Vannak írók, akik olvastán már néhány mondat után meg tudjuk nevezni a szerzőt: a történetben szereplő helyszínek, események, mi több, a szereplők neve és természetesen a cselekmény bonyolítása és még inkább ennek a cselekménynek az atmoszférája félreérthetetlenül eligazítja az olvasót a szerző személye felől. Ilyen író volt a múltban Jókai Mór, a huszadik században Krúdy Gyula, Szentkuthy Miklós vagy Mészöly Miklós, kortársaink közül Esterházy Péter, Nádas Péter és Krasznahorkai László – és természetesen Bodor Ádám, akinek történetei, emberalakjai és főként írásainak atmoszférája összetéveszthetetlen: világa személyes világ, mondhatnám így is: egyéni mítosz a közép-európai történelem, társadalom és kultúra személyes tapasztalatokra épített mítosza.

Az Erdélyben élő vagy ott jártas olvasó többé-kevésbé ismerősként mozog Bodor Ádám világában, ismerősek számára a színterek: az átalakulóban lévő régi városok, a havasok alatt megbúvó apró falvak, ismerősek az emberek, akik köznapi gondjaik szorításában próbálják valahogy elviselhetővé tenni sorsukat, aztán ha kibuggyan belőlük a szó, furcsa emberi drámákat világítanak meg az érdeklődő előtt. Ezek a kisebb és nagyobb drámák alkotják a novellák tárgyi anyagát, nem egyszer groteszk konfliktusait, amelyeket az író tömör és ötletes előadásmódja olykor még fel is erősít, képtelen helyzeteket teremtve, a közép-európai „abszurd” irodalom hagyományai szerint. Az elbeszélő hang tárgyilagos nyugalmát és a párbeszédek mozgalmas realizmusát ezek a váratlanul fellépő groteszk fordulatok teszik félreérthetetlenül közép-európaivá. 

Bodor Ádám történetei mindig pontosan megrajzolt térben játszódnak, szereplőit néhány vonással is plasztikusan ábrázolja, párbeszédei olyanok, mintha az utcán, a piacon, a hivatalban leste volna el őket, az alakot öltő cselekmény mégis nehezen megfoghatónak bizonyul, legalábbis a novellaolvasás hagyományos módszereivel. A kronológiai rendre, analitikus lélektanra, drámai kompozícióra épülő klasszikus novellaformát a cselekmény különös sűrítése, a pusztán jelzésekre szorítkozó jellemzés váltotta fel, a történet végső kifejletét az olvasó csak sejtheti. Az abszurdba hajló groteszk történeteknek inkább atmoszférája igazít el bennünket az író szándéka, mondanivalója felől, mint cselekménye, környezetrajza és dialógusai.

Az elbeszélések írója érzékelhetően személyes tapasztalatokról beszél, mindazonáltal nem marad meg a személyes élmények körében, „hőseit”, pontosabban esendő alakjait többnyire jelzésszerű, absztrakt térben helyezi el. Ezek az emberek sohasem maguk irányítják sorsukat, mindig kiszolgáltatottak körülményeiknek, magának a történelemnek és a hatalomnak, pontosabban mások önzésének vagy rosszindulatának. Epikai absztrakciója mégis más, mint a nyugat-európai abszurd irodalomé: nem az emberi lét képtelenségét próbálja igazolni, inkább a társadalomban és történelemben terjedő erőszakot, ésszerűtlenséget, a kártékony mítoszokat leplezi le. A közép-európai „abszurd” irodalom tulajdonsága ez, a magyar Örkény István, az ugyancsak erdélyi Páskándi Géza, a lengyel Slawomir Mrožek, a cseh Bohumil Hrabal,  a román Marin Sorescu műveiből ismerős; ezek az írók nem az emberi lét tulajdonságának tekintik a képtelenséget, hanem az emberi történelem bűnös kisiklásának, amelyet a hatalmi érdek, az uralomvágy és a fékezhetetlen erőszak okoz. Ennek a közép-európai abszurdnak a képviselője Bodor Ádám is, midőn kiszolgáltatott hőseiről groteszk képet ad és szerencsétlen hányattatásaikat nyomon követi.

Bodor Ádámnak talán legismertebb regénye a két évtizede közre adott Sinistra körzet, a legtömörebb művészi sűrítéssel, úgyszólván „Dichtunggal”, azaz „költészettel” talán ez ábrázolja a kelet-közép-európai zsarnokságoknak azt a nyomasztó világát, amelybe magának az írónak is meg kellett merülnie, és amelyet mi, olvasói, már az idősebbek is jól ismerünk. A Sinistra körzet nyomasztó világa a huszadik század nagy politikai ellen-utópiáinak rokona. Azoknak a kasszandrai jóslatoknak vagy éppen tapasztalati tényekre épülő szorongásos vízióknak, amelyek a diktatórikus társadalmak veszedelmeire hívták fel a figyelmet. A kiszolgáltatottságra, az elidegenedésre, a törvényekkel nem szabályozott totalitárius hatalom irracionális következményeire. Kafka Kastélya, Huxley Szép új világa vagy Orwell 1984-e voltak ilyenek vagy éppen a mi irodalmunkban Szathmári Sándor Kazochiniája, Déry Tibor G. A. úr X-ben-je, Karinthy Ferenc Epepéje. Mindegyik a totalitárius társadalmakat (a fasizmust és a kommunizmust) jelezte előre és leplezte le. Bodor Ádám Sinistra körzete sok tekintetben hasonlít hozzájuk, leginkább abban, hogy ez is a teljesen hitelesnek tetsző, apró valóságmozzanatok egymásra halmozása által hozta létre a szorongató irrealitás súlyos légkörét. Ezt a légkört tették azután még nyomasztóbbá a regény szürreális motívumai, például Borcan ezredes bőrből készült esernyője, amely gazdájának váratlan kimúlása után éjszakánként mint súlyos denevér szálldos Dobrin City sötét egén. Vagy a kegyetlenség módozatai, az erőszakos halál rafinált változatai: a történet egyik hősét bedeszkázzák, nehogy továbbadja a kórt, egy másik szereplő karóba húzza magát, másokat felgyújtanak.

A Sinistra körzet mégis más, mint Kafka mitikus vagy Orwell racionalizált antiutópiája. Mondhatnám, jellegzetesen romániai, pontosabban Ceauşescu-korabeli. Mindezt nem pusztán a regényszereplők által viselt román, ukrán, magyar nevek (csupán néhány példát idézek fel: Puju Borcan, Elvira Spiridon, Aranka Westin, Izolda Mavrodin, Béla Bundaşian, Nikifor Tescovina, Cernelia Illafeld és így tovább) teszik, nem is a geográfiailag körülhatárolható színhely: a Kárpátok hegyei, a Tisza, a ruszin határ, hanem elsősorban a regény által felidézett atmoszféra, társadalmi légkör és politikai szokásrendszer. Erre a világra nem a kirívó kegyetlenségek, nem a tobzódó erőszak a jellemző, nem is a titokzatosság vagy a rafinéria. Inkább a primitívség, az általános sivárság és bornírtság, a lélekölő unalom, az, hogy mindenki, nemcsak a száműzöttek és az őslakosok, hanem a foglárok, a hegyivadászok, a „gúnároknak” nevezett civil fogdmegek, sőt az ezredesek is csupán vegetálnak, méghozzá az emberi létezés alsó szintjén. Igazi emberi élet, értelmes munka, valamicske halovány remény itt nem jut senkinek. Bodor Ádám regénye (elbeszélésfüzére) így vált egy térben és időben meghatározható kelet-közép-európai rémálommá: a Ceauşescu-féle kommunista diktatúra nagyszabású és hiteles epikus metaforájává. Metaforává, amelynek érvényességét a romániai diktatúra csúfos bukása sem szüntette meg.

A Sinistra körzet mint emberi létállapot emléke bizony itt van bennünk, és, valljuk meg, ennek a létállapotnak a nyomaira olykor még ráismerhetünk a köröttünk élő világban is. Bodor Ádám ugyanis nem egyszerűen „történelmi regényt” írt, nem a közelmúlt históriáját örökítette meg, hanem az emberi lélek és társadalom hiteles és művészi ábrázolását adta. Ezért köszönthetjük őt tisztelettel és barátsággal ezen a szép ünnepen.

(Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeumban, abból az alkalomból, hogy Bodor Ádám átvette a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Babits Mihály-díját.)