A nagyszüleim tornácán álltam, és meglehetősen vegyes érzések törtek rám azt látva, hogy édesapám kirohan a konyhából, ujjongva ugrál, egészen magasra. Egyrészt édesapám nem az a fajta ember, aki ilyen artikulálatlan hangokat szokott volna hallatni, másrészt el sem tudtam képzelni, hogy felnőttek is képesek ennyire magasra ugrani, meg így maguk alá húzni a lábukat ugrás közben. Főleg nem az édesapám. Ijesztő volt, egy pillanatra felnőttebbnek éreztem magamat nála. Éppen azt mondták be a Kossuthon, mert nagyapáméknál az zörgött állandó jelleggel, hogy a román diktátor és felesége szökésben vannak. Engem októberben avattak pionírrá, ez pedig decemberben volt, disznóvágáskor.
A svábok büszkék arra, hogy milyen módon vágják le a disznót. Mert nem úgy vágják, mint a református magyarok, és ezzel a ténnyel mindenki tisztában van. Mert a reformátusok miután leszúrják (szúrni tudtommal egyformán szúrják a disznót reformátusok és katolikusok), leperzselik, utána pedig ott a koszos földön bontják, trancsírozzák, szedik szét. Nem tiszta munka, ezt szokta mondani nagyapám. A disznó visítása a kivégzés alatt, azt hiszem ez az első gyermekkori traumám, és az első, amit a szembesítés technikájával kezelni sikerült, hiszen az ötödik-hatodik alkalommal már megszoktam, és nem jutott eszembe a hurka ízéről. A reformátusok kétféle hurkát készítenek: véreset és májasat. Mi, svábok csak egyfélét, és annak van az igazi, disznóvisításos hurkaíze. És nem perzseljük a disznót, hanem forrázuk. Azt sem a koszos földön, hanem egy fatekenőben, aztán késsel, kanállal, villával levakarjuk a szőrét. Aprólékos, de tiszta munka. Utána pedig egy gerendára akasztjuk, fejjel lefelé, és olyan módszeresen szedjük széjjel, mint kórboncnok a tetemet. De mikor a rádió bezörögte a hírt, már túl voltunk ezeken a lépéseken, a svártázás zajlott, amin én nem vettem részt, mert gyerekkoromban még nem szerettem a disznó főtt belső szerveit, meg a szagukat sem. Mint ahogy a perzselt disznó szagát sem, mind a mai napig sem. Nem tiszta munka, a reformátusok perzselik, akik még pénteken sem böjtölnek. A bőrén is megmarad a perzselés íze, az a bőr már soha nem lesz jó, pedig a disznóbőr az egyik fő összetevője a svártának, maga a szó is azt jelenti: a disznóbőrt.
Engem annyira nem rázott meg a dolog a diktátorral, sokkal inkább az édesapám viselkedése. Bár azzal tisztában voltam, hogy a szökésben lévő illetővel kapcsolatban nincs minden rendben, akinek a fényképe amúgy az osztályban is ott lógott a tábla fölött, meg mindegyik tankönyv első lapján. Ez sem tűnt teljesen normálisnak akkoriban számomra, de hát a megfeszített Jézus is elég sok helyen ott lógott: a hittanteremben, a szüleim szobájában, a nagyszüleimnél, szóval nem volt egy egyedi eset. De az az élmény is tisztán élt bennem, hogy mikor újságírósat játszottam, és azt hoztam le főcímként, hogy az illető diktátor meghalt, akkor az elvárt dícséret helyett, amit kapnom kellett volna ezért az igazán kreatív játékért, egy nagy szidást kaptam, hogy ilyesmivel nem szabad viccelni. Miért nem? Mert evvel nem és kész. Elsőáldozó is abban az évben voltam (kicsit hamarabb, mint pionír), a lelkitükörben is benne volt, hogy szent dolgokkal viccelődni bűn. Gondoltam, ez is olyasmi, el tudtam fogadni.
Megértettem és feldolgoztam, hogy valami rendkívüli történik, reménykedtem, hogy a közelgő karácsonyt nem fogja felülírni a dolog.- Miután megemésztettem a felnőttek örömkitörését, úgy éreztem, nekem is fel kell nőnöm a helyzethez, eldöntöttem, megörökítem az utókor számára az eseményeket és a pillanat impresszióját. Fényképezőgépünk nekünk nem volt, szülinapra mindig a szomszédot hívtuk fényképezni, akinek a gyerekei amúgy biztos nem lettek volna ott a tortás bulin, de így ők is kacsatáncoltak, tortáztak és málnaszörpöztek az összegyűlt három és tizenkét év közöttiek társaságában. Szóval fényképezőgép nem volt, meg én amúgy is az irodalmi pályát dédelgettem magamban így második osztályosan, ezért hát meg kellett írnom. Papír volt elég a nagyszülői házban, írószert már nehezebb volt találni. Kértem nagyapámtól valamit, mondta, hogy nincs. Emlékeztettem, hogy van az a piros ceruza, amivel a kártyát szokták írni, meg amivel a múltkor mutatta nekem a kurzív gótikus írást (ezt nem így mondtam, hanem amivel a nevemet tanította leírni német betűkkel). Azt ácsceruzának hívják, rajzolni jó lesz, így hát megkaptam. Az ácsceruza nem henger, hanem hasáb alakú, tehát szögletes. Nehéz fogni írás közben, és sokkal hamarabb megfájdul tőle az ember ujja. Ezzel vetettem papírra a művet:
Fényen disznóölés van, minden csupa vér.
A rádióban bemondták, hogy a diktátor menekül.
Mindenki nagyon örül.
A televíziót nézzük.
Az emberek az utcán vannak, kitört a forradalom.
A katonák az emberekre lőttek. Bukarestben is folyik a vér. Fény nagyszüleim falujának a neve, így foglaltam keretbe az írást, a két helységnévvel. Így utólag örülök, hogy a vér motívumára fűztem fel a mondanivalót, és nem engedtem a kísértésnek, hogy a disznó és a diktátor közti párhuzam olcsó megoldását válasszam. Igaz, hogy a kivégzés valamivel később történt, nem aznap. Édesanyám javaslatára a Karcolat címet választottam, bár egy ideig erősködtem, hogy ez egy novella. Ferike osztálytársamnak az fájt a legjobban, hogy többé nem viselhetjük a pionírnyakkendőt, amit alig két hónapja kaptunk, nem beszélve a piros padsorfelelősi rangjelzésről, ami nagy szó volt azért. Hirtelen nagyon egyenlőewk lettünk az osztályban. Mindenesetre úgy döntöttünk, hogy ezekről az aggodalmainkról mélyen hallgatunk mások előtt, nem olyan volt a zeitgeist, hogy érdemes lett volna hangot adni ilyesminek. Szerettünk Ferikével elpolitizálgatni, nem sokkal később meg is beszéltük, hogy ugye-ugye, kár volt a felnőtteknek annyira örülniük aznap, de a padsorfelelősi rangjelzés azért mégiscsak undorító.
