– Az asszimiláció számomra általánosan jelenti azt, miképpen tudsz egyik közegből a másikba belekerülni, hogy az új közegben úgy tudd megmutatni, ki voltál valaha, hogy ne szakadjon le rólad a múlt. Mindannyian asszimilánsok vagyunk. Nemcsak akkor, amikor vidékről Budapestre kerülünk, asszimilánsok vagyunk akkor is, amikor kamaszból felnőtté leszünk. Egy kamasz értékrendjében evidens, mi a jó és mi a rossz, az igazságérzete betonbiztos. Fontos kérdés, ebből az igazságérzetből mit ment át a felnőttkorba. Ki mer állni igazságok mellett vagy korrumpálódik. Az ÉS-ben megjelent szöveget egy konkrét élmény is katalizálta. Egy hónapig voltam Indiában, ahol az itthon megszokotthoz képest nagyon más tapasztalatot szereztem az értelmiségről. Nagyon sarkítva azt mondhatnám, a magyarországi véleményalkotó elitet túlzottan a saját problémája köti le, és szinte semmit nem tud arról, ami az országban van. Az ELTÉ-n és a Corvinus Egyetemen gyakorlatilag nincs olyan diák, aki lentről jön, aki, ha úgy tetszik, azt a pályát írná le, amit például én. Tehát jön egy vidéki kis faluból, viszonylag szegény környezetből, és valamilyen módon a tanulás grádicsain eljut oda, ahová lehetőségei képessé teszik. Indiában azt láttam, hogy a kasztrendszer ellen az individualista költők is küzdenek, nem szégyen egy társadalomról azt gondolni, jobbá lehet tenni. Egyik egyetemen megkérdeztem a rektort: hány százaléka alsó kasztbeli az ott tanuló diákoknak. Hatvannyolc százaléknyit mondott, de hozzátette, hogy szégyelli magát, mert azt szeretné, ha népességarányos lenne, tehát alsó kasztbeli lenne nyolcvanöt, és a felső tizenöt százalék. Rettegtem, nehogy visszakérdezzen és be kelljen vallanom a szégyenletes valóságot. A pozitív diszkrimináció szükséges ahhoz, hogy pályák és tehetségek elinduljanak. 

Egyesek megsértődtek, talán mert írtam arról is, hogy a budapesti elit menynyire belterjes, és mennyire nem örül a kívülről jövőnek. Másokat bántott, hogy nem feltétlenül dicsőítettem az asszimilánsokat. Hisz nemcsak pozitív példák vannak, a kívülről jövés sokszor gátlástalanná, törtetővé teszi az embert. Asszimilánsnak lenni nem egy morális kategória, hanem egy élethelyzet. 

Egyébként, ha az én életemre kérdezel, a szülőfalumban, Vámosmikolán nem éreztem túl jól magam. Úgy tízéves koromig jó volt, amíg nem kezdtem el arra gondolni, hogy milyen a világ máshol. A kisközösségeknek van egy nagyon erős védelmi rendszere, ami óv téged attól, hogy szétess, és óvja a közösséget is. Abban a pillanatban viszont, amikor ki akarsz lépni, a közösség rögtön negatívan kezd el hozzád viszonyulni. Kilépés alatt azt értem, amikor másképpen kezdesz gondolkodni a világról. Tizenévesen én már nagyon más akartam lenni, úgy éreztem, a falu belső mikroklímája számomra börtön, amiből ki kell törni. Az első lépésben ez volt számomra fontos: szabadnak lenni, a világra szabadon nézni, a lehető legnagyobb szabadságot megélni. Meg hát régész akartam lenni, és Vámosmikolán nem mutatkozott túl nagy igény régészetre.

 

 

– Kicsit úgy fog tűnni, hogy kitérek a kérdés elől, de valójában mégsem. A drámáimnak, főleg az első négynek, amelyek kapcsolódnak egymáshoz, van egy nagyon reális alapja, mint minden műalkotás, dobbant valahonnét. A műalkotás nem tud szárnyalni, csak ha van ahonnét elrugaszkodjon. Valahol leképezi azt, amilyen az ember: két lábbal a földön van valamiféle realitásban, ugyanakkor gondolkodásában, lelkileg és érzelmileg más dimenziót is képes befogni a világból. Ezek a drámák valóban falusi környezetből dobbantanak, de csak azért, hogy valami általánosan emberiről vagy legalábbis olyan dolgokról beszéljenek, ami akkor engem foglalkoztatott. Természetesen azon a nyelven, ami az ő nyelvük, ami úgy néz ki, mintha egy vidéki nyelv lenne. De nem szabad elfelejteni, hogy ’74 óta nem élek vidéken, tehát én nem tudom, ott hogyan beszélnek az emberek. Minden műalkotás nyelve teremtett nyelv, az is, ami hasonlít a nagyon megfogható, köznapi nyelvhez.

 

 

– Mindig foglalkoztatott, hogyan lehet az absztrakt mondatokat kicsit életszerűbbé tenni. Nem érvényteleníti a kérdést az, hogy a disznóvágásból indul ki, hanem épp az teszi érvényessé, hiszen egy absztraktumba, amilyen egy filozófiai állítás, beletesz egy teljesen megfoghatót. Egy schopenhaueri mondat, amely kiforgatja Leibnizet, nagyjából így szól: a világ pont annyira rossz, hogy még működni tudjon. Ez A Herner Ferike faterjában benne van, a Zsidó Sanyi bácsi traktorával, ami épp annyira rossz, hogy működni tudjon. A Gézagyerek alapvető filozófiai kérdéseket feszeget. Az egyik az, hogy mitől vagyok én az, aki vagyok. Ha a szimbólumrendszerét összerakod, az első idióta dialógus arról szól: a traktor attól traktor, mert hallani, hogy berreg. Mi az, ami identifikálja a dolgokat a világban? Az apjának arról beszél, hogy ha nem olyan lenne, mint amilyen, akkor nem is ő lenne az, aki. Ezek mind alapvető kérdései a sorsunknak. Egy másik szálon A Gézagyerekben ott fut az emlékezet kérdése: mi az, amire emlékezünk, az emlékezet hogyan határozza meg a jelenünket, hogyan építi fel a sorsunkat? De fontos a hős konkrét kérdésfelvetése is. Amikor A Gézagyerek indul, akkor a mellékszereplők világlátása és világról való állítása tisztább, nyelvileg is, mint Gézagyerek töredezett repetitív szövege. De ahogyan a sérült fiú visszakerül a társadalomba, úgy, hogy tulajdonképpen mindenki szeretettel fogadja és segíteni akar neki, Gézagyerek kezdi felismerni a világ működését, és egyszerre kiderül, hozzá képest a többiek alig fognak fel valamit a világ működéséből. Ezért gondolom, hogy Gézagyerek problémafelvetése mélyebbé válik, mint a mellékszereplőké, ő mélyebben éli meg a lét értelmetlenségét és céltalanságát.

 

 

– Az biztos, hogy az emberi életnek addig van értelmezhető lényege, amíg figyelni tud a világra. Azt nem spórolhatod meg, hogy folyton rá ne kérdezz azokra a dolgokra, amelyek benned zajlanak vagy körbevesznek. Ha rá tudsz kérdezni, van esélyed a megoldásra. Én már átéltem azt, milyen eleven és nyitott figyelmű embereket látni, amint eljutnak a negyvenes éveikbe, és hirtelen csak egyetlen sínt látnak, azt, amin ők cammognak egyedül, nincs más világ, csak az, ahol ők monotonon gyalogolnak. És félre ne értsétek, ez nem a kőfejtőben történik. Nagyon fontos, hogy mindig megtaláld azt, ami képes fenntartani benned az érzékenységet és a világ iránti kíváncsiságot.

 

 

– Az ismétlődés a művészetben alapvetés, ismétlődés nélkül nem épülhet fel a mű struktúrája. A dráma egy dialógusokra épülő, akusztikus mű. Semmiben sem különbözik más műfajoktól, csak anynyiban, hogy párbeszédek vannak benne. Próbálok olyan szövegeket írni, amelyek olyan párbeszédeket tartalmaznak, ahogyan beszélünk. Én mindent hangzásra írok, olvasom és figyelem, akusztikailag nem fals-e, ahol hamisságot érzek, ott biztos tartalmi hiba is van benne. Az akusztika, a dallam hozza az ismétléseket. A drámában minden irodalmi műnél fontosabb az élőbeszédszerűség. Ezek komponált ismétlődések, úgy akartam komponálni, hogy lelki- és valóságélményben teljes világot képezzenek, ami erősen rímel a köznapi kommunikációs tapasztalatainkra. Amikor A Gézagyerek novellát kiválasztottam, hogy drámát írjak belőle, az volt a választás egyik alapja, hogy képes-e ez a háromoldalas szöveg nyelvet teremteni. A nyelv létfontosságú, a nyelvben mutatkozik meg az a világ, amit föl akarunk pattintani. Gézagyerek beszéde az autizmusából adódóan monoton és repetitív. Aztán végiggondoltam azt, mit is csinálnak az alkoholisták? Ülnek a kocsmában, és mindig ugyanazt csinálják. Meg végiggondoltam, hogy bárki mit csinál: ugyanazt és ugyanarról beszél. Egyébként ma már nem írok ilyen drámákat.

