„Igen, és tessék elképzelni, az iszonyú sötét, hatalmas torok előtt, mintegy lázálomban, két irdatlan hosszú nutriafog meredezett a magasban. Igen – folytatta a műtörténész professzor –, mert a bejárat elé becsapódott bomba vagy gránát szétverte a lépcsőfokokat és az oszlopok talapzatát, és az emeleti erkély tartóíveiről nevetségesen lelógó, a semmi fölött meredő két oszlop leleplezte az úgynevezett historizáló stílusok hazug funkciótlanságát, oszlopok, amelyek nem tartanak semmit, tornyok, amelyekből nincs kilátás, és így tovább…”
„Igen-igen, siet a funkcionalista néprajz tudósa is kollegája segítségére, mert ott látni a pusztákon a sátor előtt, a jurta bejáratánál mindig két karót, az egyikhez a ház ura köti meg a lovát, a másikhoz a vendég, a jövevény… És a régészek is igazolhatják, akármilyen kunyhó, veremlakás, lakóbarlang bejáratánál mindig ott volt a két karó: a hazatérő a zsákmányt, vagy a vizes bundáját, esetleg éppen a fegyvereit akasztotta e karókra, persze bizonyos rend, szabály vagy rítus előírásai szerint… És ha e karók nem is az építmény bizonyos elemét tartották, mégis, mint láthatjuk, valaminek a tartására voltak ott…”
Ám – voltak magános és magányos karók is, oszlopok, cövekek – és nem tartottak semmit! Hanem fontos közléseket hordoztak. Azt, hogy ITT, hogy éppen itt történt valami, vagy azt, hogy: INNÉT KEZDVE! Úgy tűnik, hogy a civilizáció vagy éppen a kultúra földbe szúrt Karókkal kezdődik!
A földbeszúrt két karóval, két oszloppal (vagy kapufélfával), bálvánnyal, már egészen biztosan ez a helyzet: aki itt belépsz, hagyj fel minden pöffeszkedéssel, már a máséba lépsz! Egy falumúzeumban láttam kétharmadember magasságú kapukat, a Duna-torkolat vidékéről: „Itt csak főhajtással léphetsz be!” Márkos András néhai szobrászművész értekezett arról, hogy a székely kapu, két oldalán az alacsony kerítéssel, tulajdonképpen a ház bejáratának és a tornácnak az előrehozása a telek elejére…
Két oszlop egymás mellett: az már kapu, amit – tisztelni kell! Akik nemcsak hadonászni szoktak a Bibliával, hanem olvasgatják is, emlékezni fognak rá, hogy Salamon király híres templomának a bejáratánál is két hatalmas oszlop állott, nem architektonikai céllal! (Külön nevük volt, és egyik aranyszín, a másik zöld.)
A kapun való áthaladás már a lét transzcendens dramaturgiájához tartozott, Bab Ilu, azaz Babilon, valamint szumír elődjének a neve, Ka Dingirra, azt teszi, hogy „Isten Kapuja!” (Szállott Isten házadra, de a kapun jött be!)
A legeslegrégebbi egyiptomi templomok kiásatásozott alaprajzai mutatják, hogy a telek elején két hatalmas kőidom törte át az alacsony kőkerítést, és közöttük vezetett az út a szentély, az isten hajléka felé. Messze keletebbre, a Folyamköz síkján nem volt sem nagy kő, sem nagy fa. A kapuoszlopokat szorosan összefűzött nádközegekből készítették. Hogy szilárdsági vagy más okokból kötötték azokat fenn össze, azon már tanakodjanak az okosok, de így jött létre a kapuboltozat íve, sőt: csúcsíve. (Lásd még: bújj-bújj, zöld ág – nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta: vagyis meghajolva menjetek át alatta!)
Az Isten hajlékáról, azaz magáról a hajlék szóról eszébe kell jutnia az embernek… hogy haj… vagyis hajó… a Noé bárkája. Évezredek óta keresik, leginkább a kisázsiai Ararát (vagyis: Árárát!) hegységben, s időnként még találnak is egy-egy gerendát, hol itt, hol ott. És közben nem teszik szóvá, hogy – akárhol megtalálhatni, mert a „templom” és a „hajó” fogalma egybejátszik: például a görögök, és utánuk mindenki, a templom központi csarnokát a nyugati bejárattól a szentélyig hajónak nevezik: naosz! Van egy-, három-, sőt öthajós templom. Ez a hajót jelentő görög szó s egész latin és egyéb rokonsága kivédhetetlenül eszébe juttatja az embernek Noé pátriárkát, az ős hajóépítőt, különösen a nevének Noach alakjával!
