"E képről lemaradni bűn és vétek"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 4. (594.) SZÁM — FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Csoportkép, királlyal
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Versek az ötvenes évekből
Pomogáts Béla
Bodor Ádám köszöntése
POTOZKY LÁSZLÓ
Egypercesek
Szőcs István
Egyes népnevek titkai
Sigmond István
Molekulák 22. - A titok
Csíki András
Versei
Bonczidai Éva
K. Kata 29 éves
FISCHER BOTOND
A karcolat
Laiosz Podgolszki
Lászlóffy Csaba
Francia hármas
Oláh András
Versei
Simonfy József
Versei
BERKI TÍMEA
Irodalom/történet egy 18. századi református lelkész írásgyakorlatairól
Láng Orsolya
Belenagyítás a testbe
Karácsonyi Zsolt
Edzés Ibsennel
KOVÁCS BEA
Doku vagy ál?
Terényi Ede
Ember a Zene mögött - Vallomás Lisztről
Márciusi évfordulók
 
FISCHER BOTOND
Laiosz Podgolszki
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 4. (594.) SZÁM — FEBRUÁR 25.

A szovjet katona hősi halált halt, a sírja pedig a nagytemplommal szemben, a Kossuth-kertben volt, amit én magamban nem tartottam a legmegfelelőbb helynek, a nagytemplom és Kossuth miatt sem, de igazából a szovjet katona miatt sem. Rohadt meleg volt a sarlós-kalapácsos sír mellett állva, pedig a fák sűrű árnyékot tartottak, Szilvási Karcsi pedig éppen azt fejtegette, hogy mi a búbánatos kurva életnek kell egy sír mellett díszőrködni, úgyse szökik el a hősi halott. De ezt csak suttogva fejtegette, mert közben a tizenkettedikes Ihász Jancsi, aki amúgy is egy elviselhetetlen stréber volt, éppen önszorgalmi kiselőadást tartott nekünk arról: milyen büszke arra, hogy ő nagykárolyi, és Nagykároly belekerült a történelemkönyvekbe is azáltal, hogy az utolsó, szovjetek által felszabadított földdarab Románia területén. Ihász meggyőződéses volt. Mi is eljártunk ilyen-olyan gyűlésekre, meg teljesen komolyan elleneztük Vietnámot, de azért a dolgok nagy része rohadtul nem érdekelt minket, Ihászt meg érdekelte. 
Közeledett az ebédidő, hálistennek, mi, falusiak ilyenkor rendesen leültünk a park valamelyik lócájára, és ott megettük, amit otthonról hoztunk, utána pedig ittunk egy hűsítőt a Karám teraszán, és kényszeredetten kiröhögtük a városi csórókat. De Wieland Feri bátyámék is bent laktak városon, ott, a nagytemplom mellett. Apámmal kitalálták, hogy menjek én csak be enni hozzájuk, amit én – megint csak magamban rohadt – rossz ötletnek tartottam, mert udvariaskodásból fog kiállni az ebédszünetem, a lóca és a hűsítő helyett.
Wieland Feri bátyám amúgy is érdekes ember volt, nem igazán szerettem. Mogorva, sebhelyes arcú öregember, sose szólalt meg, azt is svábul. Csak hallgatott bele szigorú fejével a szomorú világba. Keserűen vánszorogtam be a sötét, átizzadt rövidnadrágomban a hideg konyhába, és gyűjtöttem az erőt a másfél órás kínos hallgatáshoz az öreggel. Az asztalon szalonna, hagyma, paradicsom, száradt kenyér, bor. Lett volna friss kenyér is, gondolom, de azt senki nem kezdte meg, míg volt még a régiből.
Az öreg a kályha mellett gubbasztott, szívta a legolcsóbb filter nélküli cigarettát, amiből egy-egy dohánydarabka a nyelvére ragadt, azt békés nyugalommal és elégedetten pöködte ki a földre. Én belépve köszöntem egy grüssgottot, és gyorsan lehuppantam enni, hogy minél előbb foglalt legyen a szám.
– Igyál bort is, mert meleg van. – mondta (persze svábul) Wieland Feri bátyám. Én ittam engedelmesen, mert meleg volt. Ezzel a beszélgetés része is letudva, gondoltam megint csak magamban. De megint megszólalt. – Szóval őrzöd a sírt? Bólogattam, hogy igen. – És tudod, hogy kinek a sírja? – Valami szovjet hősi halotté, válaszoltam neki teli szájjal és magyarul, mert örültem, hogy magyarul is tudtam ilyen hirtelen válaszolni evés közben, és nem is tudtam volna svábul elmondani a hősi halottat. Az öreg svábul folytatta: – Igen, de azt nem mondták, hogy milyen hősi halált halt. – (megvolt a szó svábul!) – Bejöttek ezek az oroszok akkor, a háború végén, sok rosszat csináltak. Tudod te is, ha nem is engedik tudni, hogy a fél falu Szibériában halt meg, elvittek mindenkit. De még előtte, mikor bejöttek, akkor már megmutatták, hogy kicsodák. Nekem volt egy bécsi zongorám, azt felaprították tábortűznek ide az udvarra. De nem is ez. Volt egy tiszt, amelyikre most vigyázol, lengyel nevű orosz, Podgolszkinak hívták. Ez különösen kegyetlen állat volt a többi között is. (Kiköpte a nyelvére ragadt dohánydarabkát.) Az volt a passziója, hogy megerőszakoljon minden nőt ebben a két utcában itt, nagyjából véghez is vitte. Gondolom, ez volt a körzete, vagy mi. És mindegyik után trófeát gyűjtött. Miután megerőszakolta őket, kiverte az egyik fogukat, és azt eltette a gyűjteményébe, egy nagy erszénybe. Egyik este összeálltak a fiúk, innen, a két utcából, mindegyik fiú anyjának hiányzott az egyik foga. Nem voltak idősebbek, mint most te, sok közülük még inkább fiatalabb. Podgolszki a soron következő házban volt, annak a kertje alatt várták vasvillákkal, husángokkal, fejszékkel, na, amit ilyenkor vinni kell. Hátrament vizelni, elkapták, agyonverték. Mikor megtalálták a Kossuth-kertben, persze, hogy egy foga se volt a szájában. Ez a hősi halott, rá vigyázol. Soha nem hallottam Wieland Feri bátyámat egyhuzamban ennyit beszélni. Kiköpte a dohányt, ugyanolyan békésen, és még annyit mondott, ezt már magyarul: Agyonütötték a kutyát.
Kiléptem a hűvös konyhából, a kánikula mintha burát húzott volna a fejemre, a megivott borra pedig katalizátorként hatott. Kóvályogtam vissza a fák alá, rohadt dolog lesz ilyen boros fejjel az őrködés estig, gondoltam megint csak magamban.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében