Lőrinczi László (Pusztacellina, 1919 – Settimo San Pietro, 2011)
Egy héttel karácsony előtt a Szardínia szigetének fővárosa, Cagliari melletti kis faluban, Settimo San Pietróban 92 éves korában meghalt Lőrinczi László erdélyi magyar író és műfordító. Szinte egész életét kisebbségi sorsban élte végig, ez alól csak Észak-Erdély visszacsatolásának négy esztendeje, illetve életének utolsó két évtizede volt kivétel, amikor olasz feleségével együtt követték az Olaszországban letelepedett (emigrált) lányukat, a cagliari egyetem tanárát, Lőrinczi Marinellát.
Lőrinczi László egy évvel Erdély román megszállása után, 1919. január 21-én született a Segesvár melletti Pusztacellinán. Tanulmányait a kolozsvári Református Kollégiumban, majd a kolozsvári magyar egyetem jogi karán végezte. A harmincas években már az erdélyi magyar lapokban (Ifjú Eredély, Brassói Lapok, Erdélyi Helikon) publikáló fiatal író 1941-ben a magyar állam ösztöndíjával fél évig a római tudományegyetemen olasz irodalomtörténeti órákat hallgatott. Ösztöndíjas útja során ismerkedett meg leendő feleségével, Liana Pasquali olasz hárfaművésszel, akivel házasságkötésüket követően Kolozsvárott telepedtek le, ahol a fiatal Lőrinczi László a városi bíróságon volt joggyakornok. A háború után felhagyott a jogi pályával, és életét a magyar kisebbség és a magyar irodalom szolgálatába állította. 1946-ban Bukarestben telepedtek le, ahol felesége az ottani konzervatórium hárfatanszékének lett alapító tanára, és mint neves hárfaművész adott koncerteket. Lőrinczi László előbb a Magyar Népi Szövetség művészeti titkáraként dolgozott, majd a bukaresti Állami Könyvkiadó magyar szerkesztője lett. Rendszeresen közölte írásait az erdélyi és romániai magyar lapokban és folyóiratokban, illetve fordította magyarra a jelentős román írók, Eminescu, Arghezi verseit, Sadoveanu és más román írók regényeit. A hatvanas évektől kezdve fordítói munkássága jelentős részét az általa megszeretett olasz irodalom, az olasz költők (Dante, Leopardi, Ungaretti, Pavese, Quasimodo és Pier Paolo Pasolini) és regényírók (Carlo Levi, Vasco Pratolini, Alberto Moravia, Leonardo Sciascia) regényeinek, Pirandello drámáinak tolmácsolása alkotta. Egyik első drámáját (A szerető) Harag György mutatta be Kolozsvárott 1958-ban. Írt regényeket, de fő műfaja az úti esszé és a dokumentumriport volt. Nagy sikert aratott a Kuncz Aladár regényéből híressé vált első világháborús franciaországi magyar internálótáborban, a vendée-i fekete kolostorban fogva tartott magyarokról írt dokumentumregényével (Utazás a fekete kolostorhoz, 1975), melyről meleg hangon emlékezett meg a tábor egyik volt lakója, a nyelvész Bárczi Géza is.
A Ceaşescu-diktatúra összeomlása után feleségével együtt az időközben Olaszországba menekült és ott családot alapító, a cagliari egyetemen tanító lányukhoz költöztek, és életük utolsó két évtizedében Szardínia szigetén éltek. Lőrinczi László ez idő alatt is, szinte haláláig folytatta írói és fordítói munkáját, rendszeresen küldte haza a romániai magyar lapoknak, mindenekelőtt a bukaresti Új életnek és Valóságnak esszéit, tanulmányait, verseit, illetve lett az olaszországi magyar filológiai folyóirat, a római Rivista di Studi Ungheresi egyik szerzője.
Érezve élete végességét, lakóhelyének, a kis szardíniai falunak nyomdájában, saját kiadásban jelentette meg összegyűjtött műveit, melyeket a kolozsvári Polis és az aradi Irodalmi Jelen Könyvek kiadó is átvett és forgalmazott. Két kötetben adta ki román, német és olasz költőkből készült nagyon szép műfordításait (Szezám hét költőhöz, 2003; Az alázat ünnepei, 2010), drámáit (Három dráma: Szeretők, Kuncze tanár úr, Contra Galileum, 2011), illetve 1940-ben írt, már kiszedett, de a háború miatt kiadatlanul maradt regényét (Szomszédok, 2010).
