Döntése végleges volt és viszszavonhatatlan: zongoraművészként fog nemzeti és nemzetközi sikereket aratni, úgy érezte, hogy a színpad lesz élete értelme, virtuóznak született. Amikor zenét hallott, bármilyen zenét, bárhol és akármikor, leálltforma az agyműködése. Nem érezte magát klinikai esetnek, noha érzékszervei közül csak a füle fogta fel a külső ingereket, mármint a zene okozta gyönyört, teste szoborszerű mozdulatlanságba meredt, végtagjai hasznavehetetlen nyúlványoknak tűntek, és nem látott semmit, nem hogy ködbe borult volna körülötte a világ, megsemmisült a világ, azazhogy mintha sosem lett volna semmiféle világ, vagy ha mégis volt vagy van, akkor a fülébe beáramló hangok képviselték a mindenkori világot. Közben a szeme, amely azért tündökölt a lelke mélyében, hogy számba vegye egy leendő művész felbecsülhetetlen kisugárzását, felismerni vélte jóságos védőangyalát, aki születésétől irányította lépteit. Az angyal tudhatta, hogy a violinkulcs rajzát megtanulta az elmúlt hetekben, lehet, hogy az angyal vezette a kezét, hogy ezt a bonyolult ábrát sikerüljön több százszor, egyforma nagyságban és görbületekkel létrehozni, s ezt egy döntő lépésnek tekintette a zongoraművészethez vezető, majdani pályafutásának folyamatában, a hangjegyek majd ezután következnek, türelmesen, sorjában, lassan mindennek eljön az ideje. Negyvenéves elmúlt ugyan, és igen göröngyös utat kell bejárnia, hogy a messzeségben felragyogó csúcs közelébe kerüljön, de volt még rá példa, hogy idősebb művészek még életükben végigsétálhattak a nemzet nagyjainak tiszteletére emelt panteonban, s a kiválasztottak között minden bizonnyal neki is helye lesz. Utólag persze sajnálkozott, hogy szaglószervei nem érzékelték a megperzselt, szinte már égő szövetből áradó szagokat, merthogy egyike volt a vasalóembereknek, akik naponta nyolc óra hosszat nadrágokat, zakókat vasaltak a munkáltatónak. Hogy a műhelyben időnként megszólalt a zene, ennek sajnálatos következményei idővel megszaporodtak, négy megperzselt nadrágszár, három lyukasra égetett férfizakó és egy ezeket követő felmondólevél volt az eredmény. 

A temetőben csend volt. Nem szerette a csendet, mert a temetői némaságban nem látta a violinkulcs rajzolatát, az angyal sem kísérte el soha, tudnia kellett, hogy mások viselik gondját a sírok között, így hát  senki sem fogta a kezét, de ott voltak vele a jóságos szellemek, szerettei fogadták örvendezve, ölelgették, becézték a drágalátos gyermeket, testvért, unokát, aki zongoravirtuóznak született, a család büszkesége, az egyetlen utód, aki arra lesz hivatott, hogy nevének fénye beragyogja majd a családi sírhantokat is.

– Mit csinál maga itt? Záróra van! – A temetőőr szigorú hangja beáramlik a sírok közé.

– Még egy kicsit, csak egy kicsit – mondja a vasalóember, miközben letérdepel a családi sírhantoknál felállított pad mögé, két keze a pad ülőkéjén, ujjai széttárva, s a legkedvesebbet játssza, a Holdfény Szonátát, és már semmi sem számít, csak maga a mű, mellette jelentéktelen, porszemnyi semmivé zsugorodott a világ.

2011.