Ha mottót írtam volna e jegyzethez, az Kosztolányi lenne: „Mert nem lehet azt soha kőbe róni, hogy mit szenvedtünk, kik építjük ma nyúlánk, egekbevágyó, óriási gúlánk, bár meg sem látják a kor fáraói.” Ám nem használok többet mottót, mert a műszaki szerkesztő szakított azzal a hagyománnyal, hogy a mottót más típusú betűből köll szedni s másként tördelni, lehetőleg az aranymetszéshez tartva magunkat, a szerkesztő pedig „pontosítani” akar, hol, mikor, hogyan, címe stb., pedig az úgy érdekes, ahogyan üdén, kissé csapzottan felbukkan az emlékezet mély tavából, mint ahogy a fenti idézet sem tökéletesen pontos.
Először el is akartam hagyni, eszembe jutott, hogy pár évvel ezelőtt, egy összejövetelen, amikor azt kérdeztem tőlük, hogy mi az egyiptomi uralkodó címe, neve, rangja? – a jelen lévő egyetemi hallgatónők többségének arcára felháborodott csípős gúny ült ki, a sértett cseléd arckifejezése, hogy még mit nem!? Túlterhelés, hah!
Sőt, az egész idézettel van egy kis probléma, tudniillik, nem a fáraók azok, akik érzéketlenek költő és művész szíve-lelke iránt; kik azok, akik szívét-lelkét ércnél maradandóbb alakzatokban továbbítják az utókornak. A fáraóknak ugyanis vannak írnokaik, akik képesek helyettük is ítélkezni, ha idejében le nem intik őket. Az írnok ma több változatban is burjánzik, az egyik a bürokrata, a másik az irkász. Az utóbbi a veszélyesebb, mert az udvari hastáncosnő szerepét is vállalja és – csatára gerjeszti az ideológust!
Néhány éve olvastam egy irkásznál, aki képes úgy riszálni magát, hogy a köz- és aljanépnek s a hatalmasoknak is tetszedjék, hogy a budapesti országház – a Parlament – épülete egy cukrászipari giccses rémálom! Ennek a bölcsködő nagyotmondásnak elemzésére vagy cáfolására nem is vállalkozom, tegye ezt az, aki ilyen írókat olvasói partikra meghív. Csak arra nézvést hozom fel példának, hogy soha se tudhatjuk biztosan, hogy valami nagyot ki mondott ki elsőnek. (Nemrégiben hoztam fel rá példákat a magyar „előtörténet”-ből.) Ugyanis már évtizedekkel ezelőtt is olvastam egy valóban nagy nevű építészeti műkritikus könyvében azt a kacérul felvillantott ötletet, hogy a pesti Országháza épületét le is lehetne bontani, mivel annyira kisajátítja magának az egész Duna-partot, és túlságosan elvonja a figyelmet minden másról. Ez a merész gondolat: lebontani azt az „emblematikus” épületet, amelynek Steindl Imre alkotta terve az 1883-i nemzetközi pályázaton mint a magyar alkotmány és nemzeti öntudat legmegfelelőbb építészeti kifejezése nyert első díjat (Mojzer Miklós), nemcsak azért érdemel figyelmet, mert jelzi, hogy a magyar alkotmány ellen felizzó ellenérzés milyen régi, avar alatt terjedő, majd fel-fellobbanó erdőtűz, hanem – ember is kell hozzá! Granasztói Pál személyisége zavaraihoz már az is hozzájárulhatott, hogy amikor szepesi szász nevét Rihemer-ről Granasztóira magyarosította, Granasztó község maga is magyarosított Határhelyre. Azonban a Poprádremete és Lublókolompár közti kicsiny falu pár év múlva már Hraničné! És persze, él még az a haladó szemlélet, hogy mindaz, amit a roppant arányú millenáris építkezési hullám megtermett: elutasítandó, rossz és értéktelen! Hogy mennyire szívósak a zsurnalisztikai közhelyek, arra jellemző, hogy annak idején az Andrássy út (akkor Sugárút) és a kis földalatti építése ellen azt lobogtatták, hogy „sehonnan sehova se vezet”. Nos, amikor a múlt század kilencvenes éveinek elején elkezdődik a Lágymányosi-híd építése, megint felvicsorog egyes lapokban ez a sehonnan sehova…