Esszéiben, (melyeket több kötetben gyűjtött össze (Négynyelvű vándorbot, 2007; Üzenetek Erdélybe, 2010), szívesen tért vissza régi témáihoz, József Attila költészetének értékeléséhez és az első világháború alatt a nyugat-európai fogolytáborokban szenvedő magyar hadifoglyok sorsának kutatásához.
1937-ben fiatal újságíróként ő emlékezett meg a Brassói Lapokban József Attila tragikus haláláról, és ő volt József Attila Romániában élő elmebeteg mostohatestvérének „felkutatója”, melyet, mint érdekes adalékot, Szabolcsi Miklós is beépített József Attiláról írt monográfiafolyamának első kötetébe. József Attila költészetéről írt nagyon érzékeny elemzéseinek „felfedezése”, illetve beillesztése a József Attila-irodalomba a költővel foglalkozó hazai irodalomtörténet-írás egyik adóssága.
Öregkorában is folytatta korábbi oknyomozó újságírói munkáját. Szardíniában letelepedve kezdett el foglalkozni a közeli kis szigeten, Asinárán az első világháború alatt létesített fogolytábor magyar foglyainak tragikus sorsával. A „szamarak szigetén” lévő régi koncentrációs táborban rendezték be a hatvanas évek Olaszországának legszigorúbb fegyintézetét, a szicíliai maffia és a dél-olaszországi camorra legveszélyesebb vezetői világtól elzárt őrzésére, így egészen a kilencvenes évek elejéig ide senki sem látogathatott el. Amint felszámolták a fegyenctelepet, Lőrinczi László az elsők között látogatott el a szigetre, ahol még a mai napig fennmaradt az itt meghalt hadifoglyok maradványait őrző osszárium. A sziget meglátogatását az olasz katonai levéltárak anyagának átnézése követte, és így az Új életben 2003–2004-ben több folytatásban közölt dokumentumregényében rekonstruálta az I. világháború alatt Szerbiából ide hurcolt magyar hadifoglyok tragikus sorsát, szenvedéseit, és állította össze az itt meghalt magyar katonák névjegyzékét.
A máig kiadásra váró kis könyvében (Szamársziget foglyai) Lőrinczi László az olasz katonai levéltárak dokumentumai alapján részletesen leírja, hogy miként szállítottak 1915 végén embertelen körülmények között olasz teherhajók fenekén összezsúfolva több ezer magyar, osztrák és cseh hadifoglyot Albániából a Szardínia melletti szinte lakatlan kis szigetre. Hányan haltak meg (éhen-szomjan, betegségben) a szörnyű út során, a szigetre érve tífuszjárványban és orvosi ellátás hiányában, majd miként építették fel maguk számára a máig megmaradt asinarai internálótábort, és azt követően a feljavult foglyok miként lettek „eladva” franciáknak, akik a szerencsétlen embereket mint rabszolgákat dolgoztatták Korzika szigetén és franciaországi szénbányákban, ahonnan csak néhányan tértek haza, Magyarországra a háború végén, illetve az időközben az országtól elcsatolt területeken alakult új államokba – másodrendű állampolgárnak. Életének egyik utolsó nagy vágya az volt, hogy megérje: magyar honfitársai szenvedéseinek erről az emlékhelyéről a magyar állam is megemlékezzék, illetve, hogy a tábor területén kétnyelvű emlékmű vagy legalább emléktábla őrizze az itt meghalt több száz magyar fogoly emlékét és nevét. Ezért vállalkozott majd 90 évesen arra, hogy Rómába utazzék, hogy a Római Magyar Akadémián tartson előadást erről az igen szomorú történetről.
