A hetven éve elhunyt Babits Mihály és Reményik Sándor nevét nemcsak az évforduló véletlene állítja egymás mellé. Mindketten kiemelkedő szerepet játszottak a trianoni békediktátum utáni Magyarország, illetve Erdély irodalmi életében és költészetében.

Az 1883-ban született Babits Mihály a Nagyváradon, 1908-ban megjelent, korszakfordulót jelző Holnap című antológia egyik szerzője, a magyar irodalmat megújító, ugyanabban az évben induló Nyugat című folyóirat egyik szerkesztője, illetve főszerkesztője, az 1929-től évente adományozott Baumgarten-díj kurátora.

Az 1890-ben született Reményik Sándor az erdélyi olvasók legszélesebb rétegeinek szánt, 1921-ben indított Pásztortűz című folyóirat alapító főszerkesztője, egyike azoknak, akiknek a véleményére az 1926-tól Marosvécsen ülésező Helikon szabad írói közösség tagjai a leginkább odafigyeltek.

Babits Mihályt és Reményik Sándort a kortársak teljes joggal tartották a két világháború közötti korszak vezető lírikusának, különös tekintettel arra, hogy napjaik ember- és nemzetpróbáló kérdéseitől tartózkodó természetük ellenére sem zárkóztak el.

A hasonlóságok mellett kettejük költészetében el nem hanyagolható különbségek is megfigyelhetőek. Babits Mihály első kötetének megjelenésétől nagy műveltségű poeta doctusnak számított. Reményik Sándor a versformákkal és a trópusokkal keveset törődve, biblikus műveltségének gazdag elemeiből elsősorban retorikai eszközök segítségével építkezett.

A poeta doctus Babits Mihály életművéből olyan nagy hatású alkotásokat idézhetnénk, mint például a Messze… messze…, a Húsvét előtt, az Ősz és tavasz között vagy a Balázsolás, de olyan kevéssé ismert, ám nem kevésbé jelentős Babits-versre is ráirányíthatjuk a figyelmet, mint az eredetileg nagyobb tanulmány részeként, Ének a Szavak Megtagadásának korából címmel megjelent Szíttál-e lassú mérgeket? Ez az 1919. július alcímű vers megdöbbentő erővel érzékelteti, hogyan és miért vált az alcímben megjelölt időszak a Szavak Megtagadásának korává. Az egymást követő Babits-kötetekből hosszú évekig kihagyott alkotás angol−skót eredetű periódusokból építkező versformájával, de két kulcsszavával, a haza és a szabadság szóval is a Szózatra, befejezésével pedig egy másik Vörösmarty-költemény, Az emberek zárlatára utal:

Szíttál-e lassú mérgeket, illatok átkait?

jaj, rosszabb, aki kába Szók mérgéből tudva szítt,

melyektől elzsibbad az ész, és megőrül a Tett −

ó, kárhozat, kiben a szó először született,

az ábrándokbahurkoló, álomharanghuzó,

biborszinű, tömjénszagú, trombitahangu szó.

Haza… Szabadság… hallod ezt? ó ember! messze fuss,

mert ellenséged, aki szól, zsarnok és háborus:

mert minden édenek neve vad poklokat büvöl,

s Kasszandra átkát gúnyosan visszárul veri föl.

Hazánk, harsan, s már durva harc dúlja a drága tájt,

s új tusa borzadt oka lesz, haki békét kiált.

Eszmét neveznek − és a föld bitókkal fölfakad;

jövőt − és viszik halni már a gyönge fiukat,

népjavát − s a nép új nyomort lát, újabb szenvedést;

emberközösség: pompa-szó! de kerüld, mint a kést;

szabadság: ez még csábosabb; de vigyázz, ki ne mondd,

mert súlyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond!

Ó, varázs van a szavakon, hogy a Teljesedés

fordítva értse mind, s legyen elátkozott vetés,

hol a konkolyt arassa az, ki a buzát veti,

s szive melegjén ölyvtojást költsön a gerle ki.

Ember azért, ha jót akarsz, tanácsom megfogadd,

és köpd ki fogaid közül a véres szavakat,

sőt hogyha érzed, hogy a szó, ez álnok gyűtövény,

ártatlan is, csirázni kezd lelkednek mezején,

égesd föl inkább a mezőt, és legyen kételyed

tikkadt és izzó, mint a láng száraz mező felett.

Aligha véletlen, hogy Márai Sándor egy emberöltő múlva, Halotti beszéd című költeményében éppen a Babits meghonosította versformában, kétharmad részt álarcos Chevy Chase-periódusokban panaszolja majd fel a nyelvvesztésnek a szétszóratásban feltartóztathatatlan folyamatát. Babits maga, pályája végén, a Jónás könyve bibliai parafrázisához kapcsolódó Jónás imája drámai jambusaiban fogalmazza újra viszonyát költészetének nélkülözhetetlen eszközéhez, a szóhoz:

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,

vagy én lettem mint túláradt patak

oly tétova céltalan parttalan

s ugy hordom régi sok hiú szavam

mint a tévelygő ár az elszakadt

sövényt jelzőkarokat gátakat.

Óh bár adna a Gazda patakom

sodrának medret, biztos útakon

vinni tenger felé, bár verseim

csücskére Tőle volna szabva rim

előre kész, s mely itt áll polcomon,

szent Bibliája lenne verstanom […]

A Jónás imája számvetéséhez közel áll a Reményik Sándor költészetében nyomon követhető önvizsgálat, amelynek köszönhetően a kortársak a költőben a két világháború közötti Erdély egyik leghitelesebb szószólóját látták. De végső soron ugyanennek az önvizsgálatnak a következménye volt az is, hogy Reményik Sándor költészetét a második világháború utáni években sokáig feloldhatatlan vagy legalábbis annak tűnő tilalom sújtotta.

Azóta gyakran idézzük, versmondóink is sűrűn megszólaltatják olyan mozgósító erejű alkotásait, mint például az Eredj, ha tudsz, a Templom és iskola, az Ahogy lehet. De egyetlen költeményének néhány sora is tanúskodhat arról, hogy Reményik Sándor sajátos létfeltételek közt miért és milyen szerepet szánt a magyarul elhangzó szónak. Az Ige című költeményéből idézek:

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,

És áhítattal ejtsétek a szót,

A nyelv ma néktek végső menedéktek,

A nyelv ma tündérvár és katakomba,

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

E drága nyelvet porrá ne törjétek,

Ne nyúljon hozzá avatatlanul

Senki: ne szaggassátok szirmait

A rózsafának, mely hóban virul.

Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul,

Mintha imádkozna,

Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna! […]

Babits Mihály betegségében a nagy kezdőbetűvel írt Gazdától kért és remélt segítséget. Reményik Sándor Kegyelem című költeményével vallotta, hogy rátalált a gondjait-bajait orvosló egyedüli segítségre:

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtig maradék-erőd.

Akarsz, egetostromló akarattal −

S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótalanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:

A bűn, a betegség, a nyomorúság,

A mindennapi szörnyű szürkeség

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor −  magától − megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bűnbánat − hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor − magától − szűnik a vihar,

Akkor − magától − minden elcsitul,

Akkor − magától − éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától − friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

1940-ben Babits Mihály a következőképpen értékelte az ötvenéves erdélyi lírikus addigi pályáját: „A költő Reményik Sándor évei nehéz évek voltak. Nehéz és küzdelmes kisebbségi évek, ezer veszéllyel és kelepcével. Azt hiszem, ebben a helyzetben senki sem tudott volna tökéletesebben viselkedni. A költői tehetség nem volt itt elég […] A versekhez ember kellett […]”

Az együttrezdülésről tanúskodó méltatás hitelét 1941 februárjában a Babits Mihálynak ajánlott, Fény-torony című Reményik Sándor-vers növelte:

Jaj, Költőtársam, máig legnagyobb,

Utolsó Fárosz az előttem járó

Nagy nemzedék fény-tornyai közül, 

[…]

Szeretném megtanulni, Művész, Tőled:

Hogyan fogsz ki a szenvedésen?

[…]

Ó, Fény-torony −

Utolsó Fárosz az előttem járó

Nagy nemzedék fény-tornyai közül −

Úgy örülök, ha szíved még örül.

Maradj még velünk, utolsó Orom −

A másodízben állig fegyveres

Vad világban − Roppant Fegyvertelen −

Maradj velünk, sugárzó Fény-torony −−

Nagyon sötét lett künn a tengeren.

Miskolcon, a Lévay József Közművelődési Egyesület pártfogásával (újra)alakult Észak-magyarországi Irodalmi Kör első ülésén, 2011 októberében elhangzott megemlékezés szerkesztett szövege.