Nézzük meg figyelmesen a könyv borítóját. A majdhogynem monokróm háttér előtt betűk keresztezik egymást, az X (mint egy kromoszóma) köti össze a betűpárokat. A háttér bőrszínű tónusát megannyi kiáztatott, szorosan egymás mellé illesztett teafilter teszi ki (a kolofónból megtudjuk, Lévai Nóra textilművész munkája). A teafilterek elhasznált testekként egy egységes, de mégsem egynemű felületet alkotnak. A kötet elolvasása után világossá válik az ok: ahogyan a digitális kép apró képpontok halmaza, amelyet maga a látvány tesz koherenssé, úgy a harminc történet is optikai csalódás következményeként áll össze a szemünk előtt regénnyé. Mindegyik, a pixelhez hasonlóan, egy minta az egészből. 

Tóth Krisztina legutóbbi prózakötete, a Pixel, újsághasábokon (többnyire a Népszabadságban) megjelent harminc rövid írást foglal magában. A cím alatt, a műfajmegjelölésre fentartott helyen a „– szövegtest –” felirat jelenik meg, és a sajátos felhanggal bíró irodalomelméleti szakszó a továbbiakban éppen a magában hordozott asszociációs mezőt termékenyíti meg. A kötet harminc tárcanovellája egy-egy testrész apropóján született meg, és (ha úgy tetszik) organikusan kapcsolódik egymáshoz, lazább-erősebb kötelékekkel. Hogy további hasonlatokkal éljünk, a narráció erei szövik át-meg-át ezt a korpuszt, a koncepció szövete visszatartja a kilógóbb (szövegtest-idegenebb) elemeket is. Testünk részei, a kéz, a szív, a nyelv, a térd, a genitáliák, jelen kötetben fejezetcímekké lesznek. Harminc történet épül testünk porcikáira, valamint azoknak kiegészítőjére (gyűrű, fülbevaló, tetoválás), helyettesítőjére (mankó, talpbetét) vagy meghosszabbítására (haj). Ezek a motívumok változó hangsúllyal tűnnek fel a fejezeteken belül, hol a maguk konkrétságában, hol a szerv fizikai reprezentációjától elemelten (a nyelv például a beszélt nyelvre vonatkozik), másutt meg éppen a hiányzó végtag problémáját járva körül (az amputált láb, a leoperált mell, levágott haj). Mindez azonban nem zsarnokoskodik a szüzsén. A szüzsé viszont annál inkább a fabulán. A kötet gerincét ez a test-koncepció képezi, valamint azok a társadalmi/magánéleti problémák, amelyek ezúton kerülnek boncasztalra. Szerkezetileg mintha hiányozna a kötet csontváza, amely megtartaná ezt a nagy mennyiségű információt. Ha regényként tekintjük, akkor az érintkezési pontok, a fejezetek közötti előre- meg visszautalások nem elegendőek ahhoz, hogy ellássák a szövegtest életfunkcióit, ezért itt-ott elhal. A bőr alatt lüktető érrendszert pedig nem a mögöttes jelentésszint képezi, hanem egy-egy markáns hangot megütő mondat, egy-egy társadalombírálattal felpiszkált gócpont, egy-egy feltérképezett és megerősített csomópont az emberi viszonyok hálóján.

De még mielőtt akaratlanul és igaztalanul az anekdotagyűjtemény gyanújába keverném a Pixel-t (ettől úgyis megóvná az a sok pozitív kritika, amely övezi), kiemelném a részletekben ható erejét, azt, ahogyan a mellékszálként szőtt mondatok közül átütően kiviláglik egy ugyanabból az anyagból való „bojt”. „Tudom, hogy ez így egyre bonyolultabban hangzik, de nem simíthatjuk fényes bojttá a valóság széttarttó, kusza szálait.” (7.) − szabadkozik a narrátor. Holott pont ezekből a kifényesedett bojtokból lesznek a kulcsmotívumok. Az anyja haláláról való értesülésekor egy férfi tudatába belevésődő öltözőszekrény-szám (A fog története). Egy ártatlan férfitenyér bűnös lenyomata a gyerekszoba megtisztított ablakán (A tenyér története). Egy gyanús pöttyökkel tarkított frottír vécéülőke (A szív története). Egy fotel mögötti falfelületen a fej koszlott nyoma, a parkettán lépkedő fehér lábnyomok, amelyeknek egyszercsak vége szakad (A talp története). Egy felirat: ez a lakás nem eladó (A tarkó története). A földesnek hitt, lemosott mákosguba (A nyelv története). Egy dadogós apa fiának ortopédcipője (A boka története). A szerető szőke, ajándékba adott haja. És a feleség kérdése: és angyalhajat hoztál? (A haj története). 

A kötet alapjául vett, részletekből való építkezésre (és egyben a borító mintázatára) implicit módon reflektál A térd története, művész és mű viszonyát taglalva: „Egy-két méter közelségből az ember csak pixeleket, kiszáradt teafiltereket lát, távolabbról azonban mindez egyetlen testté mosódik össze.” (155.) Ötletek kavarognak a narrátor hangjában, a kimértséggel elegy fecsegésben. A szenvtelen mondatok mögött a társadalom különböző rétegeivel szemben tanusított empátia dobog. A történek szereplőit a sors köti össze, amely hol az elbeszélőtől független erő, a Véletlen, amelybe még neki sincsen beleszólása („Igazság szerint nemhogy én, de semmilyen erő nem tudta volna ébren tartani annyi pálinka után.” (85.), „Ez a teherautó vitte át az ágyban nyitott szemmel fekvő lányt és az olvasót is egy másik lehetséges valóságba, messze, messze a sötét szobától.” (87.)), hol a predestinációban testet öltött elbeszélés fonala („Az előbb nem jól meséltem el a történetet.” (96.), „Az elbeszélő előreszalad, és elárulja, hogy…” (68.)). A kapcsolódási pontokra pedig figyelnünk kell, mert némelykor alig észrevehetőek. Izgalmas, amikor az egyik történet főszereplője csak egy pillanat erejéig bukkan fel egy másik történet hátterében. Ilyenkor örömteljes a felismerés, mintha egy már látott jelenet ismeretlen nézőpontját ismernénk meg. Még az össze nem illő történetek is interferálhatnak egymással, például úgy, hogy magukra öltik a másik tanulságát, egy sorsszerű ítéletet. Így mondja ki egy esetlegesen elkapott párbeszédrészlet a magányos tanárnőre, hogy örökké árva (Az ujjak története), kérdi a megvalósíthatatlan boldogságról álmodó fiatal nőtől, „Hát mit képzelsz te magadról?” (A fül története). Úgy, ahogy erre a Harmincadik fejezet, avagy a fenék története is utal: „Az emberi test felbukkan és alámerül az időben, aztán ismét felszínre tér az emlékezetben, föl-le, föl-le, mint a tű, és közben szorosan összeölti a múlt és jelen szétfeslő rétegeit. És minden egymáshoz varródik, miközben láthatatlan a cérna.” (164.) 

A történetekre általánosan jellemző az, hogy a problémákból legyen férfi meg női kiadásban is. A magánélet válságai (a mindennapi élet pszichopatológiája) egy társadalom jellemrajzát nyújtja. Talán nincs olyan történet, amelyben a hiány ne kapna fontos szerepet. A Pixel (akárcsak Freud megidézett könyve), a társadalomba csak színleg beilleszkedő emberrel foglalkozik, a látszólag integrálódott „pixellel”, akinek elszólásaiban, elvétéseiben, feledékenységében leleplezhető az ösztönök és az indulatok mozgása. A narráció mögé ugyanilyen, hibázni tudó embert képzelünk, akinek szándékos hibái, önkorrigálásai nem minden esetben tesznek jót a szövegnek. A komor mondandó és a könnyed hangú elbeszélés közötti kontraszt fanyarsága járja át a kötetet. Egy konzisztens hangvételű, mégis ellentmondásokkal teli szövegtesten a kívül-belül ejtett sebek, „az idő minden ütése-kopása”. A szép, hogy itt semmi sem véglelges, még az sem, amit rendes körülmények között nem lehet visszavonni (másfelől meg honnan lehetnénk biztosak abban, hogy a narrátor nem téved akkor is, amikor látszólag jól emlékszik: amikor engedi meghalni a megcsalt feleséget, vagy utolsó pillanatban mégis megmenti az autóbalesetet szenvedett férfit?). „Mindez persze ellenőrizhetetlen. Keringenek a nevek, nehéz volna mindennek utánajárni. Többnyire feltételezésekre kell hagyatkoznunk.” (8.) – vallja maga a szerző. Minek hát kételkedni akár ebben – akár abban.

Tóth Krisztina: Pixel. Magvető Kiadó, Budapest, 2011.