Megemlékezése a Szamársziget magyar foglyairól magyarul is, olaszul is megjelent (a Római Magyar Akadémia évkönyvé-ben), ám az emlékmű (vagy legalább egy emléktábla) haláláig nem készült el, továbbra is a magyar állam, illetve az ezzel foglalkozó kutatók adóssága. Így történhetett meg, hogy az egyik nagy országos magyar napilap elmúlt karácsonyi és év végi számának kulturális mellékletében úgy jelent meg a lap munkatársának kétszer nyolc kolumnás beszámolója az asinarai magyar fogolytáborban tett turistaútjáról (melyben a foglyokra vonatkozó olasz adatokat a cikk szerzője Lőrinczi László fordításában közli), mintha az írás valamilyen új felfedezés eredménye lenne. Igaz, a hosszú írás második részében megemlíti, hogy már korábban Lőrinczi László is foglalkozott az asinarai magyar foglyok sorsával, de sajnálatos módon elfelejti közölni a 2004-ben a bukaresti Új életben publikált eredeti cikksorozat címét és megjelenési helyét, ehelyett azon sajnálkozik, hogy szardíniai útja során nem találta meg a lehetőségét annak, hogy Lőrinczi László szardíniai hollétét megtudja, valamint úgy közölte az írását, hogy meg sem említi az asinarai tábor első krónikása idő közben bekövetkezett halának hírét, pedig erről még karácsony előtt a romániai magyar lapok beszámoltak, elég lett volna csupán rákattintani a Google-keresőre. Ahogy az új felfedező írása alcímében írja: Szégyenteljes történet. Valóban az. De ez a külföldre „szakadt” magyar írók és értelmiségiek közös sorsa, hogy otthon a holló se károg utánunk.
Pedig érdemes figyelni az „otthonról elmentekre” is, nem miattuk, hanem a magyar kultúra miatt. Manapság például sok szó esik az Isteni Színjáték új magyar fordítási kísérleteiről, Baranyi Ferenc és főleg Nádasdy Ádám folyamatban lévő munkájáról, hogy azok mennyiben lesznek „modernebbek” Babits Mihály száz évvel ezelőtt készült konzseniális fordításánál. Eközben az újdonsült Babits-ellendrukkerek elfelejtik megemlíteni, mint a Rómában két évvel ezelőtt, a Római Magyar Akadémián rendezett Dantét olvasni ma1 nemzetközi konferencia magyar szervezői is, hogy egy Szardíniában élő (és a konferenciára meghívást nem kapott) idős erdélyi magyar költő időközben lefordította, és saját kiadásban megjelentette a Színjáték első két canticájának tizenöt énekét. Méghozzá nem is akárhogyan. Most, elbúcsúzva idős olaszországi barátomtól, megemlékezésem végén szeretném közölni a Settimo San Pietróban 2002-ben kiadott Beatrice visszatér. Tizenöt ének a Pokolból és a Purgatóriumból című kis kötetből a Purgatórium XXX. ének néhány terzináját Lőrinczi László átültetésében:
„Nézz rám! Mert Beatrice áll előtted.
Hát méltóztattál felhágni a hegyre?
Tudtad, hogy boldogok, kik ide jönnek?
Szemem a tiszta habra hullt, de benne
meglátva arcomat, a fűre tévedt,
mert homlokomat szégyen foltja fedte.
Fiú az anyját érzi oly kevélynek,
mint éreztem őt, hiszen a drága.
de feddő szó keserűséget ébreszt.
Elhallgatott, de zendült a hozsánna:
– Tebenned bíztam, Uram! – énekelték
az angyalok, – lábaimnál megállva.
S miként a hó az élő szálfacserjét
Itália gerincén megfagyasztja,
mert szláv szelektől jégbilicsbe vervék,
s olvadva szétfolyik a többi galyra,
mihelyt árnyéktalan föld lehe érte,
ahogy a gyertyát oldja tűz fuvalma,
sóhajra-könnyre nem fakadtam én se,
míg föl nem szállt az angyali seregbe.”
Nyugodj békében, Laci bácsi, örök Beatricéd oldalán!
1A konferencia aktáit a Római Magyar Akadémia 2011-ben jelentette meg, ebben csak egy tanulmány (az enyém) említi meg Lőrinczi László Dante-fordításait. Ld: Leggere Dante oggi, szerk. Vígh Éva, Roma, Aracne 2011, 258-259.
(Lőrinczi László Dante-fordításait. Ld.: Leggere Dante oggi, szerk. Vígh Éva, Roma, Aracne 2011, 258-259
