"a seb helye még vakítóan izzik"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 5. (595.) SZÁM — MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Március
Xantus Boróka
„A mi lehetőségünk a szó” - Beszélgetés Fried István Herder-díjas irodalomtudóssal
Fried István
Monográfia Tőzsér Árpádról
BENGT POHJANEN
Versei
SÁRKÖZY PÉTER
Egy „szardíniai” magyar író halálára
Sigmond István
Molekulák 23. A szomszéd bácsi
VASS ÁKOS
Versei
NEMES JÁNOS
Dodó, a címerállat
Tóth Mónika
Versei
HERTA MÜLLER
Fácán az ember, semmi több
Lászlóffy Csaba
Francia hármas (befejező rész)
Szőcs István
Igazi – legigazibb…
Síppal-dobbal – szaxofonnal?
Bakk Ágnes
43. Magyar Filmszemle „Kétharmaduk is elég lenne”
SZÉMAN E. RÓZSA
A derű mesterfoka
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT - Művész a zene mögött
Hírek
 
NEMES JÁNOS
Dodó, a címerállat
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 5. (595.) SZÁM — MÁRCIUS 10.

(Rajzfilm)
 
(Szeretem a rajzfilmeket, mert ott kivihetem a fazon bilit, és Gizit, miután kiittam szezonban, nyomhatom a gőzekét a homokban, aztán nyomaim ott maradnak?)  

 1. Mottó
Szarvasgomba
 (növ.) Így nevezik… föld alatt termő gumós gombákat… Nevezetesebb fajok… (nyári Sz., földi kenyér) és a Choiromyces meandriformis (fehér Sz.). Mindannyi ehető… Helyenként kutyával v. sertéssel kerestetik fel... 
Révai

 2. Mottó

Dodo
Dudu(Didus L. állat), a galambfélék rendjébe tartozó…egyik jól ismert faja a tehetetlen D. (D. ineptus L.). Ez a Mauritius-szigeteken élt, de csak koponyája, csőre, csontjai, a hollandi hajósok elbeszélése és a British Muzeumban őrzött egy olajfestésű képe után ismerjük…Mindezek után ítélve, a D. magával tehetetlen lehetett… Erős, kaparó lábain négy ujja volt… 1618… 1627… Ettől az időtől kezdve nyoma veszett s igen valószínű, hogy az illető szigeteken kikötő tengerészek, esetleg a bevándoroltak pusztították ki. Másik, szintén kipusztult faja a magános D. (D. solitarius Strick), ez kacsanagyságú volt, repülni nem tudott… 
Révai


Emelt fej, határozott tekintet, testes alkat, nagy melle elöl, benne szíve, ha hátul lett volna, az már egy kész púp, sivatagi víztartalékkal. Büszke egy madár volt. Látszott a tartásán.
(A tengerészek ezt erősen vitatták, mikor a fazékba került, mert fejlett csillagászati ismereteik voltak, tudták, hogy a finnyásság fordítottan arányos az éhséggel, de ne szaladjunk előre, pihenjünk a múltban.)

Ez a Dodó mély barátságba keveredett Röffenberger Alfonzzal, az elzász-lotaringiai kannal. Egymásnak lettek teremtve, mint komplementer tranzisztorok, az egyik jobbkezes, a másik két bal.
A barátság nem csak a közös értékrenden alapszik, a fő tartópillére a konkurenciamentesség, máspályán zsugázás, ami esetükben fönnállott. Őszintén csodálták egymás nagyszerűségét, na ezt vajon hogy csinálta, kottát olvas, elektromossági rajzokat, még, pláne az elektronikus, meg a kínai rajzok, füleinél fogva kihúzza a nyulat a kalapból, kész csoda, közönséges ember csak a ketrecből tudja, de előtte határozottan bele kell tennie, hosszú hetekig lopja nekik a lucernát, vagy ganézza, vagy nem, és ha megússza a nyúlvészt, ami vallásos ünnepen lép a tetőfokára, amikor szemcsepegtetővel kell a drága gyógyszert az orrukba csepegtetni, mielőtt kipusztul az egész állomány, kiránthatja a ketrecből, és tarkón vágja, ha nem sózzák el a paprikást, az már nekik egy kész hepiend.
Röffenberger, aki nem a nagysága, hanem a dugóhúzója miatt lett egészen guiness-es, hatalmas irigységgel fertőzve társait, amit ő is elkapott tőlük, a Dodó rövid, kétszótagos, frappáns, jellegzetes művészneve miatt. Keresztnév sem kell, ez igen, nem, mint az övé, Röff-en-ber-ger Al-fonz, startból hat szótag. Sok.
Aztán eszébe jutott a dél-amerikai névhalmozódás, Gabriel Marcia Velaz-Cortez, és ha nem gyorsulnak föl vele, alföldi folyó a hegyszurdokban, lejár a délutáni huszonöt perc, amíg kimondják, elcsúsznak az egész műsorszerkezettel, a reklámot nem lehet kihagyni, az életet, megnyugodott egy kicsit.
Az Alfi-zást pejoratívnak tartotta, önmagával kiegyezett a Herr Röffenberger-ben, az egy szótagos Jean-t elvetette. Csupa rendszeretetből, és némi antipátiából hanyagolta a francia ágat, ezek az affekták csak hangképzésre használják az orrukat, de háta mögött megmaradt spirálos-Alfinak, gúnyos vigyorgások közepette.
Csak Dodónak engedte meg az Alfi-zást, oly kedvesen tudta kimondani, szemébe nézve, hogy atyai húrokat pengetett meg Alfonz megkeményedett szívében. 
Alfonz tehetségét, átlagon fölüli energiáját (néha az ember úgy érezte, hogy több folyik ki belőle, mint amennyit megivott, lehet, hogy szedi a harmatot, parti füvek a tenger ködét) Dodó irigyelte piszkosul. Családszaporításra használták, és ezen fölül még másodállást is vállalt szarvasgomba keresést & kitermelést. (Nagyon ment neki, és talán éppen ezért nagyon bosszantotta, hogy a szarvasgomba miért nem disznógomba.) Két megszólítás között, minél több idő telt el, annál bőszebben kereste a gombákat. (Miért van az, hogy egy illat miatt elveszítjük a fejünket, egy sáros gödörben?) 
Nagyon jól ment az üzlet, és ettől, vallja be őszintén, mármint Alfi, nagyon el volt szállva, de mivel az ördög és a konkurencia nem alszik, a határőrök lepofozták Alfit a bárányfelhőkről, hanyatt döntötték, mint nőgyógyásznál, de mindenféle érzéstelenítés nélkül, megfosztották munkaeszközeitől.
Sebei nagyon lassan gyógyultak, lelke soha. Mindenről „az” jutott eszébe, rengeteg erőfeszítésébe került, hogy a történteket a tudatalatti-szőnyege alá söpörje, s amikorra, nagy sokára sikerült, mindég belebotlott a szőnyegbe.
Lábadozása közben volt ideje átgondolni a történteket, hol rontotta el. Nem rontotta el. Ő csak végezte a dolgát, a tőle telhető legjobban.
Az idők változtak. 
Elsilányult a szakma.
Mindenütt így van.
Fázisokra bontották a munkát.
Termelékenység.
A keresési fázist, a könnyebbik részt a főnök kutyája kapta, kinyalizta magának, meg a valagát, utána a saját száját. Nem egy finnyás természet. Ezek a kutyák úgy megtanultak hízelegni, mint a macska, farkukat csóválva, sőtmitöbb, behúzva, s ha sokat élünk, még azt is megérjük, hogy dorombolni fognak.
A kitermelést, a piszkos-aljamunkát kelet európai „vendég” munkásokra bízták, olyan éhesek, hogy már a vendégeket is oda teszik dolgozni. Jól megélt a maradékból, de a papírjai nem voltak rendben, munkaközben feszt az ellenőröket leste, a kommandósok társaságában, mint azok a szex-majmok, akik, mindég, mindenhol, minden helyett, mindenféleképpen, mindenkivel azt csinálják, de azért félnek a vezérhímtől, s ezért két löket között, alatt, forgatják radar fejüket, lesvén, mikor bukkan föl, s mivel a megszokás nagy úr, akkor is körbenéznek, amikor magával a vezérhímmel csinálják, ahogy reggel letesszük a pénzt a saját éjjeliszekrényünkre, csendesen, jaj csak föl ne ébredjen a drága, így kerül a drága aranyértékű-szarvasgomba a sárral együtt lapátra. Meg ő is. Rossz helyen való lapátolásért bilincs jár, meg kitoloncolás, ha lehet, saját költségen, egy csodáért boldogság, kettőért szentség, de csak ha fekete vaskályha füstje fehér, a tanúkat majd megtaláljuk, közfelkiáltással, orvosilag igazoltan.
Alfi belenyugodott a szarvasgomba nevébe, még mindég jobb, mint a lengyelkutyagomba.

Dodónak jólesett, hogy Alfi sosem fordít neki hátat, de gyanússá is vált, mert még véletlenül sem, valamint az Alfi rezignált tekintete arra utalt, itt valami szörnyű titok lappang a múltjában.
Dodó veleszületett tapintatától fogva nem kérdezett rá.
Majd ha egyszer méltó lesz bizalmára, talán elmeséli.
Sebeket tépkedni, nem, ez nem az ő stílusa.
Különben is, ez az asszisztensnők hálátlan feladata, miközben lefakezűzik és bányákba küldik őket, csille helyett tűvel. (A csille azaz édi’, négyvaskerekű kisszekér, ami sínen fut, ha tolják, vagy húzzák benne a szenet, mindég fölfelé, borzasztó-izzasztó, de az emberek annyira megszokták, hogy mostanában több ezresével kell, hogy leszoktassák őket.)
Inkább tovább keresgélt, már-már mániákusan, rögződött elméletei voltak, azokhoz kereste az érveket, de mindég keveset talált, állandósult benne az az érzés: itt már sokan jártak előtte, és mindent összeszedtek, persze, hogy a mások elméleteihez. Az ellenérveket nem volt hajlandó figyelembe venni, vak a szemafort.  
Rengeteg apró jelet talált, amikről megsejtette: a halál jelei. 
Váratlan nyilallások, „Úgy sem fog ez nekem menni”, „nem érdemes hozzáfogni, kifutok az időből”, „és különben is értelmetlen az egész”, gyenge perceiben a ráirányuló, föltűnő figyelem, azoké a dögkeselyűké, mélyről jövő reggeli köpet.
A sok tollú, ami nem vedlett, hanem fosztott, a tábortűz melletti égett csontok, szokatlan illatú holland tengerészürülék hatalmas lábnyomokkal, értelmezhetetlen volt számára, éppen úgy, ahogy az ellenérvek.
Azt tudta, hogy a gyávaság életeket menthet, bátor pedig úgy volt, hogy nem is tudott róla: olyan helyeken bóklászott, ahonnan mindenki menekült.
Alfit lenyűgözte a Dodó arisztokratizmusa. 
Úgy érezte, ha még egyszer születik, még akkor sem tudja utolérni, különben is, távoli-keletinek tűnt neki a reinkarnáció gondolatvilága. (Igaza volt, még mi is tudjuk, két generáció nem elég a négyszáz éves pázsit ápolásához.)
Szívesen hallgatta a Dodó meséit családjáról, mint én Böskenényát, miközben nézegették a családi képtárat, bajuszos nagynénik, simafejű, festett nagybácsik, színes tollú, üdebőrű gyerekek társaságában, avval a beltenyészetes fazonukkal, hogy maradt meg a családi ezüstből a négy darab alpakka kanál, hogy irtották ki a keményfaszút a ruhásszekrényből az oroszok, ki kinek a hányadfokú rokona, ki kinek milyen címet és milyen címen adományozott, meg arról, hogy próbálkoztak meghamisítani az ősiséget, azok az ízléstelenül költekezők, akik drágát vettek, divatosat, és sokat belőle, de érezték, hogy ez még nem az igazi, vettek hozzá régit is, de mindenki tudta, az a fiatalságát a más nagymamájával élte le. Azt is észrevették, újszülött van a családban, mindjárt ötven évesen, há-há-há… hány kilenc hónapjába került, amíg kihordták a levéltárakból, és úgy megmosolyogták, mint tapasztalt asszonyok azt a kedves kamasz fiút, Bögyörős Marcit.

Mindketten szigorú neveltetésben részesültek, amiben elveszett játékos gyermekkoruk. Ezt később, felnőtt fejjel, egymás segítségével próbálták kompenzálni. Kamaszkori sértettség is ragadt beléjük. Dodóéknak csak egy sziget jutott, igaz, hogy egy egész, de mégis csak egy. Röffenbergerék pedig két hercegséget kaptak, azt is csak haszonbérbe, a két legnyamvadtabbat, nem tesz ki egy szigetet.
Amikor egy címertani szakmunkát nézegettek, gyönyörű metszetekkel illusztrálva, elszabadult a pokol.
Kiszúrtak maguknak egy csernobili sast, akinek azért volt sok feje, hogy a sok rabolt koronát legyen hova helyezni, rengeteg lába, amikben kardot, jogart, országalmát, félig föltekert zászlót, marsallbotot, vitézségi medaliont, három mennykőt egyszerre tartottak. Egyszerre jutott eszükbe: ezt át kell rajzolni!
Fölváltva jöttek az ötletek, egymást űberolva, a fejekre szánták a vesszőkosár hajcsavarót a melegdauer-burával, az elől-felül kötött anyóskendőt, feketepántos kalóz-monoklit, csipát, görbepipát nyállal, középre szívritmusszabályzót külön akkumulátorteleppel, sérvkötőt, valamint heretartót, félelmetes karmaiba légycsapót, szőnyegporolót, tollseprűt, műpéniszt bambuszból, igazit lóból, alája kanálist. Kuncogással kezdték, de mire a szegény sas úgy nézett ki, mint egy felháborodott kotló, aki hirtelen klimaxos lett, komplett menetfelszerelésben, ezekért azt sem tudja, hol áll a feje, már fájt a röhögés. Belefáradtak az egészbe.
Pihentek.
Aztán még föl-föl tört a nevetés, a néhány részletkérdés kapcsán.
Így múlatták a nyári időt. Kifogtak egy középszép naplementét.
És gyönyörködtek benne.
Máskor csak nyár volt, de szakadt az eső, fronthatás, Dodó kiöntötte a lelkét, a sírás környékezte, hogy ő nem talál semmit, még azt sem, amit egyszer a helyére tett és ami még rosszabb, sokszor azt sem tudja, mit keres, de valahogy valami nagyon hiányzik…
…nem valami extra, szereti a zsíros kenyeret, ha friss a krumplis kenyér, nem avas a zsír, új a hagyma, nem túlérett a paradicsom, a porpaprika középcsípős, amivel megadjuk a színét, nem olyan rossz az olcsó sör, a só pedig megfelelően granulált. Olyan nehéz eredeti dallamokat találni, a slágerek már mind ki vannak találva, és ha a dallam túl eredeti, abból nem lesz sláger. Ha zenét hallgat, nincs ideje komponálni, ha komponál, nincs ideje keresgetni, így maradt félművelt, félglóriás, így elment a vásárba fél pénzzel. 
A legtitkosabb erotikus álmait is elmesélte, sokszor gondolt rá: milyen lehet egy struccal vagy egy verébbel, előbbi méreten fölüli, az utóbbi rangon alulinak bizonyult, így álmodozásai csak álmok maradtak.
Alfi nem győzte föltörölni, vigasztalta, ne búsulj, komám, lesz ez még rosszabb, biztatta, ne csak a felszínen kapirgáljon, az nagyon megtévesztő, hatoljon a dolgok mélyére, hátha ott van az, amit keres. De ragadt rá a Dodó tapintatából, nem mondta ki: nem ártana neked sem megtanulni, gyorsabban futni, vagy legalább repülni, de nem, te ragaszkodol a hagyományaidhoz.

Dodó igazi kincseket is talált, mert kifejlődött a jó ízlése, mint a vaknak a tapintása, nem tudott megvenni semmit, turkálhatott bátran, kiválaszthatta a legjobbakat, ha már úgyis mindegy, mit nem vesz meg, rohant barátjához, mutogatta, ni, mit találtam, ezt nézd meg, szövegfoszlányok voltak előgyűrött, barnafoltos papíron, „Már nyílnak a kertben az őszi virágok…”, meg hogy: „De megvakultan összeomlik maréknyi hamuban.”, ugye milyen, odaadná a féltökét egy ilyen verssorért, na jó, nem most, majd később, amikor már annyit sem fog érni, mint most, miért, más is járt már így, fejlett üzleti érzékétől fogvást, az elveszett, tehát nem létező országát lóra akarta cserélni…
Alfi megpróbálta ellenvetéseit elhelyezni a Dodó tudatában. Nem sikerült. Ezt megállítani nem lehet, csak lelőni, már szédült a Dodó ringlispíl mondataitól: – Hogy mit számít az, hogy a papír famentes, vagy nem, egy kicsit piszkos, na és jobban emészt’, az sem, Gyurka bácsit odatámasztották a falhoz, Gyurka bácsi jókat írt, nem csak csúszott, meg az, hogy a Sándor melyik balkonon smacizta Julikát, később úgyis kiderül, nem az a balkon, hanem egy másik, és akkor költöztethetik a márványtáblát…
Dodó szórakozottságában nem is figyelte, a fogasra föltett kabátja ott marad-e, csak egy suhogó zajból a háta mögül jött rá, hogy nem. Még egyszer föltette a kabátját a fogasra, és tovább folytatta, dupla kézzel, fröcskölve magyarázta: ­ Olyan is van, darab- és oldalszámra fizetnek, érződik a szövegen, azok az igazi profik… 

Alfinak semmi türelme sem maradt: büdös vagy, Dodó! 

Szándékosan elveszítette ennek az irodalmi habóknak a fonalát. Látta előre, majd ha Dodó ott áll azon a holland-illatú lábán, cipője sincs, megpróbál kinézni azon a füstfüggönyös, légyszarmintás ablakán, s ha sikerült, láthatja a reggel munkába siető úthengert, balról-jobbra, este fáradtan hazatérni, jobbról-balra, észreveszi majd, hogy már annyija sincs, hogy a kulinár-csúcsos zsíros kenyeréhez megvegye a hozzávalókat.

Alfi ránézett a talált kincsekre, és föltette a polcára, később, ha lesz egy kis ideje, majd jobban belemélyed. 

Aztán az ő kapcsolatukat is elérte a minden kapcsolatok fő jellemzője: a szakadás, de azért, ha eszükbe jutottak egymásnak, mindenféle közös képek alapján, szívüket-lelküket melengető jó érzés volt a rideg környezetben. Még inkább a kapuzárás környékén, amikor a csókokat nem adják, csak tenyérből fújják, amikor a félévi röhejazegészleltár-t csináljuk, ahol a vezérfőtétel az a zuhogóesős, felhőtlen néhány perc, mikor azt hittük, hogy barátaink megértették a közölt gondolatainkat, és a többi lényegtelenné válik. 

Röffenbergerék egy merész micsurini ötlettel fuzionáltak a nagy Ladrász-dinasztiával, és hústermelésre specifikálódtak, rengeteg munkát biztosítva a gombaszedésből szalajtottaknak. (Eggyel én is találkoztam, úgy belejött, hogy még a saját kezét is föltrancsírozta, „haza” jött gyógyulni, kilencven napon túl, és ki tudja, mikor tér vissza?) 
Mivel az életben maradáshoz szükség van hasonuláshoz, a saját jellemzőink föladásához, Röffenbergerék föladtak mindent, még a nevüket is, csak a gesztusgazdagságukat adták az új fajtához, amivel twistelhetnek azon a foltosra-kopott, frigid műkocán.

A Hütypögölő kékpettyes bozóti poszáta (ami nem azonos a zöldpettyessel) beledöglött a gyakori (a lakóközösség szerint ritka) szúnyogirtásba. Néhány szürkepettyes megúszta, veréb néven futottak tovább. Úgy eltűntek, mintha nem is lettek volna, csak néhány bogaras tudós igazolta velük szakmaszeretetét, bele az enciklopédiák süllyesztőjébe, ahonnan neadjisten kibányászni őket már szupermarket effektus, magas polcok, a tetejére létra, az aljára guggolni kell, számtalan, végtelen sorok, ha hirtelen megmozdítom fejem, úgy tűnik, rám borul az egész, segítség nélkül nem találom a fogpiszkálót, mert bedugták a szalvéták mögé.
Csak a Színesposzátacsemegevadá-szsólyom emlékezik rájuk, emésztőrendszeri-hiányérzet formájában.

Később a Dodó látása megjavult, kiszűrte az apró, mocskos részleteket, kifinomult a hallása, mindég fölkapta fejét, az igaz, nem a szívhez szóló, hanem a szívből jövő, és ettől szép muzsikára, mint kutya a finom csontkoppanására a durva betonon, és mosolygott, mint szeretett gyermek a piros pepita napernyős, citromfagylaltosbajszos bácsi távoli csilingelésén.

Dodó megüdvözült.
Fontos küldeményeken lapul.
Nap szívta zászlókon lengedez.
(Ha föltámad a déli szél.)

A barátság megmaradt.
Mert szükség van rá, falat baquette (Babett), korty Theodora (Teodóra), különben kinek mutogatnánk hamisítatlan diplomáinkat, