A 29 éves K. K. öngyilkos akart lenni, mert elveszítette munkahelyét, és nem tudta fizetni bankrészleteit. Előtte azonban 4 és 7 éves gyerekével akart végezni, nyugtatót adott nekik. A nagyobbik gyerek felébredt, és rosszullétre panaszkodott, az anya megbánta tettét, és kihívta a mentőket. Az asszonyt az elmegyógyászaton kezelik. A gyerekeket állami gondozásba helyezi a gyermekvédelmi hivatal, mert édesapjuk Magyarországon dolgozik. Az ügyet a rendőrség is vizsgálja.
(Krónika, 2008. október 15.)
Október 13-án felkeltem, tízórait csomagoltam mindhármunknak, a lányomat óvodába, a fiamat iskolába vittem, majd bementem a munkahelyemre. Máthé úr azzal fogadott, hogy ma következett be az, aminek előjeleit már régóta láthattuk: a gyár bezár, a tulajdonosok keletebbre költöznek, ott olcsóbb a munkaerő. Kávézni mentünk. Mihez kezd most, Katica? Mondtam, hogy nem értek semmihez, úgyhogy felkötöm magam. Nevetett: „Magácska fiatal, huszonkilenc éves, bármikor talál munkát, ekkora baj nincs.” Van, a kurva istenit, van. Jelzálog van a külvárosi kétszobán, a bank azonnal kipakol, ahogy nem tudom a részleteket törleszteni. A következő hónapban nem tudok fizetni, az utcára kerülünk, a gyermekek meg árvaházba, Dévára. Éhezni fognak, és verik majd őket a nagyobbak, a lányomat meg megerőszakolják. Nem fognak tanulni, és nem lesz belőlük semmi. Esetleg strici, vagy kurva, vagy halott. A gyermekkornak vége. Miklós meg boldogan él a másikkal.
Hazavittem Balázst és Ágnest, ebédeltünk, lefektettem őket, és mesét olvastam. Jancsi és Juliska. Ágacska nem tudta, mi az a mostoha. „Az a néni, aki feleségül megy az olyan gyerekek apjához, akiknek meghalt az anyukájuk, és nem szereti a gyerekeket, vagy csak a sajátját” – magyarázta Balázs. „Nekem ugye, nem lesz mostohám?” Nem. Nem lesz mostohád.
Xanax-ot tettem a teájukba. A mese után elaludtak. Itt a vége, fuss el véle. Lázrózsa volt az arcukon, kicsit hánykolódtak. Balázs megébredt. „Beteg vagyok, anya.” Beteg. Kihívtam a mentőket. A rendőrök is jöttek. Hoztak. Itt vagyok. Mi van a gyermekeimmel?
A Xanax onnan volt, hogy Veress doktor felírta. A férjem több mint három éve Magyarországon dolgozik, tíz hónapja nem volt itthon. Múltkoriban felhívott, hogy van valakije, és nem tartja becsületesnek, hogy én várjak rá, és hogy majd jön, elintézzük a papír részét, pénzt majd küld a gyerekeknek, nekik jobb, ha velem maradnak. Kikészültem, akkor kerestem meg Veress doktort. Mi lesz a gyermekeimmel?
Nem akarom, hogy intézetbe kerüljenek vagy az utcára. Nekünk jobb, ha meghalunk. Tényleg.
Huszonkét éves voltam, amikor Balázs született. Nem diplomáztam le, pedig jó jegyeim voltak az egyetemen is. Igazából nem értek semmihez. Hitelbe vettük meg a lakást, majd csak törlesztgetjük a banknak, minden hónappal több a sajátunk belőle. Nehezen éltünk. Miki magyarba ment dolgozni. „Csak amíg minden rendbe jön” – mondtuk. Szeretett. Most már nem. Éreztem is, hogy van valakije. Sanyi azt mondta, hogy valami kis egyetemista csitri, ne is foglalkozzak vele, pár hét, és megunja. De nem unta. Felhívott, és a gyermekekhez sem ragaszkodott, pedig szereti őket. A gyermekeim nem lesznek boldogok.
Nem, nem kértem segítséget. Kitől? Maga segít?
