hajnali töprengés
alhatnál tovább:
válladba masszírozódnak
az apró kis grimaszok
legtöbbször nem szorulsz gyámolításra
ez is csak egy szokványos hétvége volt
séták a kiszáradt utcákon
csak úgy bele az őszbe
hogy onnan is elkívánkozz
– bárha feledtetné szomjúságodat
a közénk szorult múlt:
elengedsz és visszakönyörögsz
belefáradsz a sírásba
sebeimből vérzel
idegenül múlnak el a szürke hajnalok
kezem álmos bőrödhöz ér
s rájövök miért nem tudsz már félni sem
kívül a körön
paklidban vagyok fölös kártyalap
selejtezéskor eldobott kacat
fölzabáltam a maradék erényt
beváltva ezzel a rám szignált reményt
a legyűrt alázat mindent átitat
vallomásomból így lett vádirat
fegyverem a fog s a letört köröm
a megsebzett múltból kiköltözöm
vetkőzik a szó – egy hang elárul –
egymáshoz ajtót úgysem találunk
az eljátszott jövőt blöffel kötözöm
s maradok végleg kívül a körön
hibátlanul
álmomat villamos-zörej vágta ketté
laposan világított a hold az ablakon
valami motoszkált verdesett az arcomon
kitapintottam ujjaidat vakon
s vártam sorsomra fegyelmezetten
– nem volt erőm az ellenkezéshez:
tartoztam neked magammal –
nyirkos lett a lepedő hamar
szűk tüdővel hallgattunk utána
gyöngypára-függöny takarta testedet
minden olyan hibátlan volt és mégis a
szűkmarkú álom ott hagyott
a részegen vacogó reggel ölében
patthelyzet
arcod csukva: csak bennem lármáznak
a be nem váltott ígéretek
a lázas reményt fölissza a homok
álmaidat nyitogatom konokul
elhamvadt parázs égeti tekinteted
lassú mosollyal kínálod magad
zuhog az eső
csontjainkba fúl az ősz
árnyak fogódznak össze
körül csupa befelé néző szemek
tükörként mutatja az üres ég
arcod tört-fehérségét
bennem többé már nem bújhatsz el