Létezik a Vízözön-regéknek még egy hasonló nevű alakja, egy görögül író babilóniai szerző később Oanes alakban írja le, mások Hanes alakot használnak, ő a bibliai Jónás „irodalmi élőképe”, a halból kilépő prédikátor, delfinbőrből készült felöltőjéről többször írták, hogy ő a katolikus főpapi süveg „feltalálója”, s egy ehhez kapcsolódó jelkép- és jelkulcs-rendszer megalkotója.
Térjünk vissza a földbe szúrt karók leszármazottaihoz, az oszlopokhoz – és a bálványokhoz. Ez utóbbi szó oly révézetes kongású egyesek fülében, aminek az oka egy hajdani közel-keleti istenségnek, Baálnak a neve, és hittanórai emlékek a bálványimádásról, ami a pogányság képzetéhez kapcsolja a szót, egy népszerű Jókai-regényben is szerepel Bálványosvár, mint helynévből, a magyar nyelvterületen van belőle vagy tíz, óriási szórásban, egyikük okiratos emléke éppen ezertíz esztendős. Természetesen, a magyar Akadémia etimológiai szótára szláv eredetűnek tartja, noha – kénytelen megjegyezni – azért e származtatás nem egészen probléma nélküli…
Jelentése első előfordulásaiban: kőoszlop, gerenda s hasonlók. Ha magyar szónak fogjuk fel, a szó törzse a bál, a -vány képző, mint az ingovány, orgovány stb. szavakban. S létezik egy közhasználatú, kicsinyített alakja is, amelynek idetartozására sohasem gondolunk, ez – a pálca!
Nyelvünk őseredeti szókincsének egy hatalmas rétege egytagú. Fű, fa, tűz, víz, ég, föld stb. stb. Sok egytagú szónak sajátossága, hogy gyakran megfordítható, akár magától is megfordul. Ez a bál visszafelé olvasva, meglepetésünkre, a láb szót adja ki! Ám hogy ez is beillik ebbe a fogalomkörbe, rögtön szemlélteti a harangláb, vagyis harangtorony, vagy harangot tartó oszlop, a kőláb, a Vasláb helynév stb. A lábas ház főfala előtt oszlopok sorakoznak!
Bálványosvár nevű helyen, Erdélyben, háromnál is jártam. Egy van Torja alatt, egy Tusnád körül, egy meg Dés körül. Utóbbi már csak Bálványosváralja falu nevében él, viszont környékén felmerülnek még ilyen nevek, mint Csícsó vára, Cichegy, Kozárvár, s maga Dés is, ezek Ipolyi szerint mind lehetnek ősvallási vonatkozásúak. Azoknak a véleménye is érdekes azonban, akik szerint valamely vár „bálványos” lehetett attól is, hogy rönknyi vastag földbeásott gerendákból szerkesztett palánk vette körül! Tessék megnézni Szabács várának Mátyás király idejében készült ábrázolását!
Sohasem volt módomban utánajárni, hogy a tű szónak is volt-e torony, vagy legalábbis magas oszlop jelentése? Marosvásárhelyen ugyanis, gyermekkoromban, a főtéren volt két üvegtorony, az egyik, a déli végében, a Kultúrpalotával egy magasságban, egy benzinkút tetején nyúlt négy emelet magasra, hirdetések voltak rajta, legfelül egy toronyóra, a másik hatvan méterrel északabbra, alacsonyabb, és két sejtelmes vörös henger derengett át homályos üvegfalán: a földgáz-hálózatnak volt valamilyen szabályozó berendezése. És ezeket a vásárhelyiek úgy hívták, hogy A nagy tű és A kis tű. Később lebontották őket, talán hogy ne akadályozzák a rálátást egy szoborra. És olvastam egy Londonban játszódó regényt: abban a híres Kleopátra obeliszket a fordító Kleopátra tűje kifejezéssel adja vissza. (???)
Ellenben, egy szörnyű „revival”: modern szobrászok felfedezték emlékmű gyanánt a földbevert karók jelképét: természetesen bronzból, hogy jó drága legyen, és minél többen keressenek rajta, sokat egymás mellé! S elképesztő az, hogy éppen a szépet, a fennköltet, a hősieset akarnák ábrázolni – az ellenkezőjével!
… Az atavisztikus agyvizenyő jele, vagy csak az üzleti érzéké?
