Elkapta a szélvész a nejlonzsákot, és felröpítette a magasba. Játszadozott vele egy darabig, aztán a város fölé sodorta, és ráakasztotta egy antennára. A nejlonzsák zizegve lobogott a tömbház tetején.

– Ki gondolta volna, hogy valaha ekkora szerencse ér, hogy belőlem, akiben trágyát tartottak, zászló válik egyszer? – gondolta a nejlonzsák.

Aztán újabb szélroham kerekedett, és olyan erősen megrázta, hogy egy beleragadt trágyadarabka, nem nagyobb, mint egy porszem, kihullott egyik ráncából.

Épp arra járt egy lány, és épp akkor pillantott fel az égre, amikor a rögöcske aláhullt. Bele is esett a szemébe.

– Nahát, hogy én, aki egy disznótól származom és a fekete föld táplálására szántak, ilyen szerencsés legyek, hogy egy szem tükrében fürödjem! – ujjongott a trágyarög.

A lány szeme könnyezni kezdett. Egyik könnycsepp hirtelen elengedte a szempillát, melybe kapaszkodott, és végigszánkázott a lány arcán, egészen az ajkakig. A lány akaratlanul beszippantotta és lenyelte.

– Sosem gondoltam volna, hogy én, ki az emberek bánatát hordozom, egyszer valaki szomját oltsam! – áradozott a könnycsepp.

A lány szeme csúnyán elfertőződött. A szemészeten kimosták, bekötözték, kenőcsöt írtak fel rá. A lány elhagyta a kórházat, és kötését takargatva indult el az utcán.

– Csak én lehetek ilyen szerencsétlen, hogy pont az esküvőm előtti napon gyullad be a szemem! – dühöngött útban a gyógyszertár felé.

Jól ismerem annak a fájdalmát, aki egyedül megy haza. Mint az a fiú, ott, az út túloldalán. Körülötte hármas, négyes csoportok foglalják le széltében a járdát, egyedül mellette tudnak gond nélkül elférni a zsörtölődő járókelők, akik nem értik, hogyan lehetnek ilyen pimaszok a középiskolások, hogy kisajátítják maguknak az egész utat.

Zsebre dugott kézzel, tekintetét a földre szegezve lépked, haja a szemébe lóg; olyan a feje, mint egy régi, eldeformálódott bili. De ő abban reménykedik, ha valamikor copfot is tud majd kötni, talán jobb lesz. De addig is teszi a sértődöttet, hátha a körülötte levők egyszer csak észreveszik magukat, és a taknyukon csúszva kérnek tőle bocsánatot, amiért rá se bagóztak, amiért örökké elbeszéltek fölötte.

Előtte hosszú hajú fiú megy, hátközépig ér a sörénye, két lány fogja közre. Kívánja őket. Bárcsak olyan lehetne, mint a közöttük defiláló díszkan. Csak a státusát irigyli, sem a külsejében, sem a szellemében nem talál semmi vonzót.

Elérnek a sarokra, ő néhány méterrel mögöttük halad, lassít, elnézi, ahogy a fiút arcon csókolják a lányok, aztán még egy jó félórát traccsolnak.

Nem tudja, merre menjen tovább. Két út visz hazafelé. Időközben megelőztem, és átmentem arra az oldalra, ahol ő haladt. Leszegett fejjel jön szembe. Hiába nézem, nem pillant fel, tekintetével konokul követi a burkolat csíkozását. Pedig jól tudja, de legalábbis sejti, hogy nem fog beválni a módszere. Ez nem. És a következő sem. Szeretném megszólítani, hogy ne keseregjen, még ki kell bírnia néhány évig, talán egy egész évtizedet, de aztán rendbe jön minden, és híres lesz és elismert és boldog.

Nem pillant fel, én meg nem merem leszólítani. Pedig ez az egy lehetőségem volt. De talán jobb is így. Úgyse hinne nekem. 

Ez az egész csak arra volt jó, hogy felkavarjon.  Nem kellett volna feltalálnom. Bele se kellett volna kezdenem. A fenébe ezzel az időgéppel!

 

FÉRFI: Szívem.

NŐ: Tessék?

FÉRFI: Mért vagy ma olyan hallgatag?

NŐ: Nem vagyok.

FÉRFI: De igen. Valami baj van?

NŐ: Nincs.

FÉRFI: Biztos?

NŐ: Igenigen. Csak nem bírom a hőséget.

FÉRFI: S a napfény is erős, nem?