Ám nagy meglepetésemre rá kellett jönnöm, hogy a historizmus építészeti irányzatai ellen az áskálódás nem magyarországi specifikum! Egy 1929-ben megjelent erősen németellenes kiadványban – méghozzá mind a weimari ingovány, mind az akkor fortyogni kezdő nácizmus ellenében – bukkantam a következőkre „… a német birodalmi gyűlésen a berlini kommunista képviselők a brandenburgi kapu szétrombolását indítványozták; egy bázeli újság az összes csúcsívek eltávolítását szorgalmazza; egy másik pedig „kificamodottnak, tüskésnek és nyomasztónak” találja a gótikát, s minden építészeti stylust tiszteletre méltó hullának („ehrwürdiges Aas”) mond…”
Ez azért hat újdonságnak számomra, majd száz év után, mivel mifelénk a historizáló irányzatok közül főleg a neobarokk épületeket volt szokás szidni! – népies és modernista irányból egyaránt! Igaz, hogy a neobarokkosok követték el a legtöbb műépítészeti pancsolást, ámde volt e mögött egy magasabb szándék is; az épületről látni kell majd, hogy otthon volt-e, vagy állat óla? Nem tudom, angol építőművészeti szakírók közül akadt-e olyan, akiben felmerült volna a londoni Parlament épületének a lebontása? Ami az európai neogótikának talán első nagyszabású alkotása, s egyesek szerint a budapesti Parlamentnek is építészettörténeti előzménye? Azonban hamar rá kell jönnünk: ha írásban, szóban nem is, de valójában nálunk is megduzzogják a neogótikát; itt, Erdélyben is. Kolozsvár főterén áll a Szent Mihály-templom (a történetében harmadik) tornya. Elegyítetlen, csodálatosan tiszta neogótika. Egyidőben épült a londoni parlamenttel, „briliáns kis darab”, mondhatná bármely műépítésznőnk, csakhogy éppen nyolcvan méter magas. Ki tervezte? Ha bemegy az ember az északi oldalon a templomkertbe, megáll a torony nyugati oldalának a lábánál, és nyakát hátra feszíti, sok emelet magasságában lát egy nevekkel telt táblát, a sok egyházi személyiség közt egy-két kisiparos csengésű név, köztük: Alföldi Antal. Az Akadémiai Kiadó (Budapest 1965) Művészeti Lexikona ennyit ír róla: „(19. század eleje): építőmester, 1803-ban megbízták a kolozsvári színház terveinek elkészítésével, majd a Schütz Antal által átdolgozott tervek alapján az építésével is.” Ennyi. Annak idején, rövid idejű esztétika szakos koromban a profeszszor, Entz Géza, óra után, már kinn a folyosón azt mondta: „utána kellene már nézni ennek az Alföldi Antalnak, talán a Szentpéteri templom is az ő keze nyomát viseli.” Nem tudom, ki nézett utána azóta is?
A torony áll, diadalmasan, mint egy elhanyatlott világkorszak utolsó pompeji katonája… Alföldi Antalról sem díjat, sem szavaló- vagy falazó vagy aszfaltra firkáló versenyt nem neveztek el. Pár éve egy kisebb társaságban egy éppen akkor frissiben művészettörténészi szakot végzett, ászka-küllemű fiatalember, ahányszor szóba jött e torony, mindig szajkó módjára megjegyezte: Nekem különben nem tetszik… Ám hogy is lehetne kultusza az első kolozsvári (jó akusztikájú) magyar kőszínház építőinek most, amikor az utolsó (rossz akusztikájú) kolozsvári magyar színház az új Avignoni Rabság korszakát éli?
