Néhányan azok közül, akik a második világháború végén a felszabadulást Nyugaton élték meg, egy különös és mulatságos élményről számolhattak be: előfordult, hogy egy-egy út menti igazoltatás során, amikor nemzetiségükről faggatták őket, s erre azt felelték, hogy hangérien (esetleg: hangri), az őrszem a konyha felé irányította őket. (Akkoriban mintha több lett volna a barátságos amerikai.) Angolul a Hungarian magyart, a hungry – éhest jelent…

A németek is meg-megjátszották ezt a lapot, mert Hunger: „éhség”, Ungar, Unger: „magyar”. Régi élcelődés ez, úgy viszonozták a magyarok, hogy a német meg abból jön, hogy „nem ett”, tehát szintén éhenkórász. E köznépi szórakozásoknál mintha maflább lenne az, amit tudósok vaskos szótáraikban állítottak, hogy a „német” a nyemecből jönne, az pedig a néma szó szláv eredetijéből; vagyis, hogy a „német” népnév abból ered, hogy a szlávoknak úgy tűnt, a németek – némák. Hát – ha valaki is találkozott valaha német csoportokkal, lett légyenek azok turisták, tüntetők, katonák, nem valószínű, hogy ilyen benyomásokkal maradt! S a kórusok: az énekkari tevékenységet mintha direkt a németeknek találták volna fel.

Magyar és szláv nevük egy régi germán törzsről terjedt el, nimes-eknek hívták azokat latinul, többes számban pedig nemetes-nek. Ám tudósainknak ez nem volt elfogadható, mivel őszerintük őseinknek oly régi időkben még fejletlenek voltak a hallószerveik, mondani is csak annyit tudtak, hogy vezi-vezi, valamint voi-voi… (Persze, ez utóbbi nem finom vajat, hanem lucskos halzsírt jelentett náluk.) Az aztán végleg meglepő, hogy némely tudós, még komoly kritikai érzéke ellenére is elképzelte, hogy a deutsch népnév a deutisch, vagyis „mutogató” értelmű német szóból származik: egy nép ilyenszerűen saját magát nem jellemezheti, és nem nevezheti el – csakis egy másikat. 

Mostanság újból sokan firtatják a „magyar” népnév jelentése és eredete mellett a szkítáét is, éppen a magyar vonatkozások tükrében. Két érdekesebb tanulmányon való hosszasabb rágódásra is képesített e hetekben a betegágy. Oszman Karataj és Ferenczi Enikő nevű szerzőktől.* Különösen az utóbbi nagyon alapos munka, adatbősége, hivatkozásai, sugallatai nagy olvasottságra s mégis eredeti észjárásra vallanak. Azonban mindkettőre jellemző, hogy bár általában túllépnek sok elavult iskolás tantételen, nem tudnak szabadulni a történészi-nyelvészeti közforgalmat béklyózó strapa-koncepcióktól, két vonatkozásban sem! Az egyik, hogy a mai magyarok már nem azonosak azokkal, aki ide „bejöttek”, s akiktől nemzeti nevüket nyerték.

A másik: a magyar nyelv – és az etnikum – „többgyökerű”, hogy ne mondjunk, keverék vagy éppen – habarcs.

Az a feltevés, hogy a magyarság mai lakhelyén nem a „honfoglalás” néven ismert IX. század végi árpádi államalapítással jelent meg, ma már nem is feltevés, még ha hallgatólagosan is, de minden tájékozottabb történelmi érdeklődésű olvasó belenyugodott. Viszont az említett szerzőkhöz hasonlóan eltekint annak a firtatásától, hogy akkor miként nevezték az itteni magyarokat, amikor még nem így nevezték?

Hát – sokféleképpen… Mint ahogy a németek is szászok, svábok, osztrákok, türingek, és mások is; Hérodotosz szerint a Tisza táján szigüni nevű nép szekerezik ide-oda, méd öltözetben… a Dunántúl északi részén sicamberek vagy secanok. A Dráva-torkolat körül a brecók (breuci), feljebb, Somogyban és Horvátországban a siculus-ok, Benkő Lóránd erősködései ellenére. És a Duna-Tisza közén, főleg a mai Jászságban – az akkori jászok! Akik nagyon központban érezhették magukat, mert azóta is tőlük nyugatra terül el a Dunántúl, és keletre a Tiszántúl! (Talán őket említik a római kor legvégén limigantes néven is, ami lehetséges, hogy a székely szó népetimológiás fordítása: „szélen, szegélyen lakó”.) Különben Magyar Adorján szerint a székelyek és a „szikánok” ugyanannak az etnikumnak a részei, csak az előbbiek patriarchátusban éltek, és évezredes harcok folytak közöttük: a siculusok Ibériától Dél-Franciaországon, Itálián, Szicílián, Horvátországon át – a Kárpátokon túlra kergették „szegényeket”, ugyanis a szigün, secan népnév a „szegény” nép kifejezésben maradt fenn! Van, aki a cigányokban látja – szekereik miatt is! – a secánok utódait. Ez ugyanannyi, mint a romákat Róma városából eredeztetni! Különben a czigány szó 1389-től, de biztosabban 1476-tól adatolható magyar forrásokban, a szegény több évszázaddal korábbról! Aztán ott vannak a palócok, ugye, a jászoktól északra, barkó csoportjuk nevéről semmit sem tudok, a tahók állítólag más vidékre települt csoportjaik. A IV. század eleji Orosius vallástörténész adatai alapján rajzoltak volt egy térképet, amelyen a mai Solt és Északbács megyék helyén egy Magtjaland nevű terület látható, amely „Matyóföld” lehetne, de ezt sohasem volt módomban ellenőrizni2 …Sokan a latin sagittarius („nyilazó”) szóból szeretnék a szittya népnevet levezetni, ez meglepő módon – asszír eredetű. Ferenczi Enikő bonyolult, de tartalmas levezetéssel egy eredetileg bőr jelentésű szóval hozza összefüggésbe a szkítát, érdemes volna talán több nyelvre kiterjedő számítógépes vizsgálattal elemezni. 

Azt az elképzelést viszont (O. Karataj), hogy a mai magyarok már nem affélék, cáfolja a még általam is tizenhatszor felemlegetett Móra Ferenc-megállapítás, hogy a Szeged környéki római kori sírokból előkerülő leletek, embertani és néprajzi vonások alapján, arra a népességre is jellemzőek, amelyek a huszadik század elején is élt még a Szeged környéki tanyavilágban.

És még egy idevágó „nyomjel”: hónapok óta készülök írni Kátai Mihály Napkapu című könyvéről. Ám annyi mindent tartalmaz őstörténeti, művészettörténeti és mélylélektani téren: legalábbis egy Mereskovszkijnak kellene lennem, hogy érdemben méltathassam (azért előbb-utóbb elkészülök vele, s ez lesz a címe: A kettő titka az egyben.). A 79. oldalon közölt, etruszk „eredeti” alapján festett Kornéliáról ezt írja: „… a magyar medencében széles körben ismert típus: kerek fej, domború homlok, enyhén kettős hajlású orr, amelyik a hegyével nem befele görbül, hanem kifelé, előre áll… se nem pisze, se nem görbe… Az ajkak vonala a szájsarok felé mosolyszerűen felfelé ível és a felső ajak… az alsó fölé emelkedik és attól határozottan előbbre áll. Ezzel rokon típusok vannak az Akropolisi múzeumban, archaikus görögök, és ilyen a krétai knosszoszi ismert freskótöredék profilja – szerintem pelaszg… Debreceni utcákon nagy számban jönnek veled szembe hasonmásaik, de végig a Tiszamentén és a Palócföldön is.”

A név elfolyik, a nép marad. Sajátságos a hungar és a magyar viszonya is. Hogy a régi magyarok magyarul nem ismerték, bizonyítja Anonymus, szokásos erőltetett szójátékaival: Ungvár nevéből értelmezi. A modern tudomány mai napig a türk onogur: „tíz törzs” kifejezést tartja a forrásnak, annak ellenére, hogy tartalma egyre mállékonyabb, foszladozóbb, és megesik, hogy ez az onogur inkább jelent fehér horvátot, mint fekete magyart. Ám miért ez a görcsös onogurizálás? Mert a hungar – s ez, még ha csak látszat is, gyilkos fullánk minden tanróka szívének –: egyszerűen csak annyit tesz, mint hun sereg. Nézzük e kifejezéseket: „jön nagy garral”, jogászi, mérnöki, orvosi „kar”; a magyar országgyűlés tagságának régi megszólítása: „Tisztelt Karok és Rendek!”… Mongólia egyik kültartományának a neve: Dzsungária. Ennek a jelentése bal kar, azaz „bal hadseregszárny” (Linke Flügel).

Ami magát a magyar és megyer népneveket illeti, ha benne a gy hang valóban a g-ből képződött, akkor maggyártó, magjártó, vagyis „földmíves” (volt a szkítaságnak is egy „szántószkíta” ága). Ám ha a hang eredetileg „dj”? Akkor bizony félre kell tennünk a Miklosich-Zsirai-Bárczy-féle szlávofiliás görcsöket, és beláthatjuk, hogy a Medgyes névvel van kapcsolata, s a székelység egyik főtörzse is Medgyes volt: a magyar nyelvterületet Fertőmeggyestől Aranyosmeggyesen át a vöröstoronyi „Meghieş patakig” – emigyen hangzó földrajzi nevek veszik körül! Amint a kvázi-rokon s valódi rokon nyelvek is bizonyítják, a finntől a szumírig, a Ma, Mad, Mat szó „országot”, földet területet, „Land”-ot jelent, alakváltozataiban is: Kecskemét, Mád, Homokmégy, Lágymányos stb. Ám hogy lesz ebből valamilyen embercsoport neve? Hadd idézzek Ferenczi Enikőtől: „Minden kétséget kizáró kapcsolat van a magyar pajzs és az országot, földterületet jelentő etruszk pas, francia pays és katalán, portugál, spanyol pais között”. S folytassuk mi így: és ahogyan ebből a franciában a paysan, vagyis paraszt, földmíves lesz, a spanyolban peon, és tegyük ezt is hozzá, a román ţara-ból ţăran, úgy lesz a megye szó alapján a rajta lakó: megyer vagy megyes; magyar.

Visszatérve a szkíta szóra, egyre szaporodnak a megfejtési javaslatok. Annak idején bizonyára Göttingából indult el a skytaty, szláv „járkálni”, mert ezt ismeri Körösi Csoma is. Legmeggyőzőbbek még azok, amelyek a sagittariusból indulnak ki, illetve annak ómezopotámiai elődjéből. Mégis, kóvályogni kezdett a fejem, amikor egyik „délibábos” hittestvérem a sagittaban ezt vélte felismerni, hogy „szegyütő”. Holott ott vannak a szeg, ami elég hegyes valami, a szekerce és szakóca, szike stb. szavak, csupa élesség és hegyesség, és még igen sok nyelvben jelent e szótő hegyes, szúró, vágó tárgyakat!

(Valaha én is megpróbálkoztam a szittya magyar nyelvű megfejtésével, mert nem esett jól a latinból való Scyttiai stb. „szkithiai” értelmű magyarázat. Próbálkoztam a tüszőváltozatával, a szütyővel, tarsollyal, mint jellegzetes csoportjelvénnyel, vagy a szittyó vízinövénnyel (vizes tájról származás), ahogy van pl. nádi rigó is, vagy a (tüzet) szító ősvallási képzettel, és a Szüd helynévvel is, de nem volt sikerem, még elvbarátaim is, sőt, még a „szittyahorthysták” is, pestiesen szólva, körberöhögtek. Pedig ha valamennyire is bizonyítani akarjuk a folytonosságot, feltétlenül meg kellene tudni magyarul fejteni az ismert szkíta szavakat, s magát a népnevet is. 

Lehet, hogy ez most sokak számára kilátástalannak tűnik, de mindig bejöhet egy jó lefutás! Mint ahogy az ómagyarok türk, turk elnevezését megmagyarázta már úgy félévszázada Gosztonyi Kálmán. Szumírul tur ug, kiejtve tör ög, azt teszi, hogy „kis nép”. (A tör benne rejlik tör-pe szavunkban.) A „kis nép” értelme: töredék nép, néprész, Volksgruppe, szórvány? 

A sötétséget tovább kell kavarni, akkor is, ha nem merül fel mélyéből, amit szeretnénk, lassacskán úgyis minden kiderül. Ahogy már többször is, most is Iorgára hivatkozom, aki azt mondta: nem érdekel, csak olyan igazság, amely népem érdekeit szolgálja! Ellenkező előjellel: engem érdekel minden igazság, mert végül is népem érdekeit képviseli!

1A szkíta népek hitvilága. Közép-Ázsiától a Kárpát-medencéig. Szerkesztette Marácz László, Obrusánszky Borbála, HUN-idea, Budapest, 2010. A kötet tanulmányai mintegy demonstrációt alkotnak a finnugor elmélet korlátoltságai ellen, ugyanakkor azonban taktikusan megkerülik a Kárpát-medencei őshaza, a lehetséges mediterrán kapcsolatok és a Régi Kelet Termékeny Félhold övezetére utaló nyomokat.

2Sebestyén László vállalta, hogy tisztázza ezt az adatot, de váratlanul meghalt.