Izland az a modern, észak-európai állam, ahol a születéskor várható élettartam és az internethozzáférés aránya a legmagasabbak között van a világon. Ez azonban nem volt mindig így – jegyzi meg Egyed Veronika, A macskaróka című könyv fordítója a kötet utószavában. Az ország ezeregyszáz éves történelmének nagy részét az elszigeteltség és a nyomor évszázadai teszik ki. Szemükben a természet veszélyes, fenyegető, tele rejtélyes erőkkel, amelyek az ember létét nehezítik. Az izlandiak képzeletében az elhagyott lávamezőket és a kietlen fennsíkokat titokzatos lények népesítik be. Ezeket az ártó szellemeket a szigetlakók komolyan veszik még a mai, modern környezetükben is, de ez még inkább így volt a 19. században, ahová a szerző – aki napjaink egyik legfontosabb izlandi költője, s aki Björk és Lars von Trier szerzőtársa – kalauzolja az olvasót.

Sjón tehát az 1880-as évek Izlandjára csal, de ez csak a regény majdnem felénél derül ki. Addig is, bárminemű bevezető hiányában, kontextualizálásra nincs lehetőség. A (szó legszorosabb értelmében vett) beszélő cím és a műfajjelölő alcím segíthet az olvasónak a jégmezőn való tájékozódásban, de csakis akkor, ha ezek valódi értelmét és kapcsolatát sikerül megérteni. Ugyanis a macskaróka mint összetétel képtelen azt a jelentést átadni, amit az eredeti név, a Skugga-Baldur tesz. Baldur valójában egy skandináv istenség neve, de ma már szokványos férfinév is. A skugi szó árnyékot jelent, viszont ez is előfordulhat férfinévként. Valójában egyetlen izlandit sem hívnak így, és ennek megvan az oka. A skuggabaldur köznévként ugyanis egy természetfeletti lényre utal, amely a néphit szerint macska és sarki róka kereszteződéséből jön létre akkor, ha róka az anyaállat és macska az apa. A mitológia szerint a skuggabaldur beszélni tud, megátkozhat embereket, és közvetetten a halálukat okozhatja, ezért a hiedelem az állatot nagyon veszélyesnek tartja, és babonás félelem kapcsolódik hozzá. A regény névadásának kontextusát az alcím magyarázza: Népi történet, vagyis egy 19. század végi, 20. század eleji, specifikusan izlandi műfaj, melyben a természetfeletti jelenléte teljesen szokványos. Így Sjón balladai ritmusban megírt tömör és szaggatott históriáját is népmesei elemek tagolják. 

Az első szál, amely a regény keretét adja, meséli el a völgybeli pap, a barna bundás sarki róka és a vadászat történetét, hogy közben fény derüljön a sajátos rendszer működésére: ezen a helyen mindegyik elemnek van összeköttetése, közös érintkezési pontja a természettel, ami ugyanúgy ismer emberi és állati ösztönöket; ami egyszerre kegyetlen, mert fagyot kúsztat a vadász ruhája alá, és patak formájában a tavaszról álmodik, hiszen akkor majd emberpusztító folyammá válhat; de ami egyszerre kegyes is, hiszen megengedi, hogy Hókisasszony és Szél úrfi menedéket nyújtsanak az azt keresőnek. A természet felveszi a mindentudó narrátor szerepét, hogy a feszes dokumentum- és természetfilm kamerája azt is meg tudja mutatni: milyen a vadász egy hóbucka belsejében. Ezzel azonban nem elégszik meg, egyszerre mesél, diktál és közvetít üldöző és üldözött között. „Üzent a róka az embernek?” Nem tudjuk meg.

Abban sem lehetünk biztosak, hogy ki a vad és ki a vadász, minden megmozdulásnál felcserélődhetnek a szerepek. Sjónnál semmi úgy sem zajlik, így semminek sem az a következménye. A tragikum is szokatlan arcát mutatja meg, egy különös temetés formájában: a Down-kóros szolgálótól, Abbától vesz szomorú és fájdalmas búcsút Fűvész-Fridrik, a második szál központi szereplője. Miközben megismerjük a gyászoló élettörténetét és különös kapcsolatát az elhunyt lánnyal, a szerző társadalomtörténeti pontossággal mutatja be a korabeli izlandi társadalom szokásait, babonáit, annak izoláltságát és elmaradottságát. A paraszti értékvilág foggal-körömmel őrzését, a hagyományhoz való ragaszkodást nemcsak Baldur tiszteletes képviseli, aki elverte híveit a templom hátánál, amikor hangoskodással zavarták meg az istentiszteletet. A látszólag felvilágosult nézeteket valló, dániai műveltségű Fridrik nyitott a modern Európa és annak vívmányai, másfajta tradíciói felé. Azonban eszméi, gondolkodása tipikusan azt az izlandi mentalitást tükrözik, amit ő megvet. Diákévei alatt orvosi publikációkat fordított kérésre, többek között J. Langdon H. Down tanulmányát. Az orvos ebben magyarázatot próbált keresni a betegség okára, ami valószínűleg egy trauma lehet „a magzati fejlődés bármely közismert lépcsőfokán: hal–gyík–madár –kutya–majom–néger–sárga ember–indiánus–fehér ember”. Fridriknek ez a hozzáfűznivalója a kutató eredményeihez: „Down mongol gyermekei tehát soha nem fejlődtek ki teljesen; egész életükre együgyűségre és jámborságra ítéltettek. De ahogyan más alábbvaló emberfajokat, jó bánásmóddal és türelemmel sok hasznosságra lehet őket tanítani.”

A fantasztikus elemeket felsorakoztató kerettörténet és a realitás talaján kapaszkodó társadalomkritika összefonódik, a kapocs Abba hovatartozásának titka. Izlandon ugyanis megölték a beteg csecsemőket, ha párat mégis életben hagytak a reménykedő bábák, azok gyakran elkóboroltak otthonról. Akinek szerencséje volt, egy tanyára tévedt, az „égi áldás”-t a tulajdonosoknak pedig be kellett fogadniuk – ezt törvény írta elő. Abba azonban egy tengerészhajóról került elő, „gyanítani lehet, hogy a legénység miféle hasznát vette”. 

Az esmények időrendi sorrendjét megbontó történetmondás furfangosan jut el felfedezéshez: az első fejezet már a vadász és a róka párharcát jeleníti meg, holott a második fejezet eseményei két nappal korábban történnek, eközben a regény visszaugrik a múltba és megismerteti Fridriket, valamint a halott Abbát és a temetését. A harmadik fejezet felveszi a  megkezdett jelen linearitását, tehát folytatja Baldur tiszteletes és a barna bundás történetét, az utolsó pedig hónapokkal későbbről, egy pár oldalas levél formájában tisztázza a lány származását. A módszeresen összeragasztgatott jelenet-, történetdarabok egy újfajta olvasási gyakorlatra késztetnek, amire maga a szerkesztés is rásegít: „Térdre rogy. Fejét lehatja. Sóhajt keservesen.” – ez egy negyedoldalnyi idézet. Van olyan lap, ahol egy mondat olvasható, a többi fehér, akárcsak az izlandi hómező. Szándékosan lassítja le a befogadást Sjón: itt minden szónak súlya van, mindegyikre összpontosítani kell. Az északi szűkszavúság művészi szintre emelve beszédessé válik: a tömör, de kifejező stílusba belevitt érzékletesség nem enged szabadulni a gondolattól, hogy az író a próza és a líra mezsgyéjén csúszkál.  

Sjón komor meséjének bravúrja nemcsak abban rejlik, hogy a skandináv történelmet, mitológiát vagy társadalmat, pontosabban az izlandi kultúrát nem ismerők számára is érdekessé teszi a népi motívumkra alapozott történetet; nemcsak az információ újdonsága az, ami megfogja az olvasót. A mindig rezonáló, kegyetlenségében is gyönyörű természet ott lebeg a metaforikus történet sorai között, ahol a nézőpont letisztult fagyott-gyönyörű képekben ütközik meg a szereplők tragédiáival, amelyik nem hely- és időspecifikusak, de ebben az esetben izlandiak voltak.

Sjón: A macskaróka. Fordította: Egyed Veronika. Magvető, Budapest, 2011.