Több mint két és fél órán át fenntartani a néző érdeklődését, miközben moccanni se nagyon lehet a kényelmetlen székeken, hátadat hűti a légkondicionáló, és mindegyre az a hátborzongató érzés kerít hatalmába, hogy nincs menekvés a stúdióteremből, ha tetszik, ha nem – végig kell nézni az előadást, hiszen a távozás egyedüli lehetséges útja a játéktéren át vezet…

A Kolozsvári Állami Magyar Színház Hedda Gabler előadása szerencsére (!) jól működő gépezet. Elfogadom, hogy egy színházi kelepce kellős közepén vagyok, olyan múzeumban, ahol egy több mint száz évvel ezelőtt írt dráma halottnak hitt szereplői támadnak fel a néző szeme láttára, annyira természetes gesztusokkal, mintha mindig itt járnának közöttünk.

A rendező, Andrei Şerban a nézőt a színház stúdiótermének előterében felkészíti a „múzeum”-élményre. Cipőnkre zacskót húzunk, így lépünk be a száraz falevelek szőnyegén, az üvegházon át a játéktérbe, amely nem engedélyezi számunkra a „külső szemlélő” fogalmát. Helyet foglalunk, egyszer még Andrei Şerban is áthalad a téren (bemutató van…), aztán a ridegzölden fénylő padló tükörsima felületén elkezdődik az előadás.

Komikus elemekkel tűzdelt sorsdráma. Az ibseni művet a 20. század közepének amerikai világát idéző „hangszerelésben” játssza a kolozsvári társulat. (Felcsendül többek között Frank Sinatra, Nat King Cole, Marilyn Monroe, Billie Holiday hangja is.) Mintha minden egy és csakis egy irányba haladhatna, nem zajlik „igazi” küzdelem – a szereplők hagyják, hogy egyértelműen meg nem határozott belső erők irányítsák cselekvéseiket, a végkifejlet felé vezetve mindenkit.

Felszíni komédia és a mélyebb rétegekben örvénylő tragikum adja meg az előadás sajátos lendületét, ebben a rideg, pénzügyi alapokon álló világban, ahol a virágok sokasága nem okoz vidámságot, csak a levegőt nehezíti el.

A felújított házba hosszú útról érkező fiatal párt nem a nyugodt, idilli fészek fogadja, de a valóság: a felhalmozott adóságok. Erről azonban mintha nem lennének hajlandóak tudomást venni. 

Kézdi Imola megformálásában Hedda Gabler nem holmi hisztérikus hölgyike vagy bolond fiatalasszony, inkább a gazdag férj miatt pályáját elhagyó színésznőre emlékeztet, aki megszokta, hogy a társaság középpontja, de most anyagi kényszerek okán: visszavonul. Ez a visszavonultság érhető tetten minden gesztusában, a sovány testben, a mélyen ülő szemekben, a lassú mozdulatokban, a rezignált tekintetben, ahogy az eseményeket figyeli. Például azt, ahogy férje, Jörgen Tesman (Bogdán Zsolt) és Elvstedné (Györgyjakab Enikő) között milyen forró lesz hirtelen a levegő. Nem csap botrányt: közéjük ül.

A halott apa árnyéka folyamatosan követi Heddát, még a hangját is hallani (az ezredes Biró József hangján szólal meg), az öngyilkosság elkövetésekor is apja tiszti zubbonyát ölti magára. Kézdi Imola a fiatalkor még fel-fel parázsló szenvedélyességével, de mégis inkább katonás ridegséggel játssza a címszerepet. Egyszerűen és magától értetődő könnyedséggel.

Az előadás valamennyi szereplőjéről elmondható ez – a néző nem tehet mást, elfogadja igaznak, hogy a szereplők ilyenek és így élnek. Miközben sejteni kezdi, hogy e magától értetődő könnyedség mögött valami más is rejlik, ami már nem az életre kelő szereplőkről, inkább a színészekről szól.

A Hedda Gabler a kevésbé sikerült, némiképp torzóban maradt Suttogások és sikolyok után ismét olyan előadás, amely méltán számíthat a Ványa bácsiéhoz hasonló szakmai elismerésre. Ahogy ezt az Ibsennek címzett képzeletbeli levélben is leírja a rendező a műsorfüzet elején: a három előadás trilógiát képez, amelyben a színészek jelentik az összekötő kapcsot.