 

 

– A nyelvi kérdés mellett fontos az is, hogy nemcsak nyelvileg, de emberi sorsok szempontjából teherbíró-e a szöveg? Abban a három oldalban van-e olyan sorslehetőség, ami megér két órát, amit ki lehet bontani, dialógusokban tovább lehet beszélni. A novella tökéletes műfaj, majdnem olyan, mint a vers, a tekintetben, hogy nagyon könnyen összeomlik, ha egy mondatot elrontasz benne. A dráma nyitottabb, de ez nem azt jelenti, hogy a dráma szövege lehet rossz szöveg. Van egy kis esendőség benne, kicsit több a szöveg, de pontosan azért, mert életszerűségek vannak benne. Sok benne a duma, de a dráma ettől nem omlik öszsze, hisz ez nem azt jelenti, hogy felesleges szövegek kerülnek bele. Ebből a dumából tud jellemet építeni a színész. Van egyfajta variálhatósága is. A Hamletből kihúzhatok részeket, és nem szüntetem meg a művet. Ha egy Kosztolányi-novellából kihuzigálsz mondatokat, össze fog omlani. Amúgy a megírás technikája az volt, hogy először megkerestem a novellákat, amelyekből nyelvileg és „sorsilag” kibontható egy mélyebb történet. Ha később felvetődött olyan élethelyzet, amiről azt gondoltam, drámát is lehet írni belőle – ilyen volt például a Nehéz, az egyik legutóbbi darabom –, abból is novellát írtam először, mert művészileg meg akartam ragadni, s ez nekem novellában kézenfekvőbb. Utána szedtem ízeire, hogy dialógusokra épülő szöveget írjak belőle. S persze, hogy visszautaljak a kérdésedre, csak azért érdemes és izgalmas ezt megcsinálni, hogy az új szöveg gondolati vagy léttere bővüljön.

 

 

– Ha jól értem, az egyik kérdésed az: mi milyen műfajt implikál. Egyrészt én a műfajokat ihletettség szempontjából közelítem meg. Arisztotelész a Poétikájában úgy határozza meg a műalkotást, hogy egyrészt technéből, másrészt invenciózus, ihletett részből áll. Azt gondolom, hogy ennek az arányai szerint változnak a műfajok. A verset nem lehet elindítani szakmai tudásból. Ha ott nincs meg a kedvező csillagzat, akkor csak erőlködés marad. A próza technikája kondícióba ráz, tehát technikával is lehet indítani, természetesen a technikán nem áll meg a szöveg, ha nem indul be az ember szíve, akkor vége a történetnek. Számomra a dráma áll legközelebb a szakmához és legtávolabb az ihlettől. De természetesen drámai mű sem születhet úgy, hogy nincs szíve. Amúgy egy dologban hiszek mélyen a műalkotás tekintetében: hogy az, amit írok, annak ritmusban kell lennie azzal, amit én belül érzek. És ilyenformán a művészetnek vagy a műalkotás létrejöttének egy jelentékeny része önismereti kérdés. Arra kell mindig kondicionálnom magam, hogy szinkronban legyen az, amit csinálok, azzal, ami bennem zajlik. Nem hiszek a kitalációkban. Goethének van egy írása, ami arról szól, hogy ha tudnám előre, mit akarok megírni, nem lenne kedvem megírni. Minek? 

Hogy a másik kérdésedre is válaszoljak: a Marlon és Marion című kötet a kedvencem – azt hiszem, egyedül számomra kedvenc. Azért szeretem, mert műfajilag besorolhatatlan könyv. Mindenféle szöveg van benne. Nincsen eldöntve, hogy prózakötet, verses vagy esszéisztikus. Egy olyan típusú szöveg, amelyben egy kicsit mítoszba illő szerelmi történetet akartam felvázolni: Marlonnak és Marionnak nagyon hosszú, nagyon régi időkbe viszszanyúló szerelmi kapcsolata van. Nem koherens történet, valahogy úgy képzeltem el, hogy mindannyiunkban van egy Marlon–Marion történet. Az volt az elképzelésem, hogy van ez a lineárisan nem perfektuált anyag, s hogy ennek a hiányhelyeibe belefordul az olvasó saját története, és valójában majd e kettő találkozása lesz a mű. Nagyon fájt, hogy ez a könyv nem kapott nagyobb figyelmet, ezért aztán a hőseimet kárpótlásul beleírtam későbbi könyveimbe is.

 

 

– Fontos, amit mondasz arról, hogy a mozdulat hogyan válik azonossá azzal az akarattal, amelyet az alkotója képvisel, és hogyan nem marad a gondolat dekorációja. Nagyon sokszor akkor tévesztünk, amikor írunk, elszakadunk a saját akaratunktól és egy dizájnakaratnak teszünk eleget: ilyenek a formák, a tetszetősség vagy a divatos metaforák. Le kell fejteni egy csomó hamisságot, hiszen a legnagyobb veszély, amikor írunk, hogy műalkotást szimulálunk. A világ műalkotásainak kilencven százaléka nem műalkotás, hanem szimulálja a műalkotást, a műalkotásra jellemző dizájnnal akar élni, és ezzel hatás is ér el. A műalkotásnál az a legnagyobb veszély, hogy amikor létrehozok egy művet, nem a tárgyára figyelek, hanem arra, hogy a mű mire képes, majd ha készen lesz. Nevezzük ezt művészi korrupciónak. Hogy konkrét legyek: írok egy művet, mondjuk A Gézagyereket, ami miatt tudom, hogy sokan becsülnek, és ezután elkezdek Gézagyerekeket gyártani, hogy a tetszést megtartsam. Fontos kérdés, hogy mit csinálsz az után, hogy megszerettek egy mű miatt: újabb világot akarsz ábrázolni, vagy arra fogod a figyelmedet fordítani, hogy a szeretetet megőrizd. Vállalod a kockázatot, hogy más dikcióban, más gondolati világban kezdesz el mozogni, és az fog történni, ami például A gyerek megírásakor is történt, hogy azt írja a kritikus, hogy amikor a Dzsigerdilent írtam, akkor még tudtam írni, A gyereknél sajnos már elfelejtettem. Vállalni kell azt, hogy az egyik műveddel kinyírják a másikat. Azért hagytam abba a történelmi regények írását is, mert azt a nyelvet teljesen elhasználtam. Amikor a Xanadut írtam, boldogság volt leülni minden nap, hogy belefeledkezhessek abba a varázslatos világba. De megtanultam, amit az a nyelv tud, és amit gondolatilag meg tud mutatni a világból, onnan kezdve már csak a nyelvet tudtam mozgatni: a kirakat működött, de a belseje nem.

 

 

– Az emberi sorsokat a legközvetlenebb kapcsolódásaik révén lehet megragadni. Minden embernek ezek a legmélyebb kötődései. Isten mint külső szemléleti pozíció egy tradícióból eredő ajánlat arra, ha reflektíven akarunk gondolkodni magunkról. Természetesen ez az író számára is elkerülhetetlen, hiszen az írás reflektív gondolkodás. A címekben, amelyeket említesz, a valakinek a fia, valakinek az apja viszonyulásokat nagyon fontosnak tartom, de tulajdonképpen rossz véleményem van arról, ha valaki úgy határozza meg magát a világban, hogy egy másiknak a kicsodája, s valahol mélyen szinte mindig arról írok, hogyan lehetünk én- és sorsazonosak.

 

 

 

 

Író, költő, képzőművész. 1960-ban született Vámosmikolán. A szegedi egyetemen, illetve az ELTÉ-n szerzett orosz–történelem, illetve esztétika diplomát. 1989–2004 között a Holnap, Pesti Szalon, Palatinus szerkesztője. 1989-ben jelenik meg első kötete Gyalog megyek hozzád a sétálóúton címmel. Az elmúlt húsz évben különböző műfajokban jelentek meg kötetei (vers, dráma, regény, novella). Számtalan díj tulajdonosa, 2002-ben kapott József Attila-díjat, legutóbbi kitüntetése a 2009-ben elnyert Márai Sándor-díj.