(Részlet A közeli erdő című 

rémtörténet-gyűjteményből)

A kiterített rókatetemek körvonalai képezték a horizont legalsó vonalát, fölfelé viszont a nagy fekete égbe veszett a látás, és fél óra elteltével a Hadnagy megint kiengedte kissé a hangját, ennél jobban nem bírta legyűrni fájdalmait, és üveges szemekkel lihegte nyögéseit a négy katona arcába. Már nem jönnek, mintha ezt suttogta volna, reggelig nem, és egy apróbb helyváltoztatást is megengedett magának az odúban, a rókalyukban. Halottaknak kezdett szólítani minket, olyanformán, hogy a családnevünk után, mintha keresztnevünk lenne, halottat illesztett. 

Bódizs Halott, integetett a sötétben a Hadnagy, ha megmondaná, hány éves.

Bódizs sokat mocorgott azon az éjszakán, a Hadnagy meg egyre biztatta, látszott, hogy el szeretne mondani nekünk valamit.

Bódizs Halott, ki vele!

Nehezen tudtuk volna elképzelni viccelődni.

Olyannyira nem, hogy magunk is elhittük, és jogosnak látszott előttünk, hogy a keresztnevünk ezután a Halott lesz. 

Elalhattam, a történet elejéről lemaradtam, annyi azonban bizonyosnak tetszett, hogy az első háborúról beszél Bódizs, amit rögtön furcsállni kezdtem, hiszen ha utánaszámolt az ember, most legalább negyvenévesnek kellett volna lennie, de csak húsznak mutatta magát ez a Bódizs. De a Hadnagy nem vágott közbe, hagyta beszélni, és én is hallgattam hát, és visszagondolva most már minden úgy tűnik, mintha én meséltem volna el, mert azt az éjszakát rajtam kívül senki nem élte túl.

A harmadik véres összecsapás után, amikor nem győztük eltemetni a halottakat, egy német orvos érkezett a csapattestünkhöz, aki csakis a nagyon súlyos vagy egyenesen halálos sebet kapott katonákkal volt hajlandó foglalkozni, és efelett szemet is hunytak neki feletteseink. A katonák értetlenkedtek, hiszen eddig az a felfogás járta, hogy nem érdemes túlságosan sok gyógyszerellátmányt pazarolni a menthetetlenekre, ugyanakkor meg helyeselték is a dolgot, mert hiszen melyikük nem kívánta volna halála órájában az emberséges ellátást. Ez a német orvos egyszer az egyik bajtársamat kereste, csakis miatta nézett be a szakaszunkhoz, mire közöltem vele, hogy várnia kell, két óra múlva érkeznek vissza az őrjáratból. Mosolyogva cigarettával kínált, ültünk a lövészárok aljában, és beszélgettünk. Ahogy az lenni szokott, a civil életünkről társalogtunk, hogy milyen volt a háború előtt, és milyen lesz utána. Végül megkérdeztem, miért keresi a bajtársamat, azt a bizonyos József Steint, de kitérni látszott a válasz elől, és csak annyit mondott, fivérei ügyében. Később visszatért a szolgálatos őrjárat, leváltották őket, és József Stein egyenesen az orvoshoz lépett. 

József Stein négy hete került a szakaszunkba, négy hete harcoltunk együtt, ami nagy idő, és mondhatom, jól összebarátkoztunk, kívülről tudtuk egymás életének eddigi történetét, tudtam, hogy rajta kívül öt bátyja harcol még különböző harctereken. Három ikerbátyja Isonzónál, ketten pedig tőlünk ágyúlövésnyire, a lövészárok-rendszer bal szárnyán. Tudtam, hogy amikor muskátlival díszített szekerükön kidöcögtek a falujukból, az összes leány és asszonynép visított, mint a malac, némelyek a földön hemperegtek, anynyira fájt a szívük a hat fiúért. És most ez az orvos, ez a halálos sebűekkel foglalkozó orvos azt közölte a legkisebb fiúval, hogy bátyjai egytől egyig elestek, ki így, ki úgy. 

