Senior Quijote szerenálja (a XX. meg XXI. századok határán)
Madonna, ó, ó, ó, madonnám,
behbesúgnálak (béjbe) téged
egy poszttranszcendens lovastornán
elnyerném olcsó istenséged.
Így lennél végre már enyém
én tied s nem lenne véged,
nem lennél stand-by hölgyemény
(a tömény tűz el-eléget).
A barkóm feláll s kőkemény,
s nem ér már sosem véget.
Bang, bang, my baby shot me down,
bevette régen mind a véget
a mór már s Hamlet (lám e dán
ficsúr, leszedált királyfi)
megkövül, puha derekán
kavicszik kővé a lájbi:
tettrekész, bár tenni szédül
szájában savanyú bejgli,
nem ám úgy én, mer’ én cselédül
foglak, csalárdul csallak orvul tőrbe,
ím-ígyen legalább nem évül
neved s nem is tart görbe
tükröt az utókor eléd (elém)
egy sokszögletnyi körbe
zárja a rikkancs vélemény
a hajcihőnyi álmomat
tele szarral a véredény
nyelveld már meg az államat
Vete a freir espárragos
királynőm köztünk áll a matt
a játék már nem játszi, rágós
a husid, ezt nem nyelem be,
terem máshol is, virágos
rétek, erdők állnak szelembe.
Madonna, kéjsikamlós delnő,
olvaszd szemed a szemembe,
nem hitted volna, egyszer felnő,
s szavát jól tüdődbe vájja,
hogy benned burjánzik és elnő
az aláztatás üszke, rákja
hogy a lovag a rozsdás kardot
köhögő májába mártja,
legyőzi magát – princess Turandot –,
néz, néz és leleng a pányva,
zsigerből röhögi ki a rangot.
szeméből már a port kihányva,
vágyában sózza be húsod,
combodra zabos piranha.
Madonna, se szód, se borsod!
Útfélen dögölt el Rocinante,
tárcsáztam egyedül is a sorsot,
s most itt vagyok, magam alant,
a szívem egy majszos vérnarancs,
mit bánom én, hogy reccs a lant,
kardot se markol már e mancs,
de kompromittet súg magnóra
vagy ne legyek többé de la Manch,
hangom ezentúl mandragóra-
sikoly, less ide, e kis kazetta
lesz neki fenség meg agora.
Holdat csillagot éj-fazetta
fon tüzes-kék koszorúba
a lovag hallgat, kezét a
tomporra teszi háborúba
szélmalmok ellen, trafalguar
vizeire nem megy… búsba
vágja, s nem, többé nem ágál
szerelemért, ecce homo
alquod, ki lazán hátrál:
omnis ist rex in sua domo
s már nem is vágyik nagyon másra
elérte az élet dominó-
hatása. Csak egykorvolta mása
azt sem kérdi, mit tud már úgyis,
teste sovány de másfél mázsa
csöndet cipel, s csíp a húgy is
hogyha reggel (új napra toborzó),
punnyadva fröccsent… aludj is
szépen, hölgyem, del Toboso,
vagy mi a neved, jah, Aldonza
vágyaimmal nem tobzódó,
lényed, szavát nem áldozza
rád e tüdő s nem ír verset
senior Quijana, nem hozza
ily helyzetbe magát, tesped,
felrúgja vadul Szisz ritmusát,
disznóknak veti a tested –
Ilonám, ki ér ily (re)tusát?
Emese
Emese többé nem szeret
szeretett három masszív éven át
így mondja masszív, mintha nem is a három évre értené
hanem a pillanatot akarná a kelleténél emlékezetesebbé tenni
nézem mikor válik fegyverré kezében a csésze
ha már szeretett masszív három éven át
Emese azt mondja várt reám
elhagyta volna férjét (s ha volna három gyerekét szegényeket)
várt reám mikor kiköpte az igent az oltár előtt
összeszorított fogakkal sziszegte igen örökre – én így képzelem
augusztus volt a napfény miatt az ikonszentek pajzán játékba kezdtek
az oldalhajóban sűrűbben ült a nép
Emese még egyszer az ajtóra lesett igen sziszegte
Emese azt mondja miattam istent is faképnél hagyta volna
pedig ez nagy dolog amor christi sutba a testemért corpus delicti
istent értem-e istent nem értem
arra gondolok hogy no lám no lám
mégiscsak lehetek valaki és nem akárki ha Emese sutba vágná
miattam az istent
s hogy isten ha csak kissé is de most biztos irigy rám Emese miatt
Emese teát iszik múlt századi szoknyáján néha végigsimít
múlt századi gondolom s azt is hogy nem a huszadik századot
értem ez alatt
s a szerelem se amivel szeretett engem három masszív éven át
a ráncok holnapra kisimulnak mondom úgy mellékesen
kissé félénken
nehogy fegyverré váljék a csésze s szerelme jelét
hordozzam arcomon
és még azt gondolom persze ezt már nagyon félve
hogy Emese szoknyái alatt azok a lábak s hogy
hejj azok a fekete szemek
