A címet egy Pucciniról írt kritikai elemzés zárómondata sugallta: „Meg kell vallani, hogy Puccini zenéje semmit sem tud Istenről, a szellemiségről és a világ rejtélyeiről, semmit sem mond az élet értelméről, és nem ad úgy választ az innenső és a túlsó világ problémáira, mint a nagy Mestereké. Nem emelkedik magas fokokra, és nem visszhangzik benne a titokzatos hatalmak hívása. Nem ismeri az elvont szellemiséget, csak megjelenését: a valóságot. Annál többet mond viszont az emberről. És ha nem is nyújt felszabadulást… a szárnyakat…, ha hiányzik is ereje lelkünk megváltásához, meg tud ragadni és szívünket meg tudja indítani. Az Isten hangja hallgat, de Vox humana ékes hangon szól.” Ez a kritika Puccinit célozza meg, de sokkal inkább egy beszűkült, de máig ható erejű művészeti értékmérlegelő koncepció kifejezése.
Nyolcvan évvel ezelőtti vélemény. Azóta sok minden történt a világban. Nagyon átértékeltünk mindent, amit közel egy évszázaddal ezelőtt még megdönthetetlen igazságnak hittünk. Nyolc évtized távlatában már könnyen látszanak e vélemény belső ellentmondásai. Bármilyen zenéről is, legyen szó vajon tud-e a zene választ adni az „innenső és a túlsó világ problémáira”? Egyáltalán ez kellene, hogy a zene, a magas rendű zene egyik alapmércéje legyen? És egyébként is melyik az a zene, amely biztos választ tudna adni az élet értelméről? Mit jelent az, hogy „nem visszhangzik benne a titokzatos hatalmak hívása”? És a VOX HUMANA nem az isteni kinyilatkoztatás hangján szól hozzánk évezredek óta? A művészeteket mindennél jobban fenyegeti az az örökös ítélkezés, hogy mi a jó és mi a rossz, mi az ami értékes és mi az benne, ami értéktelen. És ezt – érdekes módon – mindig jobban tudják azok, akik nem vesznek részt az alkotás folyamatában. Ha a kritikára hallgatna a Művészet, akkor már régen halott lenne. Mégis oda figyelünk azokra a furcsa tükrökre, amelyeket a kritika tart elénk, mert néha valódi párbeszéddé alakulhat művész és közönsége között.
A fenti kritikai elemzés is párbeszédre, tisztázására, elutasítására vagy éppenséggel helyeslésre késztetheti az olvasót.
Intermezzo
Valóban érdemes, hogy bekapcsoljam a MEZZO tévéadást. Lássuk, mit is adnak? Péntek este lévén jazzkoncertek sora szól. Miközben írok, fél füllel odafigyelek a zenére. Valami trombita szól, sokféle regiszterben, a legalsó hangoktól a legmagasabbakig, még hangeffektusok is váltakoznak a virtuózan kibontakozó dallamban. Vajon ki játssza?
A képernyőre pillantva meglepődöm: egy kövérkés, kalapos, utcai ruhás férfi áll egy irgalmatlanul óriási színpadon, kezében gitárral, előtte egyetlen mikrofonnal, körülötte elhelyezett hangszórókkal, két nagy televíziós kivetítő között egy legalább kétezer fős hallgatóság előtt, amely egy görög mintájú amfiteátrumot tölt meg színültig. (Az óriásmondat a helyzet fantasztikumát érzékelteti.) És Ő, az apró ember (távolképben szinte beleveszni látszik a színpad fénykozmoszába) a SZÁJÁVAL utánozza élethűen a trombitát, önmagát kíséri pompázatos gitárjátékkal. Talán saját művét adja elő. Az is lehet, hogy ott helyben rögtönzi az egészet. Hibátlan zenei folyamat vonja bűvkörébe a hallgatóságot… és engem is. A közönség tudja, hogy kihez jött zenét hallgatni. A reakciókból érzem, hogy ismerik a műveket, pontosabban FELISMERIK azokat (a jutalmazó, feltörő tapsokból ítélve). Én, a komolyzenész, nem tudok semmit a jelenségről, a muzsikáról és erről a nem-is-tudom-milyen zenéről. Csak a zenét figyelem. Ezúttal egy lassú dallamra vált, valamilyen varázsénekszerű, sámán szellemidézésre, friss hangzások igézetére. Be kár, hogy ez nincs lekottázva. Szívesen átolvasnám, elemezném, tanulnék is belőle. A feldübörgő, orkánszerű tapsok nem lendítik ki az előadót a maga transzcendens világából (nem hajlong, nem várja meg a taps elhalását, belekezd az új zeneműbe). Új világ ez, merőben más, mint a komolyzene-koncertek ceremóniás világa. Itt nem úszik a levegőben az a hatalmas feszültség, ami a már agyonjátszott, agyonhallgatott, agyonítélkezett és agyonszeretett művek köré még a koncert kezdete előtt valami sötét függönyt ereszt le. A felbukkanó arcok a közönség lelkesültségét éppúgy jelzik, mint a rendkívüli odafigyelést, a zenében való teljes (előítéletektől mentes) beolvadást. Ezeket a fiatalokat szinte megváltani látszik ez a hatalmas energiafolyam, ami egyrészt a zenéből, másrészt magából a hallgatóságából sugárzik. VAJON KINEK A HANGJA EZ?!