József Steint mindjárt másnap szabadságolni akarták, de ő nem ment haza. Beszédes, vidám természete szótlanságba rokkant, hiába kerestem, nem találtam megfelelő beszédtémát, amivel akár egy hangot is kihúzhattam volna belőle. Sötét, borús napok köszöntöttek ránk, az ellenséges áttöréseket alig-alig bírtuk megakadályozni. Időnként láttam feltűnni az orvost, nyakig véresen, néha megállt Steinnel tárgyalni, váltottak pár szót, majd futott tovább. Meglepett, hogy az ember a szörnyű hírek hordozójával nem képes haragot tartani, mintha arra számítana, hogy egyszer csak megmásítva mondaná el a tragédiát, mintha csak neki és kizárólag neki volna hatalma másként elmondani a fájó valóságot. Akkor még nem tudtam, hogy efféle pszichológiának nincs helye a csatatéren, és hogy Stein egészen más okból áll szóba az orvossal, mint ahogy Jákob sem volt hajlandó sokáig elbocsájtani az angyalt. 

Körülbelül egy héttel fivérei elvesztése után Stein megkeresett, és arra kért, hogy segítsek neki bekerülni az éjszakai őrjáratba, és ha csak lehetséges, együtt legyünk. Csodálkoztam, hiszen mindenki utálta az őrjáratozást, az éjszakairól nem is beszélve, de eleget tettem kérésének, mert megszerettem és mellette akartam lenni. Amint azon a nevezetes éjszakán eltávolodtunk a mieinktől, és körülbelül puskalövésnyire kerültünk az ellenség védvonalaihoz, ahol az éjszakában ugyanúgy őrjáratok cirkáltak, és bármikor beléjük ütközhettünk, Stein megállított, és valami egészen hajmeresztő történetettel állt elő. Még csak elő sem vezette kellőképp mondanivalójának lényegét, nem próbált a lelkemre hatni, követelt és parancsolt, így hát nem csoda, hogy én is szinte gondolkodás nélkül követtem utasításait. Annyit azért elmondott, hogy halott fivéreiről lenne szó, hogy az orvostudomány mai állása szerint az egy apától és anyától származókat képesek újjáéleszteni, hogy az ép testrészekből képesek összevarrni és felépíteni egy ugyan némileg más, de lényegében, fizikai és szellemi adottságait tekintve ugyanolyan embert. Testvérei esetében oly nagy mértékű a fegyverek okozta roncsolódás, hogy az öt test sem elegendő egy új létrehozásához, hogy elsősorban a fej és nyaktájék használhatatlan, viszont minden belső szervből, végtagokból és törzsből sikerült kimenekíteni és megfelelően tárolni elegendő mennyiséget egy új ember megalkotásához. 

Most már megértettem a német orvos szerepét, ténykedését a halálos sebűek körül, és persze Stein ragaszkodását hozzá. Feltett szándéka szerint saját fejét szánta az új ember vagy testvér törzséhez, és mivel pontosan tudhatta, hogy nem volnék képes halálos sebet ejteni rajta, csupán arra kért, hogy amint találat éri azon az éjjelen, vigyem habozás nélkül az orvos elé. Ekkor szembefordult velem a sötétben, hallottam, ahogy előveszi alumínium cigarettatartóját, majd pár pillanat múlva gyufát lobbantott, rágyújtott, az apró fénynél még egyszer rám nézett, majd derékmagasságba engedve a szivart tartó kezét, az ellenséges vonal felé fordult. Ahogy számított rá, haslövés érte, a legfájdalmasabbak egyike, egyben halálos seb, amiből nincs felgyógyulás, csak hosszas, kínszenvedéses halál. A hátamra vettem, de mintha zsákot cipeltem volna, ólmot, alig bírtam vánszorogni, és fogalmam sincs, végül hogyan értem el az orvosi sátorig. A német orvost föl kellett ébreszteni, de rögtön tudta, miről van szó, nem mondott semmit, csak intett, föltettük egy szabad autóra, és elindultunk, én, a haldokló Stein József és az orvos. Nem autózhattunk sokat, mégsem tudtam volna megmondani, mennyire vagyunk a frontvonaltól, mert egy egészen különleges helyre érkeztünk, ami sűrű fáival, a fák között meghúzódó téglaházzal szöges ellentéte volt a sok rútságnak, nyomornak és kínnak, amit a lövészárkokban átéltünk. A házból két fehér köpenyes férfi futott elő, hordágyra emelték Steint, és már vitték is. Velem senki sem törődött, álltam az udvaron az autó mellett egy darabig, majd gyalogosan visszasétáltam a szakaszomhoz. Aznap sokat esett az eső, fegyverek helyett mennydörgés és villámlás szabdalta az eget. Csak a hetedik napon állt el, de akkor már ott volt közöttünk Stein is. Visszatérte változást hozott, sorra nyertük magunk előtt a területet, újabb és újabb ellenséges védelmi rendszereket foglaltunk el. Egy hónap alatt annyit haladtunk előre, mint az egész háború alatt összesen. Újabb hónap múlva nem volt ellenség előttünk, akivel megmérettethettünk volna, csak a Fennvaló, de vele kevesen kívántak harcba elegyedni. Steinnel a harctéren soha többé nem beszéltem, de ő sem állt szóba senkivel. Rettenthetetlenül harcolt, kitüntetést kitüntetés után kapott. Csak azt a vérben úszó szempárt ne láttam volna, csak azt a vicsorgását feledhettem volna, ami arcára ült ki a szuronyos rohamok előtt. Senkinek nem kegyelmezett, ha elfogyott a lőszere, puszta kézzel fojtotta meg a közelharcban az ellenségét, foglyot nem ejtett.