Fontos megjegyzés. Mert ha a színészek, a színészi munka felől tekintünk az előadásokra, ha mindhármat Andrei Şerban kifejezésével élve: edzésnek, tehát egy zártabb és ugyanakkor bensőségesebb, a személyiség alakulását folyamatában is megmutató művészi tevékenységnek, színész-tréningnek tekintjük, akkor már nem Ibsen szövegére, annak színpadi változatára kell figyelnünk elsősorban, inkább arra, hogy a színész mint szerepformáló személy milyen változásokon megy át, milyen irányba fejlődik az edzés folyamán.

Már nem az a hangsúlyos kérdés, hogy a drámaszöveg alapján milyen előadás jön létre, az a fontos, hogy a színész miként bontja ki a szövegben rejlő szereplői sorsot, miközben önnön színészi mivoltára is folyamatosan figyel.

Kézdi Imola talán éppen ezért formálja „színésznővé” Hedda Gabler alakját, Bogdán Zsolt mintha saját korábbi szerepeinek bizonyos részleteit, például a Cseresznyéskert Lopahinjának „mekegését” idéző regiszterben játsza el a szobatudóst, Hatházi András mint Brack bíró, talán ezért idéz fel gesztusokat, amelyeket legutóbb talán a kolozsvári Rómeó és Júliában láthattunk (gondolok itt a pohárral a kezében megtett tánclépésekre). Varga Csilla két szerepet is eljátszik, az alattomosságát aggodalmas mosolyok mögé rejtő Juliane Tesman megformálása éppen olyan magától értetődő, mint Mademoiselle Diana nyílt, szókimondó trivialitása. A néző jól érzékelheti, hogy a két nőtípus mennyire hasonlít egymásra a mélyebb rétegekben.

Ejlert Lövborgot Szűcs Ervin alakítja, aki eddig szinte minden újabb, a kolozsvári társulatnál játszott szerepében képes volt a fejlődésre, ha nem is mérföldes léptekkel. Itt azonban már minőségi ugrásról beszélhetünk. Szűcs amolyan amerikai, magabiztos self-made-mant alakít, hogy aztán mégis az önpusztító, alkoholista én kerekedjék felül. A két személyiségrész közötti törésvonalakat magabiztosan, nyugodt pontossággal tárja a nézők elé. Az Elvstednét alakító Györgyjakab Enikő igazi, egyszerre megalázkodó és törtető vidéki fél-értelmiségit hoz elénk, tökéletesen kidolgozott minden olyan, az adott helyzethez egyáltalán nem illő gesztusa, amely ezt a fél-értelmiségi tudatállapotot hivatott érzékeltetni.

Ahogy fentebb is jeleztem, nem a szereplők közötti megtörténések a fontosak, hanem a színészek munkája, ahogy mindannyian továbblépnek, ebben a hangsúlyozottan színházias, függönyök által határolt térben, amelyben egy külső szemlélő mégis akad – az állandóan leselkedő, kukucskáló Berte (Csutak Réka), aki éppen kívülálása miatt marad minden értelemben változatlan, amit egy ilyen pergő előadásban megvalósítani nem könnyű színészi feladat.

Az ibseni pályán Andrei Şerban sikeresen fejleszti tovább a résztvevő színészek képességeit. A néző sem maradhat közömbös, edződnie kell, hiszen Hedda annál az üvegajtónál lesz öngyilkos, ahol a közönség belépett több mint két és fél órával korábban.

Az edzés zárt, teátrális, finom ellenpon-tokra épülő előadást eredményez, olyan produkciót, amely Gabler tábornok 19. századi stílusú portréjától egészen az 1960-as évek lázongó időszakát idéző előadás-plakátig ível az időben, miközben tükröt tart a 21. század rideg, pénzorientált világának is.

Kolozsvári Állami Magyar Színház. Henrik Ibsen: Hedda Gabler. Andrei Şerban és Daniela Dima színpadi változata. Fordította: Biró Eszter. Szereplők: Kézdi Imola, Bogdán Zsolt, Györgyjakab Enikő, Hatházi András, Szűcs Ervin, Varga Csilla, Csutak Réka. Rendező: Andrei Şerban; díszlet- és jelmeztervező: Carmencita Brojboiu; a rendező munkatársa: Daniela Dima; dramaturg: Biró Eszter; fények: Maier Sándor, Nagy Alpár; hangterv: Kerekes Zsolt; ügyelő: Kerezsy Imola.