A  nyomoronc Vardiello, miután ki tudja, hányszor megkárosítja az anyját, elveszít egy rőf vásznat is, melyet oktondi módon egy szobortól akarván visszaszerezni, egyszeriben meggazdagodik.

Midőn Dominika történetének végére érkezett, melyet, minthogy páratlan kalandokban gazdagnak találtak, továbbá az utolsó percig érdekfeszítőnek, a többihez hasonlóan nagyra értékeltek, majd a herceg parancsára Tolla ragadta magához a szót, aki nem rabolván senki idejét, a következőkkel állt elő: „Ha az állatoknak megadatott volna, miként a Természet az embereknek adta, hogy ruháért és elemózsiáért hajszolják létüket, minden bizonnyal kipusztultak volna, lévén tüstént nyomára bukkannak a harapnivalónak, s nem kell nekik kertész, aki megtermeli, sem kifutó szolga, aki házhoz hozza, sem főszakács, aki elkészíti, de még asztalnok sem, aki elébük rakja, s minthogy bundájuk a hótól-esőtől megóvja őket, nyűg a markotányos, ki a kelmét szerzi, kolonc a szabó, ki az ingmellet varja, a boltos inasról nem is beszélve, aki nyitott tenyérrel várja a borravalót. Az emberrel azonban, mivel kapott értelmet, sokkal szűkmarkúbban járt el a Természet e kényelmet illetően, rábízva, hogy magának oldja meg szükségeit. Ennek köszönhető a bölcsek nyomoronckodása, s a tökkelütöttek dúsgazdagsága, miként az alábbi mesémből ti is látni fogjátok.“

Az Aprano-béli Grannonia furfangos, jóeszű asszony hírében állt, de volt neki egy Vardiello nevű fia, akinél nyomorultabb félnótást keresni se lehetett volna az egész környéken. Mindazonáltal, minthogy az anyák szeme bűbájtól homályos, ennek okáért pedig túlzásokra hajló, Grannonia rajongott a fiúért, s úgy kotlott fölötte, annyit simogatta, mintha a világ legszebb teremtménye volna. 

Volt ennek a Grannoniának egy tyúkja is, ami álló nap a tojásokon kuporgott, s amelytől az asszony egy takaros kis fészekaljat, továbbá tömött erszényt remélt, ezért egy napon, mikor a teendői elszólították hazulról, hívta a fiát, és így szólt:

– Ide hallgass, anyácskának egyszem fiacskája! Vigyázz a kotlóra, mint szemed fényére, s hogyha csipegetni támadna kedve, hajtsad vissza tüstént a helyére, különben a tojások kihűlnek, s akkor bizony befellegzett a rántottának, de be a csipogásnak is.

– Bízza csak rám, édesanyám! – felelte Vardiello. – Kend is tudhatja, hogy nem süketnek beszél.

– S még valami – jutott eszébe az aszszonynak –, van a kredencben egy bögre jóféle méreg. Nehogy kedved szottyanjon reáfanyalodni, mert még fel találod dobni nekem a talpadat.

– Isten őrizzen meg attól! – mondta Vardiello – Nem fog rajtam az a méreg! De azért jól tette kend, hogy kifundálta, s mégis rosszul, hogy fennhangon kimondta, mert ha szemközt találom magam a bögrével, egy halszálka nem sok, annyit se hagyok meg a tartalmából.

Avval az anyja el is ment hazulról, Vardiello pedig, hogy a napot ne lopja, kisomfordált a kertbe, s hozzálátott csapdát csinálni a környék kölkeinek, gödröket ásott, gallyakkal födte, s amint belemélyült a munka hevébe, hirtelen azon kapja magát, hogy a tyúk, amely nem tudni, mikor, de kijött a szobából, ott kapirgál körülötte. Erre a fiú gondolt egy nagyot, s hessegetni kezdte:

– Hess, te, hess, te! Jössz ide tüstént! Mész vissza azonnal! – de a tyúk oda se neki, mint egy öszvér, megmakacsolta magát, Vardiello pedig hessentgetett még egy darabig, majd toporzékolt kínjában, feléje hajigálta a kalapját, s végül úgy vágta hozzá a sodrófát, hogy a kotló menten kinyúlt. 

