Egy éjszaka Gábor lakását megszállták a galambok. A házzal szemközti jegenyefán tanyáztak, onnét röpültek neki az ablaknak, betörték az üveget, a szobában kavarogtak, mint valami szürke felhő, amelyből üvegszilánkok, véres tollak hullnak. Aztán ravasz módon visszaröpültek a leshelyükre, és vártak.
Gábor nyugodtan aludt, a svéd takaró lecsúszott hullámzó, kövér testéről, még a padlóba csapódó üvegszilánkok zaja és a riadt szárnyverdesés sem zavarta meg álmát. Reggel, mikor az ablakon keresztül rásütött a felkelő nap fénye, tollpihéket köhögött fel.
– Ez meg mi – mondta, miközben végigtapogatta szőrös hasát, amely kemény és nehéz volt a tegnap elfogyasztott, nagy zacskó háztartási keksztől. – Mi ez a szag? Megint idejöttek volna?
Föltápászkodott az ágyból, lábával álmosan kereste papucsát, de az eltűnt. Gábor körbejáratta tekintetét a szobán, amely romokban hevert. A levegőt megülte az orrfacsaró ürülékszag. Megpróbálta összerakni a részleteket. Óvatosan odament a szekrényhez, talpa minduntalan az ürüléktől csirizes padlóhoz ragadt, és kivette a fiókból a duplacsövű vadászpuskát. Két töltényt rakott bele, amiket szintén a fiókban talált. – Ha ez kell nektek, megkaphatjátok, szemetek!
Számított már rájuk, a csontjaiban érezte, hogy jó lesz vigyázni a madarakkal. Arra viszont nem gondolt, hogy a dolgok ilyen hamar komolyra fordulhatnak. – A legfőbb, hogy ne veszítsem el a lélekjelenlétem – gondolta. Szerencsére a tévé épségben maradt, és Gábor nagyon szerette a tévét. – Így akár egy hétig is kibírom alvás nélkül – mondta hangosan, mintegy nyugtatva magát.
A falon elmozdultak képek. A falon volt egy régi kép, kerete cikkcakkos szegélyű, mint a bélyegé. Eszébe jutott a cég. Az a tény, hogy már három hete nem küldtek neki levelet. Elfelejtkeztek volna róla? A cégtől különféle megbízásokat kapott, postai levél formájában, géppel írt sárga papíron. Miután elolvasta az üzenetet, gondosan elégette a hamutartóban, a fekete pernyét pedig lehúzta a vécén.
Az ágyon ült, lába között a vadászpuskával, és az ablakot leste. Vagyis a jegenyefát, amely szemközt állt a parkban. Hűvös, nyirkos tavaszi idő volt odakinn. A galambok sunyi módon tollászkodtak, burukkoltak, mintha tudomást se vennének róla. Egy öregúr kutyáját sétáltatva elhaladt a fa előtt, a kutya izgatottan szimatolta a földet, majd rávizelt a fára, s Gábor iszonyodva attól, hogy a galambok ráröpülnek az öregre vagy a kutyára, elfordította a fejét.
Délután négyig azonban nem történt semmi.
Ekkor valaki hosszan megnyomta a csengőt. Ilyenkor csupán a radiátor-szerelők szoktak jönni, vagy a csótányirtók, de idén októberben már volt csótányirtás. Gábor erőt vett gyanakvásán, és úgy ahogy volt, alsónadrágban nyitott ajtót. A puskát belül a falnak támasztotta. Egy fekete ruhás, szürke hajú vénasszony állt előtte.
– Jó napot kívánok.
– Jó napot.
– Képeslapot árulok.
– Nem érdekel. Hogyan jutott be a házba?
– Beengedtek.
– Én nem. Na, menjen innét.
Ekkor a vénasszony kitátotta fogatlan száját, és feje akkorára zsugorodott, mint egy üveggolyó. Gábor mellkasán forróság és rémület szaladt végig. Megvetette lábát a padlón, fölkapta, derekához emelte a puskát, és meghúzta a ravaszt. Fülrepesztő durranás visszhangzott a lépcsőházban, utána füstfelhő gomolygott. A füstfelhőben eltűnt a vénasszony.
– Boszorkány – mondta Gábor.
Az este lassan leszállt, a környék lámpái kigyúltak, és a vörös égen rojtos felhők úsztak át. A férfi dideregve ült az ágyon. A sötét szobában csupán a tévé képernyője vibrált fehéren. Egy ismeretterjesztő műsorból tudta, hogy a madarak – kivéve a baglyot – elég rosszul látnak a sötétben, a vibrálás meg úgyis megzavarja őket. – Hacsak nem azok… – töprengett, aztán inkább elhessegette a gondolatot.
Elhatározta, mielőtt ajtót nyit, belenéz a kukucskálóba. A múlt héten is eljött hozzá ez a boszorkány, de akkor vasalókat, pamut zoknit árult. Csapdába akarták csalni. Volt olyan is, hogy egy törpe kérlelte, hogy menjen vele. Mikor a megbeszélt helyre értek, egy dohos raktárba, a rejtekhelyükről húsevő törpék támadtak rá, éles fogukkal térdkalácsa felé kaptak. Ha nincs nála pajszer, szétrágják a bitangok. Fölkapott egy pajszert a sarokból, odavágta közéjük, így sikerült megmenekülnie.
A tévében ismét a szokásos műsort adták. Pálmafás ligetben meditál az ősz hajú, szakállas jógi, kezében világító kristálygömb. Aztán repülőgépek suhannak hegyek fölött, színes kondenzcsíkokat hurkolnak össze a levegőben. Éjszaka a dzsungelben. Majom csüng a fán, arcába reflektoroznak, pupillája hatalmas és fekete. Bungalók sora, tyúkok kapirgálnak a porban. Sovány, püffedt hasú etióp gyerekek, nyitott szájukon ki-be mászkálnak a legyek.
Gábor rémülten fölpattant az ágyról.
– Rohadt törpék! – kiáltotta, és a puskatussal belecsapott a tévébe. A készülék fölszikrázott, és füst dőlt belőle. A szoba végleg sötétségbe borult.
Gábor zihált dühében, érezte, hogy most valami rosszat tett. A fiókos szekrényben vannak a töltények, ám hogy melyik fiókban, abban már nem volt biztos. Lehet, hogy nincs is több töltény. Kénytelen leszek az ágy alá bújni, gondolta, mivel ennél jobb megoldás aligha van.
Súlyos csend volt. Hallgatta saját lélegzését. Eközben a galambok készülődni kezdtek, a jegenye zajos volt tőlük.
Az ágy alól jól látta, mennyi minden hever szerteszét a padlón. Hűvös szellő meglibbentette a sárga papírlapokat. A papírlapok emlékeztették a cégre, s arra, miféle aljas módszerekhez folyamodnak, ha el akarnak valamit érni. Eljöttem tőlük, kész, gondolta Gábor. Már abbahagytam a piszkos munkát. Rám küldhetik a szaros galambjaikat, akkor se megyek sehová.
És a galambok megindultak, akár valami fekete lepel, besuhantak az ablakon, keringtek föl s alá a szobában, mindenhol piros galambszemek csillogtak. Az ágy alá is bementek, csipkedni kezdték Gábor lábát, csípőjét, minden pontot, ahová elért éles kis csőrük. Gábor jajongva előkúszott rejtekéből, vadul hadonászva az ajtó felé indult. A seregnyi állat azonban ellepte őt, és az ablak felé terelte. Vállába, hátába karmok, csőrök fúródtak, mint horgok, talpa lassanként emelkedni kezdett a földről.
Nagydarab, kövér ember volt ez a Gábor, mégis fölemelték a galambok. Vitték egyre magasabbra, vitték föl az égbe.
A város fényes tűpárnává zsugorodott alatta. A férfi sokáig csak lefelé nézett, aztán maga köré, a tollas rablókra. Valami ideje motoszkált benne, amire csak most jött rá. Az egyik galambnak a szemébe nézett, amely élettelen és hideg volt, mint a jég. Mintha az állat valójában álcázott gép volna. Már bizonyos volt abban, hogy a cég küldte őket. – Ez nem galamb – dünnyögte Gábor, – ez gépmadár.
