Ritka szerencsés találkozás: egy költőként is kísérletező, a posztstrukturalista elmélet iránt kivételesen fogékony irodalomtörténész-kritikus (Németh Zoltán) és a tekintélyes életművet létrehozó, a kelet-közép-európai régió irodalomtörténéseiben egyre jelentékenyebb helyet elfoglaló költő (és nem mellékesen egyetemi előadó, kritikus, műfordító Tőzsér Árpád) kölcsönösen egymásra olvasható irodalmi gondolkodása a könyvkötészet segítségével egymáshoz/egymásba/egymás közelébe ért. Németh Zoltán- kötetről, korszakról korszakra, kötetre, haladva szemlélteti, hogy egy lendületes, népies sugallatokat felmutató lírától miképpen jutott el a szlovákiai magyar irodalom (Grendel Lajossal együtt) reprezentánsának tartott Tőzsér Árpád egy különlegesen differenciált szemléletig, líra, lírapoétika, hermeneutika, (irodalom) elmélet összegondolhatóságát példázó, összegondolhatóságán töprengő, összegondolhatóságában olykor kételkedő, személyességében (ön)ironikus poétikáig. Eközben Németh Zoltán a regionális irodalom meghatározásán/meghatározhatóságán gondolkodik: milyen mértékben kor- és időszerű a szlovákiai magyar irodalom (mint entitás, mint fogalom, mint identitásképződés stb.), jórészt anélkül, hogy Gyimesi Éva vagy Bori Imre hasonló kérdésfelvetéseivel szembesüljön/szembesítsen. Ám eléggé felkészülten ahhoz, hogy Tőzsér Árpád változó kontextusaira fényt derítsen. Talán ha ez a kontextus-felvázolás jobban figyelembe veszi az azonosságokat meg a különbségeket (nem pusztán a magyar modellt, hanem például a lengyelt, az 1968–1989 közötti csehet vagy akár a frankofón „esetet” is tanulmányozza), komparatív szempontokat érvényesítve, akkor pro és kontra még több érv merült volna föl. 

Tőzsér Árpád pályája azért különlegesen tanulságos, mert – mint ezt Németh Zoltán Lator Lászlótól vett kifejezéssel több ízben leírja – Tőzsér a szó legjobb értelmében véve „állhatatlan költő”, ódivatú kifejezéssel szerepről szerepre vált, a versszerűség kritériumairól alkotott nézeteit tekintve, és az 1950-es esztendőkben problémátlannak és némileg naivnak tűnően, egy kissé leegyszerűsített Nagy László-i és/vagy József Attila-i hangoltságnak színvonalas visszhangját adva, hamar olyan poétikai válaszútra ért, amely eltérítette a szűkebb környezetben elfogadott „valóságirodalom”-tól, „vox humana”-tól (annak kisebbségi messianisztikus variánsától), az irodalom valóságának hangsúlyozása felé, onnan pedig a lírai szubjektumot mint európai hagyományokkal szembenéző, menthetetlen, mentésre érdemes, a nyelvben otthont kereső, a nyelviséget tematizáló személyiség irányába térülve. Ezt jelzi, miféle költőtársakhoz alakít ki viszonyt Tőzsér (közöttük Szilágyi Domokos kötetei szintén föllelhetők), és ez a viszony miként módosul az évek folyamán, újabb és újabb költőnemzedékek poétikáját olyanmódon szemléltetve, hogy Tőzsér részint kritikusi érdeklődésébe foglalja, részint „modoruk”-ban verset ír. Meglepőnek tűnhet a párhuzam, melyet Tőzsér és Baka István között találunk, a magam részéről jelezném, hogy a Farkasok órájával Baka új korszaka kezdődik, amelyet a Sztyepan Pehotnij-kötet teljesít ki (s talán itt említeném a kötet úttörését, amelyet Kovács András Ferenc Asztrov-verseivel, Bogdán László Vaszilij Bogdanov-lírájával igazolnék). Abban egyetértek Németh Zoltánnal, hogy Tőzsér jórészt megkerülte a késő-„nyugat”-os líra hagyományait, és a Kosztolányi-vers és- nyelvszemlélet közvetlen nyomairól nem olvashatunk (és Nemes Nagy Ágnes „filozofikus” lírája szintén csak epizodikusan említtetik meg), a Szabó Lőrinchez és József Attilához kapcsolt „dialógikus” költészet integrálását minden bizonnyal igazolni lehet. És ahogy a magyar irodalom évtizedei tanúsítják, innen nem oly nehéz a posztmodernnek nevezett líra-formációhoz közelíteni. Más kérdés, hogy Kulcsár-Szabó Zoltánnak e téren megkerülhetetlen Metapoétikájának (Kalligram, 2007!) felhasználása újabb érveket szolgáltatott volna Németh Zoltánnak, a kötet alcímét idézve: „nyelvszemlélet és önprezentáció” Tőzsérnél is problematizált elgondolásaival konfrontálódhatott volna az olvasó. Hasonlóképpen vetődhet föl a szövegköziség egy különös esete: a modern lírában Ezra Pound és T. S. Eliot óta jól ismert fogás, hogy idegen nyelvű idézeteket, szövgdarabokat applikál a lírai én gondolatmentésébe önnön szituáltságát részint a „világkultúrá”-ban (nem egyszerűen a világirodalomban) jelölve meg, részint a közvetlenebb közegre nyitva: a Némethtől hozott példák nemcsak a nemzetiségi lét nem egyszer kényszerített többnyelvűségét mutatják, hanem (például) a többségi kultúrához fűződő, nem egyszer ambivalens viszonyt. Mert miközben Tőzsér a szlovák (Rúfus), a cseh (Holan) meg a lengyel (Herbert) költészetéhez fordítóként-értelmezőként, a szövegköziség aktív tanújaként viszonyul, a hétköznapok nyelvhasználatában (így a katonaság „élményei”-nek megszólaltatásakor) egészen más érdekek, viszonyulások lesznek hallhatók. A nyelvi kontextusnak ez az ambiguitása további fejtegetésekre is módot nyújtana, Tőzsér lírája a közvetlen, bár alkalmazott kölcsönzésektől a nyelviség rétegzéséig, egy nyelvállapot tematizálásig ível, úgy jelezvén egy kisebbségi helyzetet, hogy annak poétikai következtetéseiből az irodalomközi folyamatokban való cselekvő részvételig lehessen látni. Tőzsér Mittel urától így érünk el a „mittelszolipszizmus”-ig, nem mellékesen (itt is, másutt is) a „szlovákiai magyar irodalom” fogalmának, érvényességi területének radikális újragondolásáig. Az azért kissé elgondolkodtató, hogy Tőzsér nem a szerb vagy a horvát, nem a román lírai változatokra reagál, hanem az általa nyelvileg (de talán nemcsak nyelvileg) megközelíthető szlovák, cseh és lengyel lírára, míg például Domokos István műfordításai szerbből és horvátból, kisebb mértékben szlovénből (Orcsik Roland kutatásaira hivatkozom) egy másik típusú kisebbségi létezés irodalmi lereagálási gesztusaiként tarthatók számon. Még világosabb lenne a Némethnek egyébként több könyvében jól bizonyított, de nem egyszer vitatott tézise a szűkebb regionalitás ügyében, ha valamivel többet olvashattunk volna erdélyi pályatársai esetlegesen hasonló vagy éppen ellenkezőleg gyökeresen eltérő dilemmáiról, mondjuk, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár (korábban Dsida Jenő) életművében. Kissé leegyszerűsítettnek tűnik Kovács András Ferenc és Csehy Zoltán együtt-emlegetése, a marosvásárhelyi költő-szerkesztő erőteljes Pessoa-élményének meg Csehy „zeneelméleti/történeti”, radikálisabban antikizáló költészetének egybevetése jogosult, ám nem fedheti el a lényegi különbözőségeket, amelyek akár a kultúrafelfogásokat is meghatározhatják.

Annyi bizonyos, s ezt ékesen példázza Németh Zoltán monográfiája, hogy kezdő mondata, miszerint Tőzsér Árpád „poeta doctus”, helytálló. A magam részéről azonban sietve hozzátenném, hogy „kontroll-anyag”-ként jobban használnám Babits Mihály „esetét”, részint intertextuálisan telített lírája okán (látványosan első két kötetében), részben elméleti/történeti tájékozottsága miatt (mint a Bergson-recepció kezdeményezője, a Dilthey-befogadás egy szereplője stb.). Tőzsér pályáján végigkíséri a magyar irodalmi gondolkodás kanyargóit, Heidegger, Derrida, Gadamer és mások értelmezőinek vitáit, és leszűri, továbbá lírájába adaptálja (legjobb darabjaiban szellemesen, bölcsen, nyelvileg bravurosan), s ezzel létesít nem egyszer nem pusztán tanulságosat, hanem értékesen különlegeset is. Hogy ennek a szemléletnek lehetnek buktatói, erről Németh tapintatosan szól, mint ahogy a messze nem befejezett naplófolyamról is. E naplók személyesebbek, mint a Mesterként feltüntetett Máraiéi, inkább a személyiség konstruálásáról, helyzettudatáról hoznak hírt.

Csak ismételni tudom tételemet a szerencsés találkozásról. A több évtizeddel fiatalabb kritikus belelát egy nehéz sorsú költő pályatörténetébe, történetiségében gondolja el, fölvázolva az életmű kontextusát. Ezzel módot ad arra, hogy szövegközelben maradva irodalomtörténetet írjon.

(Németh Zoltán: Az életmű mint irodalomtörténet. Kalligram, Pozsony, 2011.)