Most miért kell elölről kezdenem? Mondtam, mi történt. Nem, nem hirtelen felindulásból, átgondoltam, tényleg nincs jobb megoldás. Persze, megoldás az van, mindig, mindenre, de a következményekig elgondolt valaki? A ’Tettemet’ nem bántam meg, csak nem gondoltam, hogy felébrednek. Nem tudnám bántani őket, vagy nézni, hogy szenvednek. A mérgezéses halál fájdalmas, nem lett volna szabad felébredniük. Így nem bírtam. Struccpolitika? Hogy menekülök a nehéz helyzetek elől, és a kényelmesebb megoldást választom? Ezt is az egyetemen tanulta, hogy az öngyilkosság menekülés és a könnyebb út, mi? Vannak magának gyermekei? Ült az ágyuk szélén, amikor lázasak voltak, remegve, hogy jaj, csak sikerüljön levinni a lázukat? Képzelje el ugyanazt a szorítást a gyomorban, amikor ül az ágyszélén, nézi a két pihegő gyermeket, és reménykedve várja, hogy hamar kihűljenek. A könnyebb megoldás, mi? Eszébe jutott, hogy egyáltalán végignézzen rajtam? Vagy elég, ha felidézi a lábjegyzeteket, az Esetemet – mert ugye, az vagyok –, bedobja a nagy szürke skatulyába, szegény nőszemélynek szuicid gondolatai, bocsánat, indulatai vannak, írjunk fel neki 6 mg fehér port... Három hét megfigyelés, aztán vissza a hatóságokhoz. A fehér por ilyenkor mindig beválik, ugye? Nézze meg a csuklómat, nézze! Lát itt heget? Sosem akartam felvagdosni az ereimet, vagy sportból megöngyilkolni magam, kamaszként sem, amikor egy-egy haverom hetente túladagolta a C-vitamint meg az aspirint, mert mit vett volna be? Nem, nem szuicid vagyok, egyszerűen csak meghoztam egy döntést, és fenntartom, hogy a legjobbat. Persze, ha az euthanáziáról beszélnénk, sok-sok enyhítő körülmény volna, sokat szenvedett, ne szenvedjen tovább, még ha belegondol, emberséges is az „elkövető”. (Így hívtak odaát, az őrsön.) Az, hogyha a gyermekeimet meg akarom kímélni valamitől, az már gyilkosság, és súlyosbító körülmény, hogy az anyjuk vagyok. „Gyilkossági kísérlet.” Előre megfontolt szándékkal elkövetett... és visszavont. Aztán hosszú éveket tölthetek ’biztos fedél’ alatt, csak mert nem volt erőm átvágni a torkunkat. Azért vicces, nem? Lesz fedél a fejem felett, lesz ételem, munkám, mert gyilkos vagyok – ha csak egy anya vagyok, aki munkát keres, hogy felnevelhesse a gyerekeit, akkor nem jut az állampénzből egy egyszobásra sem.
Miki? „Nagyon gonosznak fog hatni, amit most mondok: életemben először tényleg boldog vagyok” – mondta a telefonba, meg hogy bocsássak meg, és hogy reméli, én is megtalálom majd az igazit. Hülye fasz. Az igazit? Hol él ez, szirupos lányregényekben? Mi az, hogy igazi? Kilenc évig én voltam az ’igazi’, aztán most van egy feszes seggű igazibb, akinek még nincsenek terhességi csíkjai. Nagyszerű. És „Blankának mutattam a gyermekek fényképét, ismeretlenül is imádja őket, úgyhogy majd nálunk tölthetik a vakációt” – he?! Az én gyermekeimet csak ne imádja az apjuk aktuális ’igazija’.
Ne, ne jöjjenek! Lenyugodtam. Folytathatjuk.
Nem, a nagyszülők segítségére sem számíthattam. Higgye már el, könyörgöm, hogy végiggondoltam mindent. Apám alkoholista volt, öt éve meghalt. Anyám kollektív nyugdíjas, éppenhogy megél belőle úgy, hogy a téli tüzelőjét mi fizetjük a bátyámmal. Ő jól keres, de szintén családja van, a gyermekek középiskolások, a feleségénél tavaly méhnyakrákot diagnosztizáltak, minden pénzük elmegy a kezelésre. A férjem anyja még gyermekkorában egy szerencsétlen balesetben meghalt a mezőn, az apja nem nősült újra, de becsülettel felnevelte az egyszem fiát, még taníttatta is. Apósom Borosnyón lakott, de megbetegedett, állandó orvosi ellátásra szorul, így tavaly előtt, nyolcvanhatéves korában kénytelenek voltunk az öregekotthonába beköltöztetni. Mondanom sem kell, mennyibe került, hogy több évnyi várakozás nélkül fogadják. A borosnyói vályogház az udvarral meg a kerttel elment erre, a nyugdíjával együtt éppen elég, hogy fedezze az öregotthon díját. A többi földet szegény apósom már rég eladta, abból taníttatta Mikit. Két évvel ezelőttig minden hétvégét nála töltöttünk a gyerekekkel, olyankor kitakarítottam és főztem neki egy hétre valót, Erzsike néni meg, a szomszédasszonya mindennap átjárt hozzá, hogy szüksége van-e valamire, és hogy bevegye a gyógyszereit. De rosszabbul lett, ezért voltunk kénytelenek így dönteni.
Mit jön maga is a ’csak lett volna más megoldás’ dumával? Tud más megoldást?
Hónapok óta munkát kerestem, és higgye el, nem kell senkinek egy érettségizett, huszonkilenc éves, angolul és románul középfokon beszélő, alapvető számítógépkezelői ismeretekkel rendelkező kétgyerekes anya, akinek bármikor szabadságot kell adni, ha valamelyik csemetéje belázasodik vagy himlős lesz. Ha nem ezt teszem, jövő hónapban az utcára kerülünk, a gyermekeket elveszik tőlem, árvaházba dugják őket, én meg felkötöm magam. Persze elmehettem volna kurvának is, de ha lebukok, ugyanez történik.
Így meg? Ők árvaházba kerülnek, én elmegyógyintézetbe vagy börtönbe, majd előbb-utóbb szabadulok, ők megbocsátanak vagy nem. Munkát így sem kapok, nemhogy büntetett előélettel vagy dilibizonyítvánnyal. Most vagy húsz év múlva felkötöm magam.
Ennyi. Úgyhogy doktornő kedves, döntse el végre, hogy őrült vagyok-e vagy bűnöző, és lapozzunk.
