Hát elmész... Azt mondod nem miattuk, csak olyan idegen minden, máshol sem lenne idegenebb. Már csak néhány sorstárs maradt, néha-néha összedőlve még elsírjátok a kutyák dalát, de már az sem segít.
Mit mondhatnék? Nem bírlak visszatartani, de azt tudom, hogy ha kifele lépsz, mindig magad elé kell nézz, rosszul irányzott csámpás járásodat csak így nem fenyegeti veszély. Nem bámulhatod a csillagokat, nem bogarászhatsz másfelé, összpontosítanod kell. Lépteid egyre tudatosabbak, biztosabbak és földhözragadtabbak lesznek. Szóval, talpraesetté válsz.
Mondják, hogy a pénzért – de én tudom, hogy csak annyira vagy anyagias, mint minden normális ember, aki a kasszánál visszavárja az öt banit, mert aki szegény, annak minden számít. És azt csak én tudom rólad, miként villant az éhség a szemedben, mikor a pufuleţ-et megfőzted egy csokor petrezselyemmel, és a Csiga-dombot jártad csihányért tavasszal, emlékszem mondtad is, milyen isteni olcsó főzelék lesz belőle. Pontosan tudod, hogy ott kint sem a Kánaán vár, de tej és méz több van mint idehaza. Már csak egy dolog van hátra, kimászni a csőből és a csődből, mindenféle felgyűlt balkáni szennyből, lerázni mindent, ami nem belőled való, és elmenni oda, ahol kitisztul és nem zakatol elméd, tested megkapja mindazt, ami neki jó, ahol végül megtalálhatod a biztonság nyugalmát.
Most már a nagy kérdés sem foglalkoztat, nem kapod fel bőszen a fejed, hogy mi lesz a maroknyiakkal? Pár éve még az egyetem körüli kocsmákban mindenkit lehordtál, ha menni készült, s most te mész, és akik most téged tolnak le... – azok holnap mennek- vágsz a szavamba, bizonygatva, hogy te igenis megpróbáltad, és az vesse az első követ, és a többi, és a többi. - Értem én ezt, de mi lesz a líráddal? Erre is dobod a választ, hogy a romániai magyar irodalom magára maradt mint flottától elsodródott őrjáró, s a tengert nem érdekli a hajó, valahol léket kapott, a patkányok – nézzek rád – már menekülnek, ők megérzik. A legénységből ki partot ér, építhet új vizekenjárót, ha lesz még kedv, erő, és víz hajózható. Mert mi lesz itt száz év múlva? Talán csak a flottás egy festett bádogdarabja fogja hirdetni halkan: Magyar Kulturális Központ – a romániai magyar matrózság köréje kuporodva melegedik a pléhből elővillanó tüzes múlt cingár lángjainál, és próbálgatva hangját fel-fel jajdul a régi moló kövezetén, de elkacsázva Puşcaş Ladislau ebből már nem fog érteni semmit. Szavai visszahullnak a bádogba, elfojtják a lángokat, megsűrűsödnek, egyre kisebbek és tömörebbek lesznek, felveszik a pléh szabta méreteket, romániai magyar konzerv, naphal-ál mesés módra, kiváló köptető és laxatív kemény kritikusoknak, hidegen tálalt sügér vacsorához.
Ezért mondod, hogy számodra már nincsenek távlatok, de én tudom, hogy ha oda kimész, ott sem lesz nyugtod. Ott is rólunk fogsz írni, megírod majd nekik, hogy a vámpírok nem mi vagyunk, de azért vámpírok vannak, a mi vérünket szopják, de mi még vagyunk, s ha még ezek után is ide akarnak jönni, megírod nekik, furcsa angolsággal: mielőtt a portánkra bétennék a bogukat, azt a globáluniformist, vagy mi a csecset, hagyják a szakálszárítón, jóve! Ezt mind megírod, tudom, mert ez egy betegség, és szőrével gyógyítják. Vajon tévedek-e, ha azt mondom, visszatérsz majd kúrálni magad, égő tekintetedben hozva a golden-gyapjat.
Tudom, neked nem kell siker, hírnév, csinnadratta, csak csend és az életed, de az nagyon. Hallom, néha még elbőgöd magad, de nekifeszülve a világnak indulsz, lépteid egyre biztosabbak, tudatosabbak...
