"E képről lemaradni bűn és vétek"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 4. (594.) SZÁM — FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Csoportkép, királlyal
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Versek az ötvenes évekből
Pomogáts Béla
Bodor Ádám köszöntése
POTOZKY LÁSZLÓ
Egypercesek
Szőcs István
Egyes népnevek titkai
Sigmond István
Molekulák 22. - A titok
Csíki András
Versei
Bonczidai Éva
K. Kata 29 éves
FISCHER BOTOND
A karcolat
Laiosz Podgolszki
Lászlóffy Csaba
Francia hármas
Oláh András
Versei
Simonfy József
Versei
BERKI TÍMEA
Irodalom/történet egy 18. századi református lelkész írásgyakorlatairól
Láng Orsolya
Belenagyítás a testbe
Karácsonyi Zsolt
Edzés Ibsennel
KOVÁCS BEA
Doku vagy ál?
Terényi Ede
Ember a Zene mögött - Vallomás Lisztről
Márciusi évfordulók
 
Lászlóffy Csaba
Francia hármas
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 4. (594.) SZÁM — FEBRUÁR 25.


„S egyszerre fájdalmas honvágyat érzett    
valamilyen haza után, melyet nem tudott
geográfiailag meghatározni…”

                              (Márai Sándor)

Hosszú ideig marad ezen a helyen vajon?
A tenger és az erdő között elterülő ismeretlen vidék, mint monoton kamaramű, melankolikus egyhangúsággal kísérte. Nemrégen még háború volt. „És én magyar vagyok.” Ez itt Európa. „Itt senki sem tud rólam… A költőnő sem, aki bőrsapkában ül ebben a zajos, zsúfolt párizsi kávéházban, s akárcsak két héttel ezelőtt Berlinben, hideg teát kortyolgatva az állatok szokásairól cseveg. Arról, hogy létezik egy külön házinyúl-mennyország, ahol az elhalt nyulak lelkei, mint fehér árnyak bukfenceket vetnek az elíziumi mezőkön.”
Hát a férfimennyországgal hogyan állunk?... A filozófusnak újdonsült (s párizsinak is legalább annyira) M. kezdett rájönni arra, hogy az élet rekeszekből áll. Persze, különböző helyeken és országokban más szabályok határozzák meg e rekeszek méreteit, milyenségét. Berlin, legalábbis az ő számára, „a délutáni felkelések” színhelye volt, hisz a vesztesekre mért tehetetlenség s nyomor rémült kábulatában reggel, ha olykor meg is ébredt (vagy inkább csak fölriadt), egyből kiverte a láz, jóllehet nem a Vilmos császár – vagy a lemondásra kényszerített Habsburgok – szétszabdalt, elrekvirált birodalma láttán tört rá az aggodalom, a kilátástalanság sivár egyhangúsága. A németekre gondolva („ez a többes szám nyilván humbug”) legfeljebb néhány kiváló koponyáról, épületről vagy teóriáról lehet szó az elkövetkezőkben – „beleértve ebbe a züllött sarkutazót, no meg az öreg bírót is, aki a mellékhelyiségben szokta felejteni a nadrágtartóját”.
A franciákkal állítólag el lehet beszélgetni; még hogyha rossz helyen és rossz időben nevetnek majd ők is a magyar elmeélceken. 
Miért érez ilyen idegenséget mégis a zsigereiben? A határt átlépve, a táj nem sok változást mutatott, csak az uniformist cserélt emberek (fölrántották a fülke ajtaját, egy hasas és nagybajuszos hivatalnok „züllött redingot-félében”, melyet ezüstgombok ékesítettek, az úti papírokat kérte). A kis halvány ezüstpénz, mely a ki tudja, milyen kedvezményt igénylő, rendkívül karcsú (talán fűzőt viselt) francia tiszt tenyerén megcsillant, mint újabb figyelmeztetés, kétségtelen bizonyítéknak tetszett a kalandra vágyó magyar útitárs – még csak nem is emigráns – szemében, hogy: a Győztes területére érkezett!
  
