Pétervári este
Frakkjaink a molyok már belepték.
Penészednek fehér ingmelleink.
Rémálommá züllenek az esték.
Sikátorokban kóválygok megint.
Patkányok surrognak lábam körül.
Hátam mögött feltűnik az árnyék.
A rakparton vak koldus hegedül.
Tovább baktatok. Mégis kire várnék?
Kurvák vihognak. Belém karolnak.
Ellököm őket. Szitok, hacacáré,
követ. Udvara van a teliholdnak.
Cigarettát kér egy vén cigányné.
Nézem a Névát. Lomhán fut tova.
Utolér az árnyék és igazoltat.
Menni kéne, de nincsen már hova.
Víg kurváink fürgén eliszkolnak.
Nézem az arcot a plakátokon,
tekintete baljósan követ.
Sötétbe süppedő bérházakon,
holdfény rajzolta kérdőjelek.
Középkori metszet I.
Mongol hordák fenyegetik a várost,
a vladimiri nagyfejedelem
gondterhelt, összegyűjti hadait
kivonul a falak elé, a síkra.
Megkondulnak a harangok. A nép
a katedrális előtt gyülekezik.
Felhők mögé vész a nap. Alkonyul.
Segít-e rajtunk, megment-e az Isten?
Egy zarándok lép elő, átkozódik.
Egy elárvult ló hosszasan nyerít.
Tüzes nyilak jelennek meg az égen.
Menekülni kéne, de nincs hova.
Lidércfény villog a mezők felett,
hallani a tatárok üvöltését.
A rettenet lázában fuldokolva
zokognak fel a riadt asszonyok.
Évszázadokra ránk sötétedik.
Középkori metszet II.
képzelt miniatúra
Rettegett Iván, a kép előterében,
Körötte bojárok, vörösben és kékben.
Hímezett kaftánjuk seperi a földet,
csacsi hasuk előredülled.
Rengő szakállas malacpofák,
tőlük nem várhatsz sose csodát.
A cár körül regnálnak egyre,
áhítozván újabb kegyekre.
Lábuknál kutyák marakodnak,
néha nekik egy csontot dobnak.
Ebek a fényben kinyújtózva,
vetik rá magukat a koncra.
Koldusok jönnek, csonka, bonkák,
rengő fehér szakállú pópák,
barna köpenyes zarándokok,
marcipán, kvasz, halárusok,
nyavalyatörős szent bolondkák,
a középkori Oroszország.
A kavargó forgatagban
egy-egy színes szoknya is villan.
Kalmár kínálja portékáját.
arany gyűrűt, láncot és násfát.
Svéd lovagok udvarlanak,
a cár körül, némán rajzanak
közöttük tatár hercegek,
aranyos kaftánjuk remeg.
Mögöttük csipkés várfalak,
tornyok, paloták hullámzanak.
Templomok hagymakupoláin
napfény törik meg szendén, játszin,
ámuldozó szemekbe villan,
vándorpiktor vásznán megcsillan.
Állványát rég felállította,
gyorsan pingál az istenadta,
Mária, kisdedével karján,
feje fölött dereng szivárvány,
s a játszi fények lassúdan, szépen,
megállapodnak a szemében.
S a kései miniatúra,
méltó, jeles keretbe fogja.
Aranyos indák, csipkék, lombok,
díszítik fel a horizontot.
Eget és földet egymásba játssza
a miniatúra ornamentikája.
A lágyan kékellő egekben,
koszorús, sugárzó fényekben,
feltünedeznek már a szentek,
nézik a tülekedő népet,
sorsuk elől menekülőket,
de meg nem is segítik őket.
A bronzlovas elindul
Egy fakó férfi a fényből
nyakát behúzva eloson.
Strichelő lány szólítja le,
de nem figyel rá, menekül.
Kába rendőr néz utána,
sípjába fúj. Gyanús lehet.
Felvonít egy kóbor kutya.
Összebújnak a rakparton
didergő szerelmespárok,
lombok között a verebek.
Zisz teherkocsi pöfög el,
gázszaggal telik meg az utca,
ficánkoló lovaikon,
feltűnnek a gárdatisztek.
Fekete Pobeda fékez,
a sofőr nem hisz a szemének,
hosszú fehér ruhás dámák,
szállnak ki egy zöld batárból.
Vörös lampionként a hold,
úszik a Ladoga fölött.
Pétervár álomba zuhan
és megmozdul a bronzlovas.
Felemelkedik nyergében,
megsarkantyúzza bronzlovát,
a kövezeten dübörögve,
indul a Mars mező felé.
Fejetlen lovasok kísérik.
Testetlen marcona árnyak.
A fakó férfi látja őket,
keresztet vet és megremeg.
Egy éj a szovjet vonaton
A hodályban füst. Padok nincsenek. Az ablakok becsukva.
Ki sem lehetne nyitani őket. Egy öregasszony, vaskályhán
döblecet süt. Többen énekelnek. Két lányt
két katona fogdos a sarokban. Vihorásznak.
Jönnek a tolakodó anasa árusok. Minden ugyanaz.
Jön a a kalauz. Ő a halál, de nem a megszokott jelmezben –
csontváz, kasza, koponya –, de azért felismerem.
Rávigyorgok. „Ne mind simlizzen, Mister Bogdanov.
Tudjuk mi jól, hogy ki maga. Minket nem ver át,
mi nem vagyunk a szovjet írók szövetsége,
kágébések sem vagyunk. Bolsevikek sem.
Bennünket nem csap be. Az ön ideje eljött?
Vagy nem jött el? Tulajdonképpen nem érdekes.
Hova a fenébe utazik? Ki elől menekül megint? Jegye van?
Egy másodpercre megáll a vonat. Még leszállhat.
Azt ajánlom, tűzzön el! Majd eljövök és szólítom, ha kell,
efelől nyugodt lehet!” Átfurakodok az ajtó közelében
veszekedő tatárok között, ha nehezen, csikorogva is,
de kinyílik az ajtó, mély lélegzetet veszek és leugrom.
Egy idegen állomás homályos peronján nézelődök.
Vajon hol vagyok? Hova kerültem? A vonat,
rájöttem már, Szibériából ismerős.
Csak akkor az első osztályú Pullmann kocsiban
bámultam a levágott fejeket, a plüss üléseken,
miközben Léna és Tánya szomorúan integettek,
a málnabokrok közül, s amikor már harmadszor
mentem el mellettük, rádöbbentem,
a kísértet vonat körbe – körbejár! Most viszont
elzúg mellettem, még látom a szalutáló kalauzt.
Fogalmam sincs, hol vagyok? Lehajtott fejjel indulok
a sötét állomásépület felé, csak találok valakit,
vagy legalább menetrendet, megtudhatom végre
hogy hol vagyok? mikor jön a legközelebbi vonat?
De az ajtó zárva van. Menetrend nincs.
Megfordulok a metsző szélben. Hova? Merre?
És váratlanul meghallom a szirének énekét.
Kerti mulatság
Malevics festményének rejtelmei
Sokat nem tétovázol és belépsz majd a képbe,
a kisméretű festmény kitáguló terébe.
És megnézed közelről a napernyős hölgy arcát.
Félrészeg kötekedők közelítenek hozzád.
A kövér úr mögé bújsz és ők nem vesznek észre.
Duhaj nótázásuknak soha nem lehet vége.
Most két labdázó kislány szemel ki játszótársnak.
Pattog a piros labda, órák óta labdáznak.
Őket is kikerülöd, közelítesz a hölgyhöz.
Elválaszt néhány színfolt, néhány hiányzó sorköz.
Forgatva napernyőjét feléd bámul kacéran.
Elviheted-e innen? Ez a kert vajon hol van?
A szúró ellenfényben villog vörös ruhája.
Felsikolt és előlép. A két karját kitárja.
Nem ismeritek egymást. Kissé túlzásnak tartod.
De dühtől vonaglik meg s veresedik az arcod,
hiszen nem neked örül. Előtte áll egy férfi.
Magas, szőke atléta. Meghajol s táncra kéri.
Eloldalgsz és akkor veszed észre a fickót,
mindenkinek háttal áll, mint aki odapiszkolt.
Mint ki valamit titkol? De mégis mit csinálhat?
Mindenki feléje néz. Undor, düh és utálat
az arcokon. Titokban vizel a senkiházi?
Mi lesz a vége? Rejtély! Már nem tudod kivárni.
Hullámzik a zöld festmény. El kell távozni innen.
Látod az ecsetet is, néhány figurát elken.
És ész nélkül menekülsz, a kép előteréből.
Néhány részeg, akár a tekebábuk, most feldől.
S mielőtt eltüntetne Malevics bősz ecsetje,
kimenekülsz a kertből, s reád zuhan az este.
A fenti versek nem szerepeltek az ötvenes évek írásait tartalmazó füzetekben, egy borítékból kerültek elő gépelt és javított másodpéldányaik. Nagyapa talán egy folyóiratnak küldte volna el az első példányokat? Ki tudja? Mindenesetre nem közölték. A Pétervári este és A bronzlovas elindul, hangulatában idézi a rettegés éveit. Az Egy éj a szovjet vonaton kitágítja a bizarr látomást, míg a Középkori metszet két verse az orosz miniatúrák iránti érdeklődését tükrözik. A Malevics-kép alá írt vers ifjúkori barátja híres festményét támasztja fel, párizsi évei során nagyon közeli kapcsolatban állottak, Malevics illusztrálta nagyapám első verseskönyveit, az Üvegvilágot, az Árnyak délutánját, A fúriákat. A festményt egy moszkvai útja során, az özvegyet meglátogatva nézhette meg újra közelről, s elragadta. – Tatjána Bogdanova
