A szomszéd bácsi nem volt kimondottan öreg, nem volt kimondottan fiatal sem, a szomszéd bácsi halott volt. Vagyis hogy a halál az arcára költözött. Biztosan tudott róla, mivel hogy kénytelen volt mindig jelen lenni önmagával és önmagában, a dolog természetéből fakadóan akkor is ott kellett lennie, amikor a halál megérkezett, körüljárta a szomszéd bácsit, testét, lelkét, szellemét, tudatát, énjét, ha ez utóbbiak léteznek-e külön-külön egyáltalán, a halálnak biztosan tudomása van az ilyen természetű titkokról, amelyeket az emberek csak találgatnak, egyesek odáig merészkednek a feltételezésben, miszerint test van és más semmi, mások sok száz oldalas tanulmányokban közlik a százszázalékos bizonyosságot, csakhogy az a bizonyosság minden egyes tanulmányban más és más arcot mutat, a pökhendi lélektanászok viszont igencsak biztosak a dolgukban, de ők sem értenek egyet mindenben, a halál nem mosolyogja le mindezeket, egyáltalán nem érdeklik az emberek ösztövér, ráadásul értelmetlen, jelentéktelen, semmitmondó és céltalan eszmefuttatásai, a halál önmagát találta ki, nem Isten és nem az emberek, s hogy létének mi ad értelmet, ezt valószínűleg ő maga sem tudja, Istent faggatják néha, hogy mi végre, Uram?, de Istent szószátyárkodáson még senki sem fogta rajta, a hitet sem kell indokolni, akkor a halált miért kellene, van, mert lennie kell, és punktum. Néha beteljesedett életeket hurcol magával, vagy olyanokra is lesújt, akik még zsengék, fiatalok, a halál találomra tarol, a szomszéd bácsit például kiszemelte magának, pedig nem volt kimondottan öreg, igaz, kimondottan fiatal sem, és valahogy nem állt jól neki az arcára költözött halál.

– Addig nem vihetsz, amíg nem fejtem meg, hogy mi végre vagyok – mondta, s közben a fürdőszobai tükörben nézte, ahogy a halál az arcán rostokol, szenvtelen mozdulatlanságban, már-már útra készen, mintha nem hallotta volna  a szomszéd bácsi szavait. 

Csengettek. A szomszéd néni érkezett a levessel.

– Hogy néz ki maga? – nézett megrökönyödve a szomszéd bácsira. – Mintha a halál az arcára költözött volna, ilyesmit még nem láttam soha.

Ezzel letette a konyhaasztalra a levest, megpróbált rohanni, de csak caplatásra futotta az erejéből, mintha sárban gázolva hagyta volna el a helyiséget, s nem telt el tíz perc, ott voltak a tömbház kettes lépcsőházából majdnem mindannyian. A kíváncsi diákok s a kételkedő virágárusnő a negyedik emeletről, ilyesmit kihagyni nem lehet, mondta az informatikus a harmadikról, a varrónő szerint végre történik valami, s a másodikon lakó, már-már támogatásra szoruló, csontsovány tánctanárnővel együtt jelent meg a szomszéd bácsi konyhájában, az első emeletről nem akart feljönni az angoltanárnő, merthogy ő ateista, semmi gond, mondták, a halál is az, jöhet nyugodtan, kevés erőszakot is kellett alkalmazni, de csak megjelent ő is, a földszinten lakók időben megneszelték a dolgot, tették magukat, hogy nincsenek otthon, miközben az egész család a bejárati ajtó mögött vetette a keresztet, kezdetben mindenki önmagára, aztán egymásra is, kínos volna a halált derűs nemtudommicsodának nevezni, de most biztosan röhögött volna, ha idenéz, csakhogy más dolga volt, a szomszéd bácsi arcán vesztegelt, s türelmetlenségében el-eltorzította a célszemély arculatának vonásait, s ezt mindenki látta, egyelőre nem nagyon volt mit mondani, csendben várták, hogy történjen valami. 

– Nem mehetek – magyarázta a meredten álldogáló lakóknak a szomszéd bácsi –, nem mehetek, amíg nem tudom meg, hogy miért születtem.

– Ez egy röhej, röhej az egész! – A diákok tenyérrel csapkodták a konyhaasztalt. – Istennek kitaláltak egy ikertestvért, s őt imádják most itten?

– Nekem megmondta anyám, én nem hiába éltem. – A virágárusnő könnybe lábadt szemmel nézett fel az égre.

– Én rájöttem régen, s ha a végtelenségig élhetnék – vélte az informatikus –, felfedezetlen galaxisokat tudnék teremteni számítógépen.

– Semmi vagyok, engem bármikor elvihetnek! – mondta a varrónő kevélyen.

– Néhány napom lehet hátra, azt hiszem. – A tánctanárnőt ketten fogták, hogy ne omoljon a földre.

– Mit akarnak, mit akarnak velem? – fakadt ki az angoltanárnő, pirospozsgás arccal, dühösen, lihegve.

A halál leszállt a szomszéd bácsi arcáról, s noha eddig még sosem fordult elő, de megjelent rusnya pofáján a kétely, hogy ösztönök vezették-e tetteit vagy valami más, az emberek számára valamilyen megfejthetetlen indíték, sosem fog kiderülni. Egy ideig még álldogált a szomszéd bácsi konyhájában, ízlelgette az elhangzott szavakat, vizsgálgatta az arcokat sorban, aztán hirtelen elsuhant, hogy nemsokára megjelenjen a szederjes arcú, reszkető földszintiek körében, majd imigyen szólt hozzájuk: 

– Porontyaim! Végtelen nagyságú birtokaimon a képmutatás érdem. Jertek, jertek velem.

2011.