Igazi lányos alkat, szürke szempár, nagykarimájú kalapot visel. Párja – tán vőlegénye vékonydongájú, kisfiús alak, a keskeny száj fölött diszkrét, rozsdás-vörös bajusszal –, kevesen néznék ki belőle, hogy művelt egyetemi oktató; mihelyt a szürrealizmusról cseveg, nyílt, kedves mosollyal ül szemtől szemben M.-mel. A beavatottak jóindulatú fölényével magyarázva adja át kifinomult tapasztalatát újdonsült beszélgetőpartnerének, ahogyan az ember megáll és szemügyre vesz egy légypettyektől megtisztításra váró  ablaküveget.
Ugyanúgy biztatja őt később úszni is Émile. „Nem vagyok jó úszó”, szabadkozik M. A víz messzire sodorja a kőpillérek felé, erőlködve, ügyetlenül kapálózik. Aztán a hátára fekszik, s engedi, hogy vigyék a hullámok visszafelé… Úgy érzi, hogy származás, szándék, kételyek – minden, mit megélt, ott úszik el közvetlen közelében.
Jóformán még a nevét sem jegyezte meg a nőnek, de palástolnia kell rokonszenvét, mi több, váratlanul feltörő gerjedelmét, nehogy a ragadozó kifejezés kiütközzék az arcán. A lány felhőtlen kedvűnek látszik, pillantása bár titokzatos olykor, semmiképpen sem kacér; a kívülálló mégis megérzi rajta, hogy szinte minden pórusába beleivódott az őt óvó férfi, Émile atyáskodása. 
M. talán túl korán várja, hogy lehulljon arcukról a színlelés undok, némelykor egyenesen émelyítő maszkja. Egy nyárfasoron haladnak el éppen; a fák zsongását hallgatva már-már elűzhető az idegenség magánya.
A tudattalanjában valahol már döntött… „De hát beavatkozni csak úgy kéretlenül valaki életébe?!”
Nem tehet róla, hogy néhány perc leforgása alatt szerelmes lett egy francia lányba. Ez nem olyan – csupán az érzékeire ható – nyugtalanító bizsergés volt, mint amikor egy árkádsor alól vagy a Luxembourg-parkban megleste, amint az amerikai lányok, gyanakvás nélkül keresztül vetve, mutogatják combjukat.
   
Az alig látható plajbászcsonk hegyével jegyzeteket, vázlatokat készít egy füzetbe, a térdén s körülötte újságlapok hevernek… Olyasmi ez, mint az alkohol vagy más narkotikum – semmiképp sem veszélytelen. Megint akváriumszerű víziója volt, miután belesodródott a párizsi sokaság nemzeti mámorral telített ünnepi hangulatába… Fenét ünneplés ez: a büszkeségével hivalkodó, valójában rászedett, a mellékutcákban is hemzsegő, együgyű népség, a trikolórzászlókat a végkimerülésig lengető, ordibáló embertömeg! Fura egy szabadságképlet a huszadik század elején. Nem talál semmi tragikust, legfeljebb tragikomikust benne: a szökdelő láncos medve mutatványához hasonlít. 
Kocogott a kiskanállal a poháron, fizetni akar; el innen minél előbb! „A NÉP, a százharminchat éves, százharmincezer éves nép, a sűrű, forró tömeg itt  táncol… Rongyokban.” 
  
