Már-már holttá nyilvánították, mindenesetre lemondtak róla, orvosai sajnálattal közölték a családdal, hogy órái, legfeljebb napjai vannak hátra, noha eszméleténél van, és ki tudja, milyen csodának köszönhetően értelmes gondolatait értelmes mondatokba tudja formálni, de emberi segítségről itt már szó sem lehet. A haldoklónak is elmondták az orvosi ítéletet, kikényszerítette hozzátartozóiból az igazságot, csakhogy a halált, véleménye szerint, nem neki találták ki, gyermekkorában azzal áltatták, hogy sosem fog meghalni, tudós emberek dolgoznak azon a pirulán, amely örök életet fog biztosítani bárkinek, aki vállalni merészeli a végtelenségig tartó életet. Hogy a kísérletek sikeresek lettek volna, erre vonatkozóan nem volt birtokában semmilyen információnak, de úgy érezte, hogy élete számoszlopának a végétől még nagyon messze van, semmiképpen sem tudott volna eltávozni egy másik dimenzióba, amíg nem osztotta meg a titkot valakivel, merthogy nem bírta tovább elviselni a titok okozta terheket, meg az ebből fakadó azonnali igényt a cselekvésre, ellenkező esetben felborulhat az évezredes rend, kimagyarázható a valamikori kannibalizmus, inkvizíció, holokauszt és a gulágok sorozata, amely csúszómászó férgekké degradálta az eszement emberiséget. Csakhogy olyan személyt kellett kiválasztania, akiben nem hogy százszázalékosan megbízhat, de az azonnali segítségére is számíthat. A dolognak semmi köze sem volt a kiválasztott anyagi helyzetéhez vagy társadalmi hovatartozásához, kizárólag a lelki berendezkedéséhez volt csak köze, jobban mondva a tudatalattijához. Ámde behatolni valakinek a tudatalattijába, ehhez egy pszichológus is kevés volna, egy pszichológiára szakosodott intézmény összes szakemberének a tapasztalata, tudása sem volna elegendő, olyasmit kellene kitalálni, ami a szakembereknek eszébe sem juthat, olyan élménybombával kell meglepni a majdani kiválasztottat, hogy ennek hatására kitárja tudatalattijának összes bugyrait, nemcsak a pokolszerű cellákat, hanem a génjeiben rejtőzködő titkokat is.
A haldokló parancsait természetesen kommentár nélkül teljesítette a család. Össze kellett terelniük egy csomó embert, csokornyakkendős fizikatanárt, kedélyes mérnököt, reumás postást és félénk háziasszonyt, egy gyomorfekélyes könyvelőt, rongyokba tekert koldust, őrjöngő kutyapecért és bazedovos könyvkötőt, egy rojtos ingű zongorahangolót, pökhendi üzletkötőt, önelégült gyárigazgatót, méltóságteljes minisztert, egy csikorgó fogú fogtechnikust és egy megszeppent segédpapot, és még sokan másokat, ám elsőnek a nyugdíjas szomszédot tolták be kerekesszéken a haldoklóhoz, ezzel kezdetét vette a szokatlan kihallgatássorozat, amelyen csak ketten lehettek jelen, a haldokló és a kihallgatott. A várakozás időszakában a haldokló haldokolt. Egyre nehezebben beszélt, de volt ereje közelebb inteni a szomszédot, s amikor a kerekesszék közvetlenül az ágya mellé gördült, végre robbant a tervezett élménybomba ekképpen:
– Találkoztam Istennel.
– Én is akarok, én is! – sírt fel a szomszéd.
– Menjen a fenébe! – suttogott a haldokló.
A következők mindegyikével sorban közölte, hogy találkozott Istennel, a fizikatanár lekezelően mosolygott, a mérnököt elfogta egy köhögőgörcs, a háziasszony felsikoltott, a postás megpaskolta a haldokló kezét, nyugi, apukám, nyugi, mondta szelíden, a könyvelő keresztet vetett és gyorsan eltávolodott a haldokló közeléből, és adott valamit?, kérdezte a koldus, a kutyapecér dühbe gurult, és megmondta neki, hogy itt ölik a kutyákat?, a könyvkötő afelől biztosította a haldoklót, hogy ő maga mindennap találkozik Ővele, a többiek válaszát már alig hallotta, de a segédpapét még igen, aki megszorította a kezét és ezt mondta a haldoklónak:
– Én vagyok Isten, fiam.
– Akkor... akkor... neked elmondom... elmondom... – próbálta formálni a szót, de ennyi volt, bevégeztetett.
A titok ott maradt kimondatlanul az elhunyt szája szögletében. Az anyaföld tudomást szerez róla, az emberiség sohasem.
2011.