A Zágoni Bálint készítette Janovics Jenő-portréfilm épp jókor érkezett: a magát felfedezni, (újra)kitalálni akaró erdélyi (magyar) filmgyártás enyhén szólva nem bővelkedik előképekben, bombasztikus életű és munkásságú pionírokban. Janovics Jenő pont a kevés kivétel egyike, de az elsőéves filmtörténet-kurzus egy-két bekezdésén kívül róla sem tudunk sokat. Ami valahogy így szokott hangzani: „az 1913-as Sárga csikó című filmmel kezdődően a magyar némafilmgyártás egyik legfontosabb alakja, filmgyára 1920-ig 48 filmet forgatott. Sajnos, ezek közül alig maradt fenn pár.” Pedig – ahogy a film is megjegyzi – élete is filmre illően kalandos volt. Mindenhol „felbecsülhetetlen” érdemekről beszélnek: a Filmtett Egyesület égisze alatt készült dokumentumfilm éppen ezeket az érdemeket próbálja felbecsülni – és lassan száz év távolságából egy művész portréját megrajzolni.
A film a jelenkori Kolozsvár utcaképeivel indul, erre azonnal rávág egyet a száz évvel ezelőtti Kolozsvárról, ugyanolyan plánokat keresve. A nézőbe még a narrátor megszólalása előtt belehasít a felismerés: uramisten, eltelt száz év! Illetve jobban mondva: száz év alatt semmi sem történt! Ugyanott tartunk: kezdünk filmet tanulgatni, készítgetni, készítgetni tanulgatni. Kimegyünk egyszál kamerával az utcára és hülyéskedünk. Szinte száz év kényszerhibernálás után, mialatt Európán végigsöpört néhány újhullám, Hollywood néhányszor újjászületett, az erdélyi magyarok szinte némafilmes egyszerűséggel „filmül” kezdenek beszélni...
Janovics első 33 évéről semmit sem tudunk meg, a film in medias res kezd, rögtön azzal, ami minket érdekel: a „főhős” színházigazgatóvá válásával. Érdekes sztori a Janovicsé: a biográfiák megszokott szerkezete szerint egy életpálya aranykora valahol a kétharmad és a háromnegyed közé esik, rögtön az utolsó fázis, az ún. „hanyatlás” elé. Ez a film rögtön az „aranykorral” kezd: a kolozsvári (néma)filmgyártás kalandos kezdeteivel, a Sárga csikóval, a Szamosba fúló színésznővel, a színházi sikerekkel. És innentől mintha az egész életút hanyatlás lenne: jön az első világháború, amelynek végén Janovics a bevonuló románok szemét szúrta; majd az erőtlen újrakezdés a nemkülönben kalandos dokumentumfilmezéssel; aztán a még nagyobb hanyatlás: a második világháború, amelynek vége felé Janovics már a zsidótörvények szerzőinek szemét szúrta. S mikor már harmadszorra is újra akarta kezdeni egy színpadi Bánk Bán-rendezéssel, egy mára már banálisnak tűnő tüdőgyulladás vitte el – amint Senkálszky Endre, Európa legidősebb aktív színésze igencsak élénk visszaemlékezéséből tudjuk meg a film végén.
E filmet két dolog különbözteti meg az átlag tévés portréfilmektől: az egyik az, hogy olyan merész témákhoz is hozzányúl, mint például Janovics vagyona. Persze, mindig „erkölcsi győztesként” hozza ki alanyát, de üdítő újdonságként megemlíti a Janovicsot (személyét és filmjeit egyaránt) ért korabeli kritikákat is. S a vagyon egy filmes életében fontos dolog, mert ne feledjük el – rendezői, forgatókönyvírói és színészi érdemeit sem mellőzve –, hogy Janovics elsősorban producer volt. Márpedig a producer – ha nem az egyes alkotások, hanem a filmipar egésze felől nézzük – a film alfája és omegája. Az ő vagyonából, üzleti érzékéből és persze a megfelelő pillanat erejéből szökken szárba egy film, egy stúdió, de akár egy-egy ország filmgyártása is. A film másik érdeme pedig, hogy többszörösen rétegzett. Persze, muszáj beszélő fejeket használnia, de ezeket illusztrálja és tarkítja is: filmrészletekkel, plakátokkal, rádiófelvételekkel, újságkivágásokkal, fotókkal „dobja fel” az unalmas narratívát, de narrátorból is többfélét alkalmaz: az egyik (Szilágyi Szabolcs) korabeli hangokat elevenít meg, Bogdán Zsolt a tulajdonképpeni életsztorit narrálja, Hatházi András pedig maga Janovics Jenő „magyar hangja” lesz. A megszólaltatott szakértők is sokszínűek: van külön, aki a színházi munkáját méltatja, de olyan is, aki a román fennhatóság alatt készült filmjeit. Így Zágoni Bálint munkája sikeresen kerüli el az efféle filmek állandó útvesztőjét, az unalmat: Janovicsot filmhősként kezeli és történetként meséli el életét, nem ténygyűjteményként. Még a némafilmes korszakra hajazó kísérőzene is a helyén van.
De térjünk vissza picit a transzszilván film problémájára: nem lehet nem párhuzamot vonni Janovics életútja és az erdélyi magyar filmkészítés között. Janovicshoz fűződik ez utóbbi kezdete – és egyben rövid aranykora –, majd lassú hanyatlása, sőt hosszú (tetsz)halála is. Egészen addig, míg most, a romániai forradalom után pár évvel úgymond újjászületett. Ezt a születést nem olyan Sárga csikó-szerűen kell elképzelni, hanem lassú mozgolódásként, kecmergésként (sajnos, az erdélyi magyar filmkészítésnek nem is volt akkora sikere azóta, mint a Sárga csikó, és nem is valószínű, hogy lesz: a nagy forradalmak azóta ugyanis már rég nem celluloidon történnek, hanem az interneten). Viszont ebből az újjászületésből egy dolog igencsak hiányzik: egy Janovics Jenő-szerű figura. No, nem az: színészből, író/rendezőből is van dögivel, törekednek az operatőrök, a vágók és a forgatókönyvírók is – csak éppenséggel a producer hiányzik...
Egyedül a film címadását találom kissé erőtlennek. A magyar Pathé szintagma csak azoknak mond valamit, akik tudják, ki volt az eredeti, francia Pathé. Márpedig ez a portréfilm sokkal nagyobb közönségnek szól – vagy kellene szóljon. Újra fel kellene fedeznünk Janovics Jenőt. Igaz, hogy mára kialakult egyfajta kis kultusza – alapítvány hordozza a nevét, szobra van a színházban stb. –, de az a jó értelemben vett produceri mentalitás vár újrafelfedezésre, amivel a – Bolyaival szólva – (szinte) semmiből új világot teremtett: az erdélyi magyar film világát. Nos, ezt kéne újrateremteni.
Janovics Jenő, a magyar Pathé. Magyar (erdélyi) dokumentumfilm, 62 perc, 2011. Rendező, író, producer: Zágoni Bálint. Hangok: Bogdán Zsolt, Hatházi András, Szilágyi Szabolcs. Operatőrök: Bántó Csaba, Filep Farkas, Keresztes Péter, Székely Róbert. Zeneszerző: Darvas Kristóf. Vágó: Bertóti Attila. Hang: Jeszenszky Tamás. Gyártó: Filmtett Egyesület.