Látván ezt az otromba sorscsapást, Vardiello tanakodni kezdett magával, hogy a csorbát is kijavítva, miként tud az ínségből erényt varázsolni, s hogy a tojások ki ne hűljenek, gatyamadzagát szorosabbra fogta, avval rájuk kuporodott, ámde a tervezettnél kissé lejjebb ereszkedvén, szép kis rántottává zúzta az öszszeset.

Mikor rádöbbent, hogy a galibát megkétszerezte, legszívesebben nekiment volna a falnak, de aztán meggondolta magát, s minthogy minden fájdalomnak zabálás a vége, no meg a gyomra is rendesen vartyogott már, úgy döntött, legjobb lesz, ha a kotlót felfalja. Ennek okáért fogta magát, megkopasztotta a tyúkot, majd egy méretes karóval felnyársalta, tüzet rakott, sütögetni kezdte, s amikor már majdnem ropogott a bőre, elővett egy abroszt a ruhásládából, lévén az illendőség és a gusztus úgy kívánta, a ládára terítette, majd fogott egy serleget, s avval lement a pincébe, hogy az egyik hordót annak rendje s módja szerint megcsapolja. 

Ám midőn a nedű a legszebb hangját hallatta volna, akkora robaj jött odaföntről, hogy azt hitte, ledőltek a falak, vagy, ami még rosszabb, szárnyas lovak vontatták el feje fölül a tetőt. Így hát körbekémlelt, noha inába szállt a bátorsága, s látja ám, hogy egy jól megtermett kandúr nyársastól, mindenestől a tyúkot elragadta, egy másik meg, az utolsó erejét latba vetve, ott lohol az előbbi nyomában. No, erre Vardiello se volt rest, hátra hagyta a csapra vert hordót, majd úgy nekiveselkedett a macskafogásnak, mint egy megvadult kanoroszlán, s miközben a ház egyik sarkából a másikba kergetőztek, Vardiello pedig megkaparintotta végre a tyúkját, a hordó megürült szépen alattomban. Mikor a fiú visszament a pincébe, s látta, hogy újfent beletenyerelt a slamasztikába, megcsapolta ő is könnyei hordóját, s két vékony nádszálon elfolyatta őket. De mert a józan ész a legjobb segítség, most sem volt ez másként, Verdiello pedig, nehogy a sok galiba anyjának szemet szúrjon, fogott egy színültig, vagy még annál is telibb liszteszsákot, és a tartalmát belezúdította a tócsába. Mindazonáltal, amint így munkálkodott, a sorscsapásokat két kezén összeadta, s belátva, hogy e szamárságok végképp megnyirbálják anyja érzéseit, nekibátorodott, s eldöntötte, hogy ő bizony nem várja meg élve Grannoniát. Ennek okáért könyékig nyúlt a cukrozott diós bögrébe, amelyről az anyja azt mondta, hogy méreg, és csak akkor állt le a habzsolással, mikor már a körme a bögre fenekét kaparta. Avval fogta magát, és befeküdt kimúlni a kemencébe.

Időközben Grannonia is visszajött, s minek utána hiába döngetett, próbálkozását senki fia nem hallotta meg, berúgta a kaput, bement a házba, rikoltozott a fia után, de mert válaszul újfent bikmakk se érkezett, balsejtelmek kezdték gyötörni, és utat engedve a perzselő fájdalomnak, ekként folytatta a sikítozást:

– Ó, Vardiello, Vardiello! Megsüketültél, s nem hallasz? Görcs állt a lábadba, hogy nem jössz elé? Megkukultál, s nem tudsz beszélni? Merre vagy, te, akasztófavirág? Hová tűntél, te ebugatta fajzat? Hogy fojtottalak volna meg a hasamban, mikoron megcsináltalak!

Hallván ezt a lármát, megszólalt Vardiello, de olyan vékonyka hangon, hogy a márványt is megindította volna:

– Itt vagyok, édesanyám, benn, a kemencében, és nem fog kend látni többé engem.

– De miért? – kérdezte a szerencsétlen asszony.

– Mert megmérgeztem magam – válaszolta a fiú.

– Ó, jaj nekem! – mondta Grannonia. – De mégis, miért csináltad? Miféle okod volt reá, hogy e bűntényt elkövesd?

És akkor Vardiello töviről hegyire elmesélte az összes vitézséget, ami a kezét szennyezte, s melyeknek okáért nem akarta immár az élet egyéb vitézségeit kiállani.

Mikor az anyja mindezt meghallotta, olyan kegyvesztettnek, olyan szerencsétlennek érezte magát, s annyi munkájába került, hogy fia fejéből kiebrudalja e mélabút, de mert Vardiellót mindennél jobban szerette, megannyi szirupos csacskasággal végül feledtette a cukrozott diót, mondván, hogy az nem is méreg, hanem gyógyír a gyomorra. Azután pedig kiráncigálta fiát a kemencéből, majd ezernyi kedvesség meg ölelgetés kíséretében a kezébe nyomott egy vég vásznat, és elküldte a piacra, lelkére kötvén, hogy le ne paktáljon bőszavú emberrel, mikor az üzletet nyélbe üti.

– Rendben – mondta Vardiello. – Meglátja, anyácskám, effelől semmi kétség, hogy ezúttal jó szolgálatára leszek –, avval fogta a vásznat, s nekivágott Nápoly városának, minden levegővétellel azt üvöltözve, hogy: – Vászon! Vászon! Vásznat vegyenek!

De akik csak meg merészelték kérdezni tőle, miféle vásznat árul, így felelt:

– Veled nem tárgyalok, túl sokat beszélsz.

Annak pedig, aki az árát tudakolta, nem csupán felrótta, hogy megrögzött fecsegő, de még a halántékát is be akarta verni, hogy belekábuljon, s elnémuljon a nyomorult.

Végül egy elhagyott udvarra érvén, ahol koboldokon kívül más népek nemigen tanyáztak, egy szoborba botlott, s lévén a szerencsétlen úgy belefáradt a barangolásba, hogy nem maradt immár jártányi ereje se, felkuporodott egy kőhalomra, majd mikor látta, hogy senki fia nem merészkedik arra, és a házból jóval annak előtte mindent elhordtak, megszólította a szobrot:

– Hé, barátom, senki nem lakik errefelé?

De mert a szobor nem akart felelni, úgy döntött, végre emberére akadt, aki nem fogja bő lére engedni a dolgot, ezért folytatta:

– Megveszed ezt a vásznat? Az ár miatt csöppet se izgulj, meglásd, szépen kiegyezünk.

S minthogy a szobor makacsul hallgatott tovább, Vardiello mondta a magáét:

– Isten uccse, megtaláltam, amit kerestem! Fogd ezt a vásznat, mustráld meg nyugodtan, gondoljad át, mit kóstál neked, és a pénzért majd holnap visszajövök. 

Avval otthagyta a vásznat, ahol ő ült korábban, s az első odavetődő emberizing, kit a szükségei hajszoltak arra az udvarra, fölöttébb megörvendezvén a szerencsés vásárfiának, el is lódult vele.

Vardiello pedig, hazaérkezvén az anyjához, s elmesélvén, miként bonyolította a vásárt, csaknem gutaütést okozott, melynek okáért a következő dolgokat vágták a fejéhez:

– Hát neked már sose jön meg az eszed!? Annyira bár, hogy megolvasd, mennyi káromat kell látnom benned! Tűnj el innen, s próbáljad meg összeadni! De az én hibám, hogy nem poroltam ki az ünneplődet idejekorán! Minek is kíméltem a csöntörge tüdőmet? Hogy most kelljen nékem reádöbbennem, de leglább jól az eszembe vésem, hogy minden seb elfertőződik, ha az orvos lágyszívű! Űzzed csak, űzzed az eszedet, előbb-utóbb úgyis elszámolunk mink ketten!

Vardiello pedig nem állta meg szó nélkül:

– Hallgasson el, édesanyám, meglátja kend, nem úgy lesz, ahogy gondolja! Nem teszi meg kendnek a szikrázó, új tallér? Azt hiszi, a vadonból jöttem, s nem tudom, mit miért csinálok? Nincs oly messze az a holnap, s vele együtt szépen látszik már a nyereség. Most az egyszer, meglássa majd, jó fába vágtam a szekercét!

S midőn eljött a reggel, az éjszaka árnyait pedig üldözőbe vették a Nap poroszlói, kiutasítván őket a környezőségről, Vardiello visszament az udvarba, ahol a szobor álldogált, majd így szólt:

– Adjon isten, atyámfia! Hajlandó hát megfizetni a vásznamat? Ébresztő, hé, fel dologra, eljött a fizetség órája!

Látván azonban, hogy a szobor némának tetteti magát, megragadott egy követ, és teljes erejéből hozzávágta, mégpedig olyan pontossággal, hogy nemcsak a szobor mellének közepét találta el, de felszakítva annak ütőerét, egyszersmind ügyét is jobbra fordította, minthogy négy kövecske kíséretében egy arannyal teli fazék is kifordult belőle, amit abban a szent minutumban magához ragadott, és már futott is véle hanyatt-homlok hazafelé, messziről ezt kiabálva:

– Anyám, anyácskám, ni, mennyi farkasbabot találtam! De mennyit ám!

Mikor az anyja meglátta az aranyat, abbéli félelmében, hogy a fia telekürtöli vele az egész környéket, nyomban kiültette őt a kapu elé, s megbízta, hogy várja be ott a tejesembert, mert szeretne friss tejet venni neki. Vardiello pedig, aki a tejet mindennél jobban szerette, rögvest engedelmeskedett, s minek utána az anyja fél órán át szárított fügét és mazsolát zúdítított a nyakába, rikoltozni kezdett:

– Jaj, anyám, anyácskám, szedd elő gyorsan a dézsákat, hozz vödröket és egy nagy kádat, mert ha még sokáig esik, isten uccse, gazdagok leszünk.

Avval a hasát száraz gyümölcsökkel jól teletömte, és elfeküdt aludni egyet reá.

Történt azonban egy napon, hogy két udvari szolga, holmi talpnyaló csőcselék, összemarakodott egy talált pénzen, s Vardiello épp a környéken sündörögve ekként szólt oda:

– Micsoda szamárság, egy szem farkasbabon torzsalkodni! Nekem ugyan meg se kottyan, mert én egy egész fazékkal találtam belőle!

Mikor meghallotta ezt a tisztelt Bíróság, tágra meresztette a szemét, és nyomban vallatóra fogta a fiút, hogy hol, mikor, kinek társaságában és milyen alkalommal találta a pénzt.

Vardiello erre nagy hetykén rávágta:

– Néma ember testében, benn, egy palotában, mikor az égből száraz fügék s mazsolák szotyogtak.

Végére se jutott mondandójának, amely hangos léghuzatnál nem tűnt komolyabbnak, a bíró nyomban kiszimatolta a dolgok velejét, s elrendelte, hogy csukják kórházba a fiút, mert bajának ítélőszéke csakis amott lehet.

Fia ostobaságából ekként vált gazdaggá az asszony, s lett a bírája egyazon ostobaságnak, amiből kiderül, hogy:

Jól kormányzott hajón nem fog a zátony.