cseppenként
csepp csepp cseppenként
szakadok ki magamból
jégcsapból a víz
kosz
mint lábujjak közt
a kosz két nemlét között
elvagyogatok
madár
madár fölrepül
csőrében egy tücsökkel
dal parazsa hűl
fülemben
fülemben vérző
trombitahang megalvadt
csönd körülöttem
rózsafa
földre hulló pléh
leveleivel mint egy
kiborult persely
ötvennyolc
ötvennyolc méter
boldogság kiterítve
a lábam elé
egy levél
lóg ingaként a
fát egyensúlyban tartja
nehogy kidőljön
helyében
egy órája
van még
finom cigaretta
ital nő
papírt ceruzát
hadd írjak még egy verset
nagyot köp a hóhér
helyében ugyanezt tenném
nóta
alighogy megszülettem
bepólyáltak a bűnbe
mocsokban nőttem fel
hazugsággal etettek
nem vagyok jó kertnek
se házhelynek úgy
ébredek ahogy nagy
esőzések után
egymásra csúsznak
a földek állok itt
árván akasztófa
magamra várván
ha mint csapdába
került állat lábát
eddigi életem
lerágnám bódítom
magam bürökfurulyán
csorog vére a
dérmarta csipkefára
gyűrötten piszkosan
búvok elő az
éjszakából és
összeseprem magam
hamvait a főnixmadár
sokan
jaj – énvírussal
fertőzött sokan vagyok
ó tömeg magány
kilépni
és úgy kilépni
lehet-e hogy annak ne
legyen kintebbje
fű
iránytűm fűszál
arra tartok amerre
kileng a zöldje
pillangóvirágok
mit mondtunk
az udvaron játssz
a kapun ki ne
tedd a lábad
egész délután
kerestük hol
csavarogtál felelj
a gyermek csak
állt földbe
gyökerezve
leszegett fejjel
pillangóvirágok
nyíltak arcán
s már hervadtak
is el
ennyi évvel
olyan vagyok mint amit
a konnektorból kirántottak
ennyi évvel a hátam mögött
mihez kezdjek visszaút
már nincsen amiért jöttem
anélkül távozom üres vagyok
nagyonüres füvek rozsdás
drótszálai közt fekszem
rég nem láttam nem is
emlékszem hogy szerelem
utoljára mikor járt errefelé
szívembe nyúlok mint öreg fa
kérgébe rettentő nagy
hidegséget érzek rántom
kezem vissza amit markolok
az az élet hordaléka
