Lett egyszer s azóta is van az égi udvartartásban egy kerub, félkerub, kerubocska,  bizonyos Abakusz. A vacillálás a miféleséget illetően nem ok nélkül való, Abakusz ugyanis nem egészen felel meg a kerubság kívánalmainak. Formailag. Termete nyeszlett, szárnya csenevész, szeme hunyori, füle is eláll. Az esze ugyan beretva, kivált, ha matematikáról van szó, melléje buzgó is módfelett, de ez mind hiába, ha egyszer gyönge, akár a harmat. A lángpallost megmoccintani se tudja, nemhogy őrt állhatna vele, az Úr trónusának hordozásáról nem is szólva, s ilyenformán teljességgel alkalmatlan a rendeltetésszerű használatra. Mit volt mit tenni, teremteni kellett egy új, adekvát állást Abakusz számára, mivelhogy odafenn nincs munkanélküli státusz, de nincs ám. Megtétetett hát számvető kerubnak. Utóbb nem is értették, hogy boldogultak addig nélküle, időtlen idők óta csak gyűlt rakásba az a számtalan sok minden, ami arra várt, hogy megszámolják, kiszámítsák, számon tartsák és számon kérjék. Rövidlátására kapott pápaszemet, röpelégtelenségére egy kis piros szolgálati robogót, azzal burungozott elé s hátra a birtokon, és rendes időközönként számot adott az Úrnak a dolgok állásáról, ahogy az illik.

Ez az ügy is azzal kezdődött, hogy jött egyik reggel a serteperte, s jelentette, hogy baj van. Igen-e, emelintette fel szemöldökét félérdeklődéssel az Úr; szokott ő figyelni általában, csak éppen a pipájával vesződött, nem akart égni az istennek se. Miféle bajról lenne szó, kérdezte mindamellett. Hát, babrálta karmantyúját kissé vonakodva a kerub, hiány találtatott. Mégpedig, sürgette az Úr. Elszámolásbeli, mondja az, egyúttal üdvözülésbeli. 

Ez már nem volt tréfadolog. Az Úr félretette a pipát, egész érdeklődéssel s biztatólag tekintett a számoknak őrzőjére, mondjad hát, édes fiam, Szorobán. Abakusz, Uram, helyesbített az alázatosan, szóval, ami azt illeti, több baj is van. Egyes számú baj: szőrén-szálán eltűnt egy fő. Kerestetett égen-földön, nincs. Kettes számú baj: van egy utca itt és itt, ebben és ebben a városkában, ilyen és ilyen néven. A számlakönyvek szerint ebből az utcából még eleddig egy fia lélek nem került ide a menynyeknek országába, pedig már idestova száz éve lakják üdvözülésre alkalmasnak mutatkozó teremtmények. Mi légyen ezen dolgoknak oka, nem tudni, tekintve, hogy ez idáig nem tűnt fel senkinek, amit ő a maga részéről elég különösnek talál, ha bátorkodhat megjegyezni hódolattal. Egyáltalán, az egészet furcsállja, s amondó lenne, mostmár ideje utánanézni, ha bátorkodhat. Az Úr is furcsállotta, s mintha már sejtette is, miről lehet szó. Jól van, fiam, mondá, jöjj vissza egy hét múlva, addig tőlem telhetőleg utánanézek. Abakusz ajánlotta magát és elburungozott.

Na, az Úr nekikészülődött az utánanézésnek kupica jóféle szíverősítővel, derekas frustukkal, meghagyta, hogy ozsonnáig senkinek nincs idehaza, s azzal bezárkózott világnagy könyvtárába. Egész álló nap ott kutakodott ingujjra vetkezve poros fóliánsok és tekercsek, kódexek és krónikák, csíziók és kalendáriumok, álmoskönyvek és széphistóriák, filozófiai traktátusok és mitológiai lexikonok között. Világnagy könyvtárszobának ezeregy zege és zuga. Ámbátor azt is meg kell vallani, hogy az Úr se iparkodott nagyon, kifejezetten szerette az ilyen utánanézéseket. Nála is csak úgy megy ez, hogy közben soron kívül beleüti az orrát ebbe is, abba is, előkerülnek kedves öreg cimborák, lehet csudálkozni meg örvendezni, hogy nahát, erről már egészen el is feledkeztem, aj, be régóta kerestem már. Az ilyeneket szépen maga mellé tornyozza, s belül titkosan vigadozik a gondolattól, hogy dolga végeztével milyen jól múlatja majd velük az időt. Ez alkalommal szokásosnál is többen voltak öreg cimborák, szokásosnál jobban bújt az üldözött is. Öreg este volt már, a vacsora több ízben is kihűlt az asztalon, mire előkerült. Soványka paksaméta, mohazöld vászonkötésben, a borítón régimódisan cifra betűkkel rákanyargatva ez állt: Szabó ucca. Az Úr, ahogy rápillantott, már határozottabban sejtette, miről lehet szó, de kimerültség okán a végső bizonyosságot elnapolta. Hanem másnap reggel aztán izibe, és ki is derült, hol s miféle kutya van elásva ebben a dologban – amint az alább következik.