NŐ: Az.

FÉRFI: Akkor mért nem maradtál otthon? 

Egyedül is el tudtam volna jönni.

NŐ: Hát az hogy nézne ki? Mit szólnának a szomszédok?

FÉRFI: Semmit.

NŐ: Dehogynem. Mindennap együtt látnak.

FÉRFI: Na és? A lábammal mindent ki tudok tapogatni. Meg azért van a pálcám, hogy egyedül is boldoguljak.

NŐ: Aha… Szeretnél néha magadban lenni?

FÉRFI: Hogy érted ezt?

NŐ: Tudod. Egyedül.

FÉRFI: Én mindig egyedül vagyok.

NŐ: Nem úgy értettem. Hanem úgy tényleg.

FÉRFI: Nem. Legalább a hangod halljam. Így sem könnyű.

NŐ: Nem akartalak megbántani, ne haragudj.

FÉRFI: Semmi baj. És holnap otthon maradhatunk. Majd zongorázol nekem.Vagy felolvasol. Jó?

NŐ: Jó.

FÉRFI: Most hol vagyunk?

NŐ: Kerülnünk kellett. Lezárták az utcát.

FÉRFI: Miért?

NŐ: Újraburkolják. Nem hallod a gépeket?

FÉRFI: De igen. De mi ez a sípolás?

NŐ: Tolat az egyik bulldózer.

FÉRFI: Olyan, mintha mozdony lenne.

NŐ: Dehogyis.

FÉRFI: Hé! Mért engedted el a kezem?

NŐ: Leszakadt a cipőm pántja. Egy pillanat. Te addig menj tovább. Itt nem áll-hatunk meg.

FÉRFI: Hol vagy?!

NŐ: Menj csak.

FÉRFI: De mi van? Jön felém a bulldózer! Intsél neki! Állítsd meg!

NŐ: Mondom, ne félj. Ott állj meg. És jó lesz minden.

FÉRFI: De miért ilyen egyenetlen a talaj?! És mit keresnek itt ezek a sínek?! És te hol vagy?! Hol vagy?!

 

Apám énekel, vagy inkább skandál, mert hangja az semmi, rá is szólt nagyanyám, hogy inkább fogja be a száját, gyermeke van meg felesége, már nem csak ő dől, ha dől, most mégis azt az indulót fújja, azt a némiképp módosított rigmust, amit győzelemtől-töménytől mámoros szurkolók szoktak két székdobálás közt a játéktér vagy az ég felé küldeni a stadionban, szóval apám énekel, vagy inkább skandál, én meg a karjaiban szorulok, hátammal rezgő mellkasának feszülve, a nyitott ablakon be-belehel a december végi éjszaka, a meleg szoba fenyőillattal próbálja kituszkolni, alattam kétemeletnyi, tömött sötétség, melyben a legpislább fény sem rebben, a legszelídebb árny sem moccan, akárcsak a csillagtalan égbolton, ahogy recsegve-ropogva támaszkodik a szemben levő tömbház antennáira, pontosan tízemeletnyire az utcán rakott máglyától, ahonnan pernye libben, száll a magasba, mintha az összetépett könyvek lapjai menekülni próbálnának a lángok elől, felénk is elhord egyet-egyet a szél, akár valami hirtelen kioltott szentjánosbogarak, úgy villannak el az orrom előtt a sötétben, apám pedig csak ordít, egyre fakul a hangja, mégsem hagyja abba, egészen a berekedésig, s azon túl is ismételi, hogy oli-oli-olá, Ceauşescu nincsen már, Ceauşescu nincsen már!

 

Senki sem tudta, hogyan került hozzánk. Anyám-apám félt tőle, mint mindentől, ami a falon túlról származott. De hiába óvtak, muszáj volt kinyitnom. Azonnal megbabonázott a csilingelő harmóniákra piruettező táncosnő látványa. Amikor segítettek eljutnom a falig, mindketten sírtak. Azt hittem, csak miattam, mert semmit, egyetlen szál ruhát sem voltam hajlandó magammal vinni otthonról. Apám segített felmásznom a lyukig, de a lepedőt, melybe kapaszkodva aláereszkedtem a fal túloldalára, mindketten tartották. Csak miután elültek a sikolyaik, mertem áthúzni, és magam köré tekerni. Első utam egy balettiskolába vezetett. A felvételhez szüksége lesz valami referenciára, mondták. Hiába erősködtem, a véres lepedőt nem fogadták el.