– Én azt hiszem, hogy egyetlen irodalomtudomány, mások szerint irodalomtörténet létezik, amely a felvilágosodás kora óta egyre több részre esett szét. A 19. században úgy gondolták, csak olyan szakemberekre van szükség, akik egy részterületben járatosak. Ez azzal járt, hogy a nagy egész távlatait elveszítették. A 20. században ezzel szemben alakult ki egy olyan törekvés, amely megpróbált egy jól körvonalazott elméleti alapra építeni, és az egyes részterületeket úgy fogni föl mint amelyek az események és a jelenségek mögé nézést nem tudják teljes mértékben pótolni. Ha valaki foglalkozik egy szerzővel, akkor tudnia kell, hogy a szerző valahonnan jött, előzményei, utókora, egykorú kritikai élete, sőt világirodalmi párhuzamai is vannak. Ahhoz, hogy valakiről hitelt érdemlően tudjunk nyilatkozni, a teljes társadalmi, szellemi, művészeti kontextusban kell elhelyeznünk. Ez a felismerés nagyon régi, Goethe elképzelhetetlennek tartotta a tudományköziség mellőzését, ezt egy időben elfelejtette az európai szellemtudomány, de utóbb kialakult az az igény, hogy ehhez a goethei hagyományhoz visszatérjenek.

– Európában többé-kevésbé kedvezőnek, Magyarországon kedvezőtlennek látom. Az amerikai mintára átalakult európai felsőoktatás nem előnyös az olyan szakágaknak, mint a komparatisztika, mert a hároméves alapképzés az Egyesült Államokban arra volt jó, hogy pótolja a középiskolai oktatás hiányait. Erre Európa több országában, egy jól működő középiskolai rendszerben nem volt szükség. Az Egyesült Államokban valójában az egyetem a mesterképzésben valósul meg, a tudományos kutatás meg a posztgraduális képzésben. A régi egyetemi rendszerben Európában a harmadik évre kialakult a jó egyetemi hallgató érdeklődése, aki kutatópályára készült, körvonalazódott a témája, amelyben el akart mélyülni, és a posztgraduális képzés három esztendeje alatt lehetősége volt arra, hogy kidolgozza ezt, és záros határidőn belül megszerezze a PhD-fokozatot. A Bologna-rendszerrel ez a lehetőség megszűnt, hiszen a hallgatók meglehetősen hiányos tudással, csekély helyesírási, stilisztikai, retorikai, irodalomtörténeti ismeretekkel érkeznek. Ezt valahogyan pótolni kell, de nem biztos, hogy ez a három év alkalmas a sok hiány pótlására. Másrészt a hallgatók eléggé tanácstalanok, az eddigi szoros egyetemi fegyelem helyett teljes anarchiával találkoznak, olyan értelemben, hogy nem mondja meg nekik senki, milyen órákat vegyenek föl, hanem csak azt, hogy hány kreditet kell megszerezniük. Ez az óriási szabadság nagyon jó, de sok, igen tehetséges hallgatót is zavarba hoz, már nem bizonyos, hogy harmadévre ki tud alakulni az az érdeklődés, amely aztán megalapozhatja a mesterképzésen az ún. szakosodást. A komparatisztika jellegzetesen mesterképzős szakirány, ugyanakkor elkezdjük előtte az alapozást, hiszen a komaparatisztikához nem elég a magyar nyelv ismerete, nem elegendő a magyar irodalomtörténeti hagyomány, hanem az angol, német, francia és mondjuk lengyel vagy orosz irodalmi hagyomány is szükséges. Ez mind szóba kerül a alapképzés keretében, kidolgozásra viszont nincs mód, hiszen négy félév van az eddigi hat helyett, és az is kérdéses, hogy fog mindez funkcionálni a mesterképzésen, amely alatt a hallgató specializálódik. A komparatisztika 1877 óta a magyar irodalomtudomány sikerágazata volt, hiszen éppen Kolozsváron, a germanista Meltzl Hugó a világ első komparatisztikai folyóiratát adta ki, olykor a saját zsebéből, tizenegy és fél éven keresztül. Ezt a hagyományt kár volna megszakítani. Komparatisztika folyóirat most is van, a Neohelicon, idegen nyelvű, a világon mindenütt idézik, nemzetközi szerkesztőbizottsággal rendelkezik. Kérdés, hogy kik fogják Magyarországról írni, ha nem lesz utánpótlás. A jelenlegi felsőoktatási rendszer Magyarországon nem kedvez a komparatisztikának, Németországban, Franciaországban, az Egyesült Államokban és Kanadában viszont kedvezőbbek a tendenciák.

– Ezt nem állítanám, hiszen tehetséges hallgatók mindig voltak, és most sincsenek kevesebben, akkor is, ha nehéz körülmények között kénytelenek dolgozni. Be tudnak kapcsolódni, de az a természetes pálya, amelyen 1962 óta a komparatisztika haladt, némileg beszűkült, nehézkesebbé vált, ugyanakkor a lehetőségek megnőttek, hiszen külföldi ösztöndíjak jóval nagyobb számban állnak ma a magyar egyetemi hallgatók rendelkezésére, mint az én fiatalkoromban. A vasfüggöny miatt még Pozsonyba vagy Kolozsvárra is nehéz volt egy magyar kutatónak eljutni, hát még Párizsba. Ma élni kell a különböző ösztöndíj-lehetőségekkel, a jövő az, hogy a magyar egyetemisták egy vagy két félévet egy más, nyugati vagy keleti egyetemen: Kolozsváron, Bukarestben vagy Belgrádban töltsenek el. (Nyelvi okok miatt, az érdeklődés miatt, meg hogy mást is lássanak.)

– Elvi szinten, a deklarációk szintjén jelen van, a nyelvtudás szintjén nincsen. A Szlovákiából, Erdélyből, Vajdaságból Magyarországra telepedett kutatók ismerik azt a nyelvet, amelynek a tudása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valaki magyar–szlovák, magyar–szerb, magyar–román kapcsolatokat, párhuzamokat dolgozzon fel, hiszen ezeréves együttélésről van szó, amely egyik kultúrát sem tette önjáróvá. Kölcsönhatások mindig is voltak a zenében, az irodalomban meg a képzőművészetben egyaránt. Ugyanakkor a komparatisztika azért nehéz, mert nagyon sok munka kell hozzá, és csak egy meghatározott idő után térül meg. Legalább két műveltségben járatosnak kell lenni, de inkább háromban vagy ötben, végig kell olvasni a primér irodalmat, a következő lépésben pedig a szakmunkákat, és miután látja az ember a párhuzamokat, nem árt elmenni s megnézni, hogyan élnek a kutatott régióban. Egész más ismeretei vannak annak, aki Prágát bejárja, megnézi Švejk kocsmáját, tudja, hogy milyen egy cseh kocsma, beleszagol a levegőbe ahhoz, hogy tudjon a Švejkről írni. A magyarság számára egzisztenciális kérdés, hogy megismerjük, kikkel éltünk/élünk együtt, ha nem is feltétlenül olthatatlan szeretetben. A megértés kell vezéreljen minket ebben, így önmagunkat is megismerjük, és az eddiginél reálisabban fogjuk látni.

– Igen, óriási különbség van, hiszen nagyon sok terv született a Martinovics-féle összeesküvés óta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát egy föderatív állammá, egymással egyenrangú nemzetek nagy államává alakítsák, de a tervekkel mindig azok jöttek elő, akik éppen vereséget szenvedtek. Kossuth Lajos például az emigrációban döbbent rá arra, hogy kellene egy olyan nagy ország, amelyben a dunai román államok – Moldva, Havasalföld –, Szerbia, Magyarország stb. részt venne. Gyönyörű elgondolás, csakhogy Kossuth akkor vereséget szenvedett, és vesztessel nem szívesen állnak szóba. Ilyen föderatív terveik voltak még a cseheknek, románoknak, majd a 20. század elején újra a magyaroknak. Amikor Magyarország elveszítette a világháborút, a nemzetiségi miniszter, Jászi Oszkár elutazott tárgyalni a románokkal, valamilyen államszövetséget kínált föl, az erdélyi magyaroknak egyenjogúságot kért, de késő volt. 1945 után azt szerették volna, hogy Jugoszlávia, Bulgária szövetségre lépjen, de megakadályozták az oroszok, mert nem állt érdekükben. Az 1989 utáni ún. Visegrádi Négyek teljesen reális terv lett volna, hiszen egymásra vagyunk utalva, ha nagyon akarjuk, értjük egymást, és ha nem a felsőbbrendűség érzésével közeledünk egymáshoz, hanem a szövetség akarása vezet minket. Ezt a politika nem használta ki, a kultúrában sokkal jobban működik. Például Kassa Európa kulturális fővárosa, a hívó szó Márai Sándor, a magyar író. A szlovákok természetesként fogják föl, hogy ők Európának Márait mutatják föl. Nagyon jó, mert jelzi, hogy van valami közös. Vagy Visky András a Móra Kollégiumban szervezett estjén a román–magyar színházi együttműködésről számolt be. Ez azt sugallja, hogy a művészetben lehetséges, ha nem is kijavítani, de megvalósítani, amit a politika elront csak azért, hogy szavazatokat szerezhessen. Miért ne lehetne az együttműködést az egész régióban megvalósítani, igaz, hogy pénz kell hozzá, de ha a jóakarat megvan, a művészek megtalálják egymáshoz az utat.

– A szegedi tartózkodásom elsősorban az oktatás jegyében áll, és főként, mert Szeged kultúrájában a színház, a művészmozik, a galériák mellett az egyetem elhanyagolhatatlan intézmény, így kötelességemnek érzem, hogy részt vegyek különböző rendezvényeken előadóként és más minőségben. Nagy kulturális intézmények Budapesten is vannak, ahol érdeklődésemnél és kutatásomnál fogva szintén részt veszek rendezvényeken, a Petőfi Irodalmi Múzeumban viszonylag gyakran szoktam szerepelni, de különböző konferenciákon, könyvbemutatókon szintén vállalok szerepet. Meggyőződésem, hogy egy értelmiségi, bárhol éljen a világon, nem zárkózhat be szobájába, a mi anyagunk és lehetőségünk a szó, a könyv. Márpedig, ha egy könyvet bezárnak a szekrénybe, az nem könyv többé, hanem papír, ragasztó, ólomfesték. A könyv akkor lesz könyv, ha kézbe kerül, ha forgatjuk, olvassuk. Különbözőképpen olvasunk, és nem árt az, hogy tanárok, diákok, érdeklődők kicserélik egymással az olvasási vagy hangverseny-, kiállítás-látogatási tapasztalataikat. Ezt a tapasztalatcserét, akár Szegeden, akár Budapesten, pályám kezdete óta kötelezőnek érzem.

– Erdélyi irodalommal úgy kezdtem el foglalkozni, hogy Szántó György aradi működésű íróhoz jártam föl egészen fiatalon. Ott ismertem meg Tamási Áront, de másokat is. Ők közvetítették nekem a két világháború közötti irodalmat, amely nagyon magas színvonalú volt, darabjai egyre fontosabb helyet foglalnak el a magyar irodalmi kánonban. Később a hallgatói mobilitás nagyon jól működött Szeged és Kolozsvár viszonylatában, a nehéz időkben a szegedi diákok oroszlánrészt vállaltak abban, hogy gyógyszert, könyveket, élelmiszert csempésszenek Kolozsvárra. A következő lépés az volt, hogy amikor bevezették a részképzést, az elsők között – azt hiszem – Sántha Attila fordult meg Szegeden, az egyetem mögött található kocsmába hívta elsőkötetes íróbarátait: László Noémit, Fekete Vincét, Orbán János Dénest. A konferáló Lakatos Mihály volt, aki itt végezte a francia szakot, innen ismertem. A fiatal költők majdhogynem delegációba jöttek, hogy hallgassam meg őket, meg is hallgattam őket, majd elolvastam a versesköteteiket. Úgy gondoltam, érdemes ismertetni a magyar közönséggel, hiszen ezek a könyvek nem jutnak el Magyarországra, ma sincs megoldva az Előretolt Helyőrség kiadványainak terjesztése, akkor még kevésbé volt. Először egy átfogóbb írásom jelent meg a kötetekről a Forrásban, majd egyenként jöttek a fiatal írókról szóló írásaim. Aztán kéziratokat küldtek, megírtam a véleményem róluk. Utoljára, bár ez még nem jelent meg, a Forrás folyóiratnak Lövétei Lázár László két kötetéről írtam ismertetést. A másik vonulat az volt, hogy a posztgraduális képzésre egyre több erdélyi fiatal jelentkezett, és volt, aki le is doktorált. Karácsonyi Zsolt például magyar–román témában, örültem neki, hogy nemcsak angol, német, francia irodalomból doktorálnak nálam, hanem annak a régiónak az irodalmából is, amelynek kutatója volnék. De rajtam kívül mások is foglalkoznak erdélyi irodalommal a tanszéken, Kovács Flóra a legújabb irodalomról írt, köztük Visky András, Selyem Zsuzsa drámáiról. Örülök, hogy ebben valamilyen részem van.

– Igen, nem állítom, hogy olyan mértékben, mint 5–6 évvel ezelőtt, de kapok ma is kéziratokat, és az E–MIL tagja vagyok, de nem nagyon tudok egyetemi és egyéb elfoglaltságaimtól elszakadni, és az út is nagyon fárasztó lenne. Figyelemmel kísérem a Korunkat, a Látót rendszeresen olvasom, a Helikon sajnos ritkábban jut el, de követem az erdélyi folyóiratokat, amennyire lehet ebben a folyóirat- és könyváradatban.

– Örülök, hogy van élet, hogy a heti–kétheti folyóiratok frissülnek, hogy a Székelyföldnél és a Látónál is fiatalítás történt, és szorgalmasan folyik az irodalmi munka. Változatlanul hiánycikknek érzem viszont a színvonalas kritikákat. Az egyes lapokban nincsen hivatásos kritikus, aki betöltse azt a szerepet, hogy rendszeresen olvassa a megjelenő köteteket. Ez rosszat tesz az irodalomnak, mert minden írónak szüksége van visszhangra. A másik probléma, amit látok, hogy Erdélyben és itt is egyre kevesebbet olvasnak. Egyre nehezebb begyűjteni a hallgatókat egy–egy irodalmi estre, mert a műveltség szerkezete átalakult. Az én fiatalkoromban, ha a vasfüggöny miatt a nyugati irodalom nem is jutott be, de a klasszikusokat végigolvastuk Homérosztól Dosztojevszkijig. Ma ez nem történik meg, a tehetségesek is csak úgy megvannak magukban, megírják, amit megírnak, megvan a szűk baráti körben a bemutató, és ezzel vége. Nyugaton a legnevesebb írók, Kertész Imre vagy Esterházy Péter olyan szerződést írnak alá, hogy könyvesboltokba kell elmenniük meghatározott időre író-olvasó találkozóra, az olvasók rendelkezésére kell állniuk. Persze nehéz ezt még egy olyan kis régióban is megszervezni, mint Erdély. Az egészséges az volna, ha például erdélyi írók szerveznének könyvbemutatót Pozsonyban, vagy fordítva: pozsonyi írók Csíkszeredában. De nem véletlenszerűen, hanem rendszeresen. Az egész magyar területet kellene látni, ne elégedjenek meg azzal, hogy megjelenik egy kötet Kolozsváron, ott van egy könyvbemutató, és legfeljebb még egy másik erdélyi városban. Egy pezsgő irodalmi élethez állandóan mozgatni kell a szereplőket. Ez pénzkérdés is: utazás, szállás kifizetése stb., és az írószervezeteknek is korlátozottak a lehetőségei. Az egyes városok mecénási gárdáját kellene kialakítani, hogy – főleg az egyetemi városokban – legyen lehetőség arra, hogy vendégül lássanak külföldi és hazai szereplőket. Nem elég egy könyvhét, könyvfesztivál, ahol felvonulnak a magyarul írók, mert ez alkalmi esemény, állandóan ébren kellene tartani az érdeklődést, hiszen a magyar szó és a magyar könyv jövőjéről van szó.

 

 

1934-ben született Budapesten. 1955-ben végzett magyar irodalom és nyelv szakon. Iskolai tanítás után 1973-tól 1984-ig az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgozott. 1982-től a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékén tanít. 1982 és 1983 között adjunktus, 1984 és 1987 között docens, 1987-től egyetemi tanár. Tagja volt az MTA Irodalomtudományi Szakbizottságának és az MTA Modern Filológiai Bizottságának, valamint a Studia Slavica és az Irodalomtörténet szerkesztőbizottságának is. Legfontosabb könyvei: Kelet- és Közép-Európa között (1986), Utak és tévutak Kelet-Közép-Európa irodalmaiban (1989), Márai Sándor titkai nyomában (1993), Az érzékeny neoklasszicista. Vizsgálódások Kazinczy Ferenc körül (1996), Irodalomtörténések Kelet-Közép-Európában (1999), Árnyak közt mulandó árny. Tanulmányok Baka István lírájáról (1999), A (poszt)modern Petőfi (2001), Irodalomtörténések Transsylvániában (2002), A közép-európai szöveguniverzum (2002), Író esőköpenyben (2007), Egy irodalmi régió ábrándja és kutatása (2010). Több kötet szerkesztője. Tudományos közleményei, melyek meghaladják a kilencszázat, tíz nyelven, Európa számos országában megjelentek. Díjai: Tiszatáj-díj (1985), Herder-díj (1999), Pro Scientia, honoris causa (1999), az Erdélyi Magyar Írók Ligájának díja (2002), Toldy Ferenc-díj (2006), Eötvös József-koszorú (2010).