Ahol most a Szabó ucca kushad, valamikor csak egy takaros házacska állt takaros kerttel, a kertben ifjonti hévvel virágzó, karcsú meggyfával. Egy szabócska lakott ott, név szerint B….r, ki-ki szólítsa, ahogy neki tetszik, egérrágta egy helyütt az írás. Nem akármilyen szabólegény volt ez a B…r. Szakmája reménysége, mestere szemefénye, céhének büszkesége. Ollója alá odaadóan omlott mindenféle rendű és rangú kelme, tűjének csiklandásától tüzes illatra gyulladtak még a hímzett ibolyák is, kedélyesen göcögtek a gombok, pitykék, kösöntyűk. Mesterremekének csudájára járt valahány ember, aki csak ruhát hord, titkon még az irigy szaktársak is. Alighogy megnyitotta saját műhelyét a félreeső zugban, máris ott tolongott nála az egész városka. Mind akart tőle valamit, egy felöltőt, egy pantallót, kurtit, lajbit, kacagányt, ködmönt, pendelyt, rokolyát, de legalább surcot vagy malaclopó köpönyeget, kerül, amibe kerül. Itt legyen csipkés, ott legyen fodros, itt legyen buggyos, ott legyen rojtos, itt legyen gyöngyös, ott legyen gombos. Hordták, csak hordták a vég vásznakat, gyönge gyolcsot, suhogó selymet, bársonyt, brokátot, kartont, kékfestőt, s velük sokéves dédelgetett álmaikat, hogy a csodatevő ujjakra bízzák. Lesz itt munka, jólét, hírnév, tán a mester úr Sári leányát is megkérhetem nemsokára, gondolta magában vígan a szabócska, és bizakodón mosolygva tekintett a jövőbe.

Az ám, csakhogy. Az efféle ígéretesen induló történetekben szinte kivétel nélkül elkövetkezik egy azámcsakhogy, nem ez az első eset, hogy a jövő fityiszt mutat ahelyett, hogy előzékenyen visszamosolyogna. A szabócska neki is veselkedett a tenger munkának, csakhogy azon kapta magát, hogy ezek a mások álmai hónaljban bevágnak, derékban szorítanak, egytől-egyig kurták, szegényesek, ódivatúak. A derék szövetek ennél sokkalta többre hivatottak, nemkülönben a csodatevő ujjak, akik ugyancsak fanyalogtak a méltatlan feladat tekintetében. Hát hozzáköltött ezt-azt a szűkre szabott lehetőségekhez. Eleinte csak egy-egy pántlikát, paszományt, miegyebet, de később vérszemet kapott, egyre merészebb elképzelésekkel rukkolt elő, az emberek nem ismertek rá felsallangozott álmaikra. Már ha egyáltalán elkészült nagyritkán valamivel, merthogy általában az történt, hogy másnapra még sokkal pompásabb ötlete támadt, harmadnapra annál is ragyogóbb ideája, így aztán húzta-halasztotta a belevágást, loholt a gyönyörűbbnél is gyönyörűbb délibábja után, és ígérgetett, és hitegetett, sőt, hazugált, hogy nemsokára, jövő héten, holnapután kiskedden. Megindult a szóbeszéd, messzire kijár az esze, mondogatták a baráti szabók borúsan, az ellenszabók derűsen. Az emberek egy ideig várogattak, aztán zsörtöltek, végül abba is beleuntak. Otthagyták a szabócskát csodatervestül, csodaujjastul. S ha elmaradoztak a kuncsaftok, odalett a munka, jólét, hírnév, a mester úr Sári leánya is alkalmasabb vőlegény után nézett. Így lett a reményteljes ifjúból szakmájának hullócsillaga, mesterének szomorítója, céhének levakarhatatlan szégyenfoltja. A takaros kertbe apránként visszalopózott az őstermészet, a házacska büszke tartása megroggyant, alábbhagyott a meggyfácska lelkesedése. Por és álmatag csönd lepte a műhelyt, benne a finom kelmék rőfjeit, rőfökben örök rabságra kárhoztatva szunnyadtak a pirospozsgás pruszlikok, patyolat ingvállak, ropogós rokolyák Az unalomtól lassacskán megritkult a vásznak sűrű kedve, elfonnyadtak a brokátok lángoló virágai, elfületlenedtek a pitykék, szekrények alá széledtek lustulni a serény cérnagurigák. S ami borzasztóbb: mostmár bátran varrhatott volna olyan pazar tündérbugyogót, amilyet a szíve láza diktál; őt azonban végérvényesen foglyul ejtették az ábrándjai, továbbra is csak azokat szőtte-szabta-cicomázta, napsütésben az udvaron, esőben a tornácon révedezve.

Egyik nap, ahogy ott üldögélt szokása szerint a meggyfa alatt, arra lett figyelmes, hogy ejnye, mintha valahogy elmosódott lenne a lábfeje, bokán alul nemigen látni belőle semmit. Meglepődött-forma, de nem ért rá ezzel törődni, gondolataiban épp akkor bukkant fel egy malacnakbársonyköntös tünde képe, merengenie kellett rajta azon melegében. Később ismét nézte, hogy nénéné, már a térdénél jár ez a furcsa köd, de csak ült ott tovább, térdig a ködben vagy miben, hát egyszerre látta, hogy jön ám a feje búbja felé, s azzal csak eltűnt, mire azt mondhatta volna, szervusz, világ. Volt-nincs B…r. Kicsi vót, elfogyott. Mintha csak a föld nyelte volna el – és tényleg, elnyelte az, mint a pinty. Ott aztán szerteáramlott mindenfelé, kúszott-szivárgott szanaszét a kövek közt, bevette magát fűbe-fába-repedésbe, felszürcsölte a meggyfa, beitta a föld, beszippantotta tücsök, bogár, földigiliszta.

Mindez még csak a fele baj lett volna. De telt-múlt az idő, a városka nődögélt, új házak épültek a régi műhely szomszédságába, egyik a másik után, nemsokára egy egész utcáravaló gyűlt össze, s mint ilyennek, szüksége volt névre a létezéshez. Itt jött a baj másik fele, mert félelmetes valami a név, rajta múlik majdhogynem minden. Lehetett volna, mondjuk, Meggyfa utca, s ki tudja, ma már virágzó meggymagozó kisüzem működne ott, hegyekben állna a meggykompót, a meggypálinka, világhíres lenne a meggyes pitéjük vagy a meggymagköpő fesztiváljuk. Vagy lehetett volna Hangya utca is, bizton állítom, akkortájt jóval több hangya volt ott, mint szabó; és lehetett volna Ügyibevaló utca is, csak úgy. Talán akkor minden másképp alakult volna, biztosnak persze ez se biztos. De nem, nem. Valakiben felködlött a hajdani B…r emléke, Szabó uccának szólították, s ezzel sorsa megpecsételődött. Az utcácska szíve ezzel a névvel dobogott fel, s ha fülünket akkor az aszfaltra szorítjuk, hallottuk volna, hogy már a kezdet kezdetén milyen gyöngécskén, szinte kelletlenül üt. Azazhogy miket beszélek, macskakövek vannak ott azóta is, bár másutt régesrég leaszfaltoztak, s valószínűleg gázlámpák égnének még benne, ha lenne egyáltalán utcai világítás. A Szabó uccában elejétől fogva egészen más világ járja, mint a városka többi részében, a Szabó uccára rámohosodott az idő, a többi rész meg szép csöndesen arrébb slisszolt. A Szabó ucca andalog és szendereg, de legalábbis folyton álmos, ereiben lomhán szörcsög a vér. Kerítéseit korhadás emészti, zárait rozsda és unalom marja, méla ablakszemek bámulják a szemközti méla ablakszemeket, a növények közt kókatag a hangulat. Az igyekezet itt észrevétlenül süppeteg léptekké nehezül, a lét szüntelen rostokolás, elszánatlanság, csoszogás, mákonyos álom, csupa té és tova, a zubogó elevenség hiánya. A Szabó ucca holtág a város fürgén iramló patakocskái között, megfeneklett portáit békanyálként lepi a szabócska mindenen eluralkodó szelleme. Itt laknak a totojázók, a patópálok, a későkásák, a lassújárók, a halogatók, az egy helyben tötyörgők, a tunyák, a punnyadók, a henyék, a léhűtők, a világlustái, a lapítók, az óvatoskodók, a kivárók, a latolgatók, az egy helyben veszteglők, a hezitálók, a merengők, a felhőjárók, a téblábok. Ellenségre külön nincs is szükségük. Mind görget maga előtt valamit, mint a ganajtúró bogár. Mind vár valamire. Ihletre, égi jelre, még nagyobb jelre, jóakaratra, noszogatásra, sült galambra, fél hatos buszra – ha jön, ha jönne, rendre elszalasztja. Jók lennének halálnak, sóhajtott az Úr, s ha azt keresné az ember, mit írhat mégis javára ennek a teszetosza lápvidéknek, mindössze annyit talál, hogy a Szabó uccában égig ér a csigaboldogság, és innen szállongnak a legfinomabb, legráérősebb csöndességgel kibomló húslevesillatok.  Vajmi kevés az üdvösséghez. 

De most már eddig és netovább, így az Úr, mert közben eszébe jött az a sok kárba veszett igyekezet is, ami a szabóuccaiakért eddig esett – ugye, azt senki nem gondolta, hogy ennyi év alatt ne lettek volna ez irányú fáradozások? Közülük kettőért különösen sokat küszködött.  Elsőként ott van Kovács, a villamosvezető. Zsenge korától dédelgetett, hő álma a feltalálóság, és igen, megvan hozzá a fejében minden, ami kell, ezrivel zsonganak az ötletek. De a szívében semmi, vagyis csak akadék van. Kételkedés, vacogás, tépelődés, s folyton biztatásért esdekel. Az Úr kicsimillió biztatást meg jelet küldött neki, legutóbb épp csütörtök éjjel. S mi történik? Kovács lelkesülten álmodik, ébredés után alig perccel már oda a nekirugaszkodás, lehorgadtan legyint, ugyan, hülyeség, s indul csöngetni a villamosra. Aztán Nevenincs, a költő, aki a néhai szabócska otthonában lakik, elragadtatva attól a vadregényes rendetlenségtől, amit a düledező ház és az egetverő gaz képez. Diákkorában írt egy verset a Szerelemről, hirtelen jött ötlettel belekeverve néhol egy kis májat, lépet, vesét. Az önképzőkör ünnepelt, a költő attól fogva mindhalálig és csakis költő, egy újabb nagy mű reményekkel teli várományosa, bár nemigen írt azóta jót, még közepeset se, közel egy éve rosszat se. Egyébre pedig nem kapható, mivel állandó készenlétben várja az ihletet, és mi van, ha éppen akkor szottyan kedve érkezni, amikor ő valami mást, alantasabbat mível. A múzsa azonban elfoglalt vagy indiszponált, nem jő, a költő makacs, nem tágít, így huzakodnak egymással, miközben lassan már csak hálni jár a lélek az ifjú poétába. Száz másféle príma alternatívát próbált már rátukmálni az Úr, mert szent meggyőződése, hogy ficcfa ő, mégpedig a szomorúbb fajtából – azért a biztonság kedvéért megkérdezett tíz igaz irodalomkritikust is – , de nem hajlik a jó szóra a jámbor. Na, az ilyennel mit lehessen csinálni? Van közöttük olyan is, aki árva, mint egy fél pár cipő, s bár sóvárog nősülni, képtelen rászánni magát, mert hallotta, hogy az asszonnyal temérdek a baj és a gond. Az egyik oroszul tanulna Csehov kedvéért, ha ahhoz nem kéne oroszul tanulni, s hiába jönni új kolléga Szentpétervár, aki szívesen segít akármi, mert neki tetszeni nagyon szép gyévocská, nem hajlandó szóba állni vele. A másik messzi országokat vágyik látni, de a lottónyereményt legeslegnagyobb televízióra költi, és sírdogálva nézi benne a messzi országokról szóló guszta útifilmeket. A harmadik sosem tud dűlőre jutni kanál és villa, hús és hal, kutya és macska, Böske és Manci, troli és villamos között, így aztán éhen marad, egy nyomorult aranyhala van, amit rühell, mert Böskére emlékezteti, aki Manci miatt hagyta el, és még az utolsó buszról is mindig lemarad. Van, aki egy saját kis pékségre áhítozik, tele hasas kenyerek, finom kedvű kalácsok, csücsöri kiflik jó szagával, de folyvást számigál, mérlegel, s a végén mindig más zsömléjét sütögeti, esténként pedig egyre apadó örökségéből öblíti le a torkát kaparó keserűséget. S a többiek is, ó, ó. Az Úr sorra vette őket, s mire végiggondolta valamennyit, jól elszomorodott, de fel is bosszankodott rajtuk. Ennyi kicsinyhitűség, dohogott, ennyi jóra, szépre való restség, ennyi töketlenkedés egy rakáson, így mondta, erősen kezdett belemérgesedni, hát nem lehet veletek zöld ágra vergődni, ti folyton kérődző barmai a földnek? Megálljatok csak! S olyan hirtelenséggel, hogy még sétabotját is otthon felejtette, elindult rendet teremteni közöttük, amúgy istenigazából gatyába rázni az egész mamlasz társaságot. 

Vasárnap volt, ebédidő, az egész utca asztal mellett ült, bezzeg ilyenkor nem nyuladoztak. A merőkanál már indult a fazékba, mindenki fente fogát az arany lében feredező tyúkhúsra, murokra, galuskára. Jöttek mindenhonnan azok a jó illatok! De az Úr megkeményíté az ő szívét, nem szippantott se jobbra, se balra, ment egyenesen előre. Zordon volt a homloka, haragvós a lépte, csak úgy döngött a föld, amerre járt, vacogva ugrált nyomában a macskakő, néhány fa üstöke is megcibáltatott. Égszakadás, földindulás, a fejeken nagy koppanás. A vasárnapi asztalon cidriztek a poharak, menekülőre fogta az eszcájg, futottak a grízgaluskák, szaladt a sótartó, a székek megbokrosodva vetették le hátukról gazdáikat, iszkolt, ki merre látott. Csak mikor elülni látszott a veszedelem, akkor mertek előbújni, felmérni a veszteségeket. Az anyagi kár amúgy nem volt jelentős. Lepotyogott, aminek már rég le kellett volna potyogni, összehuttyant, aminek már rég össze kellett volna hutytyanni, s kidőlt a vén, életunt meggyfa, aminek már rég ki kellett volna dőlni, azt az Úr magához vette segédletnek, mert érezte már lábában a közelgő hidegfrontot. Bántódása nem esett senki fiának, csak a költő halt éhen egy kicsit, dehát az ő éhenhalása is esedékes volt. Egy szerelmes leány kacsóinak jóvoltából ugyan az ő asztalán is gőzölgött egy tányér húsleves, de érintetlenül fagytak meg a tetején úszkáló fényes tallérok. A költő szárnyas gondolatokat vélt közelgeni, s csak ült moccanatlanul, tollát a kalamárisba ütve, világért se nyúlt volna kanálhoz, nehogy a profán mozdulat elriassza a finomlelkű múzsát. Így találta őt a helyi érdekű földrengés, együtt hűlt ki a húslevessel, amiért nem ismerte fel benne az átlényegülés költészetét. A romantikusan romos lakocska már pusztán csak a látványosság kedvéért dőlt a fejére. 

Ezekre jól ráijesztettem, gondolta az Úr, s már fordította volna is hazafelé világrengető lépteit, amikor egyszerre csak egy incifinci kis izére lett figyelmes, aki a meggyfa kifordult gyökerei helyén kucorgott egy csorba porcelángyűszűben, és reszketett, mint a kocsonya. Nyomban tudta, kire bukkant. Hát megvagy, te főkovász, nézett rá haragosszomorúan, s azzal a szabócska lelkét nyakoncsípte, zsebre tette, vitte magával. Otthon aztán kiültette egy kissámlira a mennyország felé vezető út mellé, s azt a vezeklést rótta ki rá, hogy az arra igyekvők kitérdelt nadrágját foltozza, lötyögősre böjtölt ruháját igazítsa annyi hosszú esztendőkig, ahány pruszlik, rékli, rokolya, pendely, pantalló, köntös, köpönyeg, ingváll elsinkófálása szárad a lelkén. 

Miután mindez ilyen jól elintéződni látszott, kiült a tornácra, hogy egy pipa mellett szemügyre vegye, mit is végzett aznap. Odalenn épp kezdtek összeverődni a népek. Az Úr gondolta, végre megmozdulnak ezek a tetentókok, hogy megtaszajtsák a kátyúba ragadt életkéjüket. Rosszul gondolta, mert a népek csak óbégatni verődtek össze, meg hümmögni, tanácstalankodni, vállat vonogatni, csinálni kéne valamit, ugyan mit, legyingettek. Az Úr idegesen nyúlt pipa után, hogy elejét vegye az újrakezdődő haragvásnak, balszerencséjére újfent az a múltkori makrancos jószág akadt a kezébe, persze nem égett most se. Az Urat elfutotta a pulykaméreg, jó istenesen földhöz teremtette a semmirevalóját, az meg egyenesen Kovács villamosvezető fején koppant, aki akkor ért haza a műszakból. Máig se tudni, hogy a pipa kólintotta fejbe annyira, avagy a látvány, ami fogadta, de egyszeribe’ megjött a jobbik esze, s ő egyedül feltalálta magát az általános zűrzavarban. Az egész utca népét odaparancsolta törött cserepet söpörni, háztetőt tákolni, dúlás nyomát lapátolni, hordani, ő maga pedig elindult felkutatni a városházát, akárhol is légyen az, hogy orvoslásért folyamodjon kicsi zsákutca nagy bajára. Kezdetnek nem rossz, vélte az Úr, de soká lesz ebből gálickő, igen soká. Addig is, nézett a meggyfára, faragunk egy másik pipát, hogy te se legyél hiába. Fogta, ráírta kiskésével ezt az egész történetet a pipaszárra.

Az új pipa kiválóan szuperált, tetszetős is volt, s közben olyan jól kifújta magát, előkerültek a félretett könyvek is, az Úr kedélye egészen felderült. Szinte meg is feledkezett az egészről. De nem úgy Abakusz. Jóformán még be sem telt az egy hét, percre pontosan ott szepletett az ajtó előtt. Kopogott, köhécselt udvariasan, többször is, sifitelt kicsit a lábával, hogy az Úr, aki fülig temetkezve egy írásba épp készült belekortyolni a friss, forró kávéba, reáfordítsa végre az ő orcáját.

– Nos, Uram…

– Á, Szorobán, jöszte, fiacskám – nézett fel az Úr némileg szórakozottan Zöld Martzi szomorú históriájából.

– Abakusz, Uram – jegyezte meg az enyhe melankóliával.

– Persze, persze. Szóval mi járatban? – közben meg arra gondolt, semmi becsülete manapság az íratlan törvényeknek, talán ideje lenne írásba foglalni a fekete szent idejét, egy egészen kicsi parancsolatocskába, valahogy így: ne zargasd uradat, sem pediglen felebarátodat, midőn az reggeli kávéját issza, hogy hosszú életű légy a földön. Mert az Úr együttérző és az ő haragja száll tereád, grrr.  

– Egy bizonyos utca miatt bátorkodok zavarkodni, amint az rendelve vagyon. Utánanézés ügyében, ugyebár.

– Egen, hogyne. Megtörtént, fiam, megtörtént. 

– Akkor hát bátorkodhatok beírni a megfelelő rubrikába, hogy megoldva?

– Jaj, hadd el, fiam – legyintett az Úr –, ráérünk még azzal. Egyelőre várni kell még kicsinyég. Gyere vissza úgy egy emberöltő múlva. Mostan pedig eredjél, mert egyfelől kihűl a kávém, másfelől éppen érdekes fordulatot kezd venni az események folyása ebben a tanulságos történetecskében. Ágyő, fiam, ö…Abakusz.

Abakusz nagyhangos percegéssel feljegyezte öröknaptárába: Szabó ucca-ügyben egy emberöltő múlva; eszébe pedig azt véste fel: az Úrnál ezentúl nem alkalmatlankodni se reggeli kávé, se olvasás idején, merthogy okos kerub volt ő, értett a szóból és a metakommunikációból. Még vetett egy sóvár pillantást az Úr mellett tornyosuló kupacra, különös tekintettel egy Mikszáth-regény kikandikáló csücskére, azzal ajánlotta magát és elburungozott.