A harcok alatt sosem beszéltünk, ám hazafelé a vonaton mellém ült, és el sem mozdult, míg egy keleti állomáson a kalauz ránk nem szólt, hogy nem megy tovább a szerelvény. Néztük a fölszabdalt nyomvonalat, az elgörbült síneket, és valahol messze a párába burkolózó hegyeket, a sötétlő erdőket. Arrafelé lakott Stein, falujának a templomtornya mégis csak a második napon bukkant elő. Nem folytattam vele tovább az utamat, másfelé fordultam, távolodó alakját, nehézkes, bicegő járását azonban most is magam előtt látom. Legközelebb két év múlva hallottam felőle, a megyei újság bűnügyi rovatában közöltek hosszú riportot egy kislány eltűnéséről, a hosszadalmas keresésről, a megtalált, megcsonkított gyermeki holttestről, végül magáról Stein Józsefről, a gyilkosról, akinek rút ábrázata, összevarrt teste nem igazán keltett bizalmat az emberekben, és mivel a kislány holttestét a Steinék kútjában fedezték föl, hát a háborús hőst is oda szerették volna zárni. Az újság egy rajzot is mellékelt a szökésben lévő gyilkosról, de én hiába próbáltam emlékeimből összeállítani, sehogyan sem sikerült Steinre ismernem. Akkor vettem észre, hogy egy korábbi képet közöltek róla, hogy egy korábbi fotója alapján készítették el a rajzot, arról a fotóról, amit a környék összes lánya a párnája alatt tartott éjszaka, és alsóneműjében napközben, amikor öt testvérével kikocsizott a faluból, bele a háborúba. Láttam még tíz év múlva egy fakitermelő brigádban, aztán egy kőfejtő bányában, ahol mérnökként forgolódtam, és láttam, hogy semmit sem öregszik, hogy arcvonásai híven őrzik a harctéren rögzült ábrázatát, és láttam a teste erejében, izmaiban, szerveiben és bőrében feszülő öt testvérét, akiknek arcuk nem, csak láthatatlan, sóvár akaratuk árulkodott a félig holtak, félig élők világából kiköszönő jelenlétről. 

A Hadnagy azon az éjjelen meghalt, még mielőtt a felderítők végigsöpörték volna az odút a lángszórókkal. Csak én maradtam életben, mert még két nappal ezelőtt ráleltem a vészkijárat beomlott, szűk járatára, és senkinek sem szóltam róla. A förtelmes hússzag, az összeégett testek elviselhetetlen látványa mégsem akadályozott meg abban, hogy újabb huszonnégy órát töltsek az odúban, míg az utóvédszakaszok végleg odébb vonulnak, mint ahogy abban sem, hogy Bódizs közkatona ormótlanul összevarrt fölsőtestét közelebbről is szemügyre vegyem. Ott, ahol a homok megóvta a lángoktól a testet, pontosan látszottak az összeillesztés műveletei, látszottak az öt testvér bőrének különböző irányú vonalai, a vonalak, a ráncok egymás mellett elfutó sávjai, látszott egész nyomorúságos életük minden igyekezete, hogy így, egymásba oltva próbáljanak választ adni a miértre, holott csak a kérdés adott, a válasz meg teljességgel lehetetlen.