Az Öregek könyvét, Szilágyi Domokos és Plugor Sándor közös kötetét 1994-ben vásároltam meg egy antikváriumban, talán fél tucatszor is elolvastam, gyors egymásutánban. Azóta kezembe került néhányszor, de jobbadán csak a könyvespolc átrendezésekor felütve olvastam néhány sort, aztán visszakerült a Kényszerleszállás mellé.
1994-ben, legalábbis emlékezetem szerint, valóságos Szilágyi Domokos-kultusz dúlt az akkori középiskolások között, de az új évszázad kezdetén mindez alábbhagyott, még a dossziék előkerülése előtt. Azóta az ügynökmúlt kérdése körüli hullámok is elcsitulni látszanak, és – kinek tetszik, kinek nem, de – marad a mű.
A mű, ami mégis a róla való beszéd, a megszólaltatás által szokott élő maradni – utat talált magának, ezúttal a színház felé.
A kolozsvári Ecsetgyárban többször is látható volt tavaly az Öregek könyve, úgy tudom, idén is játsszák a Kisterem Színház (Teatrul Sala Mică) produkciójaként, Mihaela Panainte rendezésében, Harsányi Attila előadásában.
Nem pódiumműsor ez, színházi előadás, monodráma, amelyben Plugor Sándor rajzai is „megjelennek” és a poéma teljes szövege is.
Szinte teljesen üres tér, egy állvány, ami építőtelepet idéz; de a maga csupaszságában, mezítelenségében, inkább az élve boncolást juttatja eszembe, az önmagát elemző és felmutató ember, a mindenkori Öreg magányosságát. Azt a magányosságot, ami a rajzokon és a szövegen is végigvonul Plugor Sándor és Szilágyi Domokos közös kötetében.
Kép és szöveg kötetbeli szoros kapcsolatát sikerrel ülteti át színházi térbe Mihaela Panainte rendezése, Harsányi játéka.
Az általam november közepén látott bemutatón Harsányi az öregség számtalan arcát képes bemutatni. Az esetek többségében jól egyensúlyoz az öregség kínjai és derűsebb momentumai között. A mindenkori embert látjuk élete utolsó szakaszában: magányosan, fáratagon, a céltalanságot sikeresen legyűrve, a teljes kétségbeesés határán, a nyugalom, a belátás vidékein. Számtalan apró gesztusból építkezik Harsányi, aki középkorú színész, ám nem maszkírozza öreggé magát – a mondatok hangsúlyozásával, az öregség meg-megtorpanó gesztusaival, fáratag lendületével (?!!) érzékelteti, hogy az általa megjelenített szereplők sora az elkerülhetetlen felé halad.
A ritmusra figyelek, miként osztja be a színész a rendelkezésére álló időt és erőt, néha rápillantok a román nyelvű feliratozásra (László Noémi kitűnő fordítása), ami az éppen elhangzó sor számát is jelzi. A 699 soros költemény első 300 sora magával ragad, a rég olvasott szöveg teljesen friss, élő anyaggá alakul át. Harsányi sikeresen teszi jelenvalóvá a vers szövegét és – Plugor képeit is. A reménytelenséget és magárahagyottságot ugyanis nem oldja fel a Plugor-képeken a nyelv játékossága, iróniája – és az előadás fémes hangjai, mint a vödör koppanása, az építőtelepi állvány zörejei, éppen ezt a komorabb világot jelenítik meg az Ecsetgyár játékterében.
Harsányi szövegmondása az előadás során végig egyenletes, a tartalmakat nyugodt időzéssel bontja fel, az emeltebb beszédmód váltakoztatása a hétköznapibb hangsúlyozással sajátos ritmust biztosít az előadásnak, amelyben a stúdiójelleg miatt is – a néző szinte a saját bőrén érez minden apró változást.
Harsányinak nincs könnyű dolga, és hibázik is, például amikor a játéktér egyik sarkába húzódik és az ujjai elkezdenek idegesen rángani arca előtt. Az erőteljes gesztusok gyakori ismételgetése megakasztja az előadás lendületét, azt sem értem, miért kell feltétlenül pelenkába öltöztetni a szereplőt. Az előadás talán a fentiek miatt fárad el, valahol a közepe táján, hogy az utolsó száz méteren, utolsó száz soron ismét felfele íveljen, képileg is.
Harsányi lisztet szór a játéktér közepére helyezett két deszkára. A két deszka fölötti „liszttengeren” fehér papírhajót húz át. Precízen, lassan, amíg a néző már látni kezdi azt a világot is, amit az élő nem lát, nem láthat. Talán csak az öregek.
A poéma utolsó három sorát képező idézet – Isten nékem megbocsát: az a mestersége – a verset tovább emeli, a színházi előadás azonban éppen ettől, a szövegegésztől idegen rész miatt veszít intenzitásából. De a képileg tökéletes zárás még ezt a pillanatnyi törést is feledteti.
Plugor Sándor – Szilágyi Domokos: Öregek könyve. Teatrul Sala Mică. Szereplő: Harsányi Attila. Rendező: Mihaela Panainte.