A „Szabadság” hatóságilag engedélyezett emlékünnepe vidéki kiruccanásuk alkalmával, még siralmasabban festett. Illedelmesen keringőző idős párok, keserű részegségben. A mennyezetről erős villanykörte lógott, a fal mellett keskeny lócák álltak és gyalulatlan asztalok, a padlót vastagon borította az el nem sepert fűrészpor. Egy harmonikás, egy szaxofonos és egy dobos kuporgott az egyik sarokban, két összetolt asztal tetején. Színültig töltött poharak savanyú löttyel, amit előre ki kellett fizetni. A táncot is, minden kört, előre kellett megváltani; tánc előtt, harsány, katonás vezényszavakkal összeszedték a sou-kat. Lassú foxtrottot és érzelmes tangót lejtettek. Egy fehérhajú sofőr átölelte szakállas kövér férfitársát, aki a gázgyári munkások kék zubbonyát viselte, csukott szemekkel táncoltak, arcukat a sápadt fény felé tartva, átszellemülten és végtelen, meghatott komolysággal. Örvénylő szenvedély; az élet elszabadult erői háborogtak a mellkas alatt.
Ez a groteszk és hihetetlen, ámde fájdalmas és valóságos: tiszta tenyészet – a maga, szinte ártatlan, átlátszó kitakartságában – sokkal érthetetlenebbnek tűnt a végzet Párizsának közelségében – zavarosabbnak, mint amit odahaza valaha is elképzelt. Csak a fodrászüzlet kirakatában az ondolált hajú, megcsonkított keblű, vigyorgó viaszbábuk voltak olyanabbak.
   
A levegő telítve villanásokkal, izgatottan társalognak a folyosón, egymás szavába vágva. A Szajnát átszelő kompon is jól érződik a rekkenő levegőben a „vaj- és sajttenyészet” mindent elárasztó, ájulásba kergető szaga.
(„Mindezt egy gyűrött papirosra írom sietve, mielőtt a komp kikötne velünk a túlsó parton. Család, rokon, barát – senki. El is veszhetek itt, idegenek közt… Talán mégis megéri?”)

A tarlón már, majd egy irtáson a föld meleg szagával átitatódva gyalogoltak; a bretagne-i lány („ezt most tudtam meg róla!”) lassú kézmozdulattal levetette szalmakalapját s a karjára akasztotta – a mozdulat szinte erotikusnak tűnt. Ahogy M. előtt ment, szép, hosszú combja csak sejtetővé vált a bő szoknya alatt. 
A folyót erdő szegélyezte, miközben M. a magaslatról körülnézett, a nő lerúgva cipőjét, a lábát lelógatta a mélybe. Nevetve kiabálta oda nekik: „Halljátok ezt a csendet?”
Émile nyársat faragott szalonnasütéshez (M. tunyán bámulta, s újabb cigarettára gyújtva morgott magában). A lány – M. mintha előre sejtette volna – hirtelen hanyatt vágódott a fűben…
„Sokáig csukott szemmel fekszik, két keze a feje alatt. Most sokkal nyúlánkabbnak tűnik fel a fák között…”  
Már nincs üres hely a papírcetliken; M. az eget fürkészi: repülőgép száll Párizs felé, katonai gép, két szárnyán a trikolór körjegyével. Uszályhajó fedélzetén az ablakos bódé ajtajában egy asszony ül, csecsemőt szoptat. A lány felkönyököl, egy álmos pillantást vet a hajó felé, a felhőkre, a folyóra, és visszafekszik, lehunyja szemét. Émile, a „prof” elhasalva rág egy fűszálat. M. most a lány nyakában gyönyörködik: egészen gyermekesen sovány. S mint aki egy magaslatról elengedi magát, hull lefelé a bizonytalanságba. 
„Beszívja a víz s az átfülledt föld és elpörkölt növényzet nehéz szagát. A meleg enyészetszagot… Ő csaknem meztelenül ül a napban, haját kendővel kötötte le, világoskék trikóját nyugodtan letűrte a vállán. Hasra fekve csupasz hátát sütteti.
„Nem akarok semmit. Nem vágyom semmire.”

Öblös gargalizálás pléhlavórban (ilyen civilizációra vágyott vajon Renan vagy Molière?), vagy ez a nyeszlett testű, csapott vállú, keskeny csípőjű idegen alak, akinek a kölcsönkapott, szűk fürdőnadrágjában M. ott úszik a Szajna közepén, ruhái a parton hevernek. „Valaha kijutok-e ebből a vízből? Na és ha kijutok, mi lesz velem holnap s egy év múlva?” S már nem is ragadozó módjára, álarcát levetve, hibbantan várja a régi szerelem elmúlásának semmihez, tán még a kielégülés gyönyöréhez sem fogható romlottgyümölcs-illatát – a hervadás elegáns, túl művi szó rá.
Öntudata egy pillanatra elernyed… Aztán lassan tempózni kezd a női hang irányába. 

Friss áramlat; az ég hajnalra felderült. Minden alkalommal megpróbálja kritikusabban nézni a francia »bálványt«. „A lába nagyon szép, a szeme szürke… de kissé nagyok az orrlyukai.” Látja, amint feltűzi a haját. (A nő megmarad emlékedben, gondolsz reá, talán szeretnél még találkozni vele. Egy napon találkoztok, közben történt egy és más, a nő megkérdi: „Mit csinált közben?” S te maflán nézel rá – tépelődik M.) 
A parton hevernek, ismeretlen helyen, melynek nevét se hallotta azelőtt, a lány modorában van valami gúnyos, lenéző, bár igaz, nem elutasító… Más nők emléke – arca, mozdulata, szavai kísértenek.
Hallgatják az esőt hármasban, és csodálkoznak az „öregeken”, akik a művészet mellett még sok mindenben hittek.
Mindhármuk ábrázata gondterhelt… Émile tulajdonképpen nem is volt tipikus francia, semmi vonzalmat nem táplált a divat iránt, kissé kopottasan öltözködött, és idegenszerű mosollyal hozta tudomásukra kételyét, miszerint 20 év múlva lesz egy generáció, mely a művészet helyett valami másban, mondjuk a sebesség új méreteiben talál majd kielégülést. (Szinte szemérmesen tette hozzá, hogy ő Renoirt szereti.)
„Az élet célja a kielégülés?... Vagy az, hogy eleget tegyünk kötelességeinknek!” (M. apja szavait idézi.) 
„A kérdés az – ismételte meg csökönyösen Émile, homlokát ráncolva –, hogy lesz-e még egyáltalán művészet?” 
A bretagne-i lány szép, gőgös állát tenyerében nyugtatta, a szája szögletében kis komisz vigyor incselkedett. A forradalom elől elmenekült orosz szobrász, akit Párizsban hagytak, rámenősebbnek mutatkozott, mikor hozzátette: „Csak órák kérdése, hogy ez eldőljön.” 

Vad, erőszakos zúgás, a tengeré (M. egy kagylóból hallotta, gyerekkorában, először). Az óriási gyöngyházkagyló nagyapja íróasztalán állt. A hangos zűrzavarból hirtelen elvágyik a krajcáros semmibe. A másik percben viszont elborzadva látja magát: ősztől kezdve ő fogja magyarra, latinra tanítani Gyarmaton a középiskolásokat?... 
Nyilallás, hányinger hasít a gyomrába. Küzd az álmossággal. A másik szobára sötétség borul, ám a falon túl az Émile léptei konganak. Hosszú fej (mindenképp nagy koponya!); semmi szögletesség. A gondolataiban persze. 
A remény sorvad, zsugorodik; semmivé lesz. M. a cigarettacsonk utolsó foszlányát szopogatja. Kis idő múlva sírást hall, férfizokogást.
Iszonyúvá növesztett tehetetlenség. Hiába hívja, szólítja azt az állativá torzult, elfojtott szenvedélyt… Mintha barmot szólongatna. Az ő ablakában is kialszik a fény. Várni kell…
Csak egy szökellés; kirohan a távoli dörgésekkel fenyegető vihar elé. 
Másnap a rájuk törő vágy bűvöletében, a leszedett ebédlőasztalnál. A lány feje a szék támláján nyugszik. A villámok váratlanul, zilált ritmusban követik egymást megint… és fényükben holtsápadttá némuló csókok, akárcsak valószínűtlenül eggyé vált alakjuk. 
Először a szemét csókolta meg. „A szemed színe akkor délután olyan volt, mint a félelmedé, mint az esőé…”
Megfakult, kirojtosodott, elfoszlott a látóhatár.
  
Ki tudná vajon pontosan megmondani, hogy mi történt vele. 
„Szeretném tudni, ki vagyok?” (Ez volt az utolsó bejegyzése aznap.)
 
 
(folytatjuk)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében