A kétéves Váróterem Projekt már nyíltan keresgélheti saját hangját, anélkül, hogy dilettantizmussal vádolnák. Ebben a folyamatban a kolozsvári fiatal csapat olyan szerzői stílusokat és irányzatokat ismerhet meg, majd sajátíthat el, melyekben formálhatja és kiteljesítheti a színházról kialakított képét – feltéve, ha ez utóbbi már körvonalazódik, és nem a levegőben lebeg három előadás (Ismered a Tejutat?, Sorsjáték [Faites vos jeux!], Szökevény szeplők) után.
A negyedik alkotás ennélfogva a dokumentarista színház jegyében születik: a Mit csináltál három évig? az alapötlettől a végeredményig azokat a stációkat járja be, melyek szükségesek és elhagyhatatlanok egy valósághű és -bíráló produkció létrehozásában. A társulat honlapján tájékoztat arról, mi indokolta a témaválasztást, milyen munkamódszerrel fogtak neki az előadásnak. Fiatal alkotócsapatról van szó, akik úgy érzik, a művészet nem reflektál arra, amiből lényegében építkezik, azaz a valóságra – a mi esetünkben a kolozsvári egyetemista életre. A néző most nemcsak önmagát láthatja viszont, hanem betekintést nyer a munkafolyamatba is. A sajátos élmények összegyűjtése után ezeknek rostázása, szöveggé, jelenetekké formálása Bertóti Johanna dramaturg feladata. Egy olyan nyelvet teremt, amely egyértelműen szleng és amely nehezen tud úgy működni színpadon, hogy ne válna (ön)pariódiává. Ez sikerül. A dalbetétek és a kísérő dallamok Iszlai Józsefet dicsérik, aki megtalálja a zenének azon formáját, amikor az nem „kísérő” vagy „aláfestő”, hanem kiegészítő és ilyen értelemben nélkülözhetetlen eleme az előadásnak. Mert valóságábrázolásról beszélünk, a tér úgy egyszerre minimalista és bővíthető, hogy nem tűnik erőltetettnek, túlzsúfoltnak: Gábor Zsófi díszlettervező papírlapokkal bevont, rácsos falat épít, melynek különböző részei jelenetenként aktiválódnak vagy maradnak érintetlenül. A színészekkel csak a legszükségesebb darabokkal dolgoznak: a színpad itt elsősorban funkcionális, de kellőképpen arányos és látványos képeket kapunk.
A közel három órás előadás rövid epizódokra tagolódik. Szervező alapelve az egyetemista experience, annak is inkább az az oldala, melyet nem feltétlenül mesélnek el elsőre a szülőknek. A jelenetek tematikájukban „körbejárják” a kolozsvári egyetemista életének fontosabb mozzanatait és fordulatait, azokat a sztorikat, melyeket valamennyien hallottunk már: szesszió, Postinor, szex, szerelem, stoppolás, kaja otthonról, szülők, szülők áltatása, buli, pia, bentlakás, kintlakás stb.
Sajnos, ezek legtöbbször csak sztorik maradnak a színpadon. Noha ezek az elcsépelt mesék egyszer valóban megtörténtek, nem hinném, hogy dokumentarista szemmel bármiféle aktualitást jelentenének. Az előadás összegyűjti a tizenkét (vagy több) pontot, amelyről „hallani kell”. A jelenetbokréta azt a címet is viselhetné, hogy Bevezetés a kolozsvári egyetemista életbe, avagy történetek, melyek nélkül semmit nem tudsz az életedről.
Amikor olyan jelenetsorral dolgozunk, melyben nincs egységes narratíva, fontos a műsorhossz meghatározása: őszintén kell azzal bánni, hogy mennyit bír a néző figyelme és érdeklődése, mert megeshet, hogy a frappáns és tempós etűdök egymásutánisága egy adott ponton elnyúlik. Ez történik most: beindulnak a humoros, ütős jelenetek, de amikor már a sokadik humoros, ütős jelenetet is ejátszották, végeérhetetlen körforgásnak tűnik az előadás, mintha az alkotók egyik ötlettől sem akarnának megválni.
A nézőnek érdekes saját reakcióit követni az előadás alatt. Én így tettem. Az első jelenetek a felismerés és egyetértés jegyében teltek, amikor jókat nevettem, mert magamat láttam a színpadon: voltam bentlakásban, és tényleg rossz volt, voltam titkárságon, és tényleg kiabáltak rám egy hiányosan kitöltött űrlap miatt. De az első felvonás végére már túl sokszor láttam viszont önmagamat, vagy azt az ént, amely a társulat szerint „tipikusan egyetemista”. A jelenetek önismétlése előbb kételyt, majd felháborodást eredményezett. A harmadik terhesség- és abortuszmegjelenítés után már azt éreztem, hogy lebutítva látok mindent. A dokumentarista színház akkor születik meg, amikor nem elégedünk meg a pusztán esztétikai élménnyel, amikor már a terem falain túl levő külső világ olyannyira hangosan üvölt a problémák miatt, hogy nem tudunk hátradőlve, mindenről megfeledkezve szórakozni. A dokumentarizmus ugyanakkor egyelőre még kiaknázatlan technikája a(z erdélyi) színháznak: ebben a műfajban lehetne olyan égető kérdésekről beszélni, amelyek valóban aktuálisak.
Ehelyett azt látom, hogy az egyetemista lét kimerül a tanulásundorban, a mámoros, védekezés nélküli szexben és a haveri, illetve párkapcsolati problémákban. Pedig nem. Vagy ha igen, nem ezt kell dokumentálni. Egy beszélgetésen a társulat azt nyialtkozta, hogy az előadás célja a kérdésfelvetés (volt). Számos kérdés megfogalmazódott bennem, de nem feltétlenül az elvárt hangnemben: miért kell így leredukálni, ennyire felületesen bemutatni az egyetemistákat? Miért nincs szó olyan témákról, mint karrier, diáktanács, civil szervezetek, politika, külföldi ösztöndíj? Miért nem merülnek fel olyan valós kérdések, mint például az egyetem utáni (helyetti) kivándorlásé? Miért hisszük azt, hogy a vizsgákat mindenki épp csak túl akarja élni, vagy hogy nincs diákanyaság, csak abortusz?
A Váróterem Pro-jektnek fontos meghatároznia önmaga számára azt a szellemiséget (és nem csak esztétikát), amely reprezentálja mint alkotócsoportot. A kreativitás, a tehetség, az újszerűség, amit a társulat jelent a kolozsvári (és erdélyi) színházi palettán, nem rendelődhet alá a felületességnek, az alkotóművészek befektett munkája nem bukhat el azért, mert nem volt kedvük (vagy merszük) mélyebbre ásni.
Váróterem Projekt. Mit csináltál három évig? Szereplők: Csepei Zsolt, Imecs Levente, Molnár Margit, Ravasz Tekla, Sebők Maya, Vetési Nándor, Visky Andrej. Díszlet: Gábor Zsófi. Jelmez: Kürti Andrea és Máthé Réka. Szöveg: Bertóti Johanna. Zene: Bertóti Johanna és Iszlai József. Trailer: Iszlai József. Felirat: Bertóti Johanna. Technika: Imecs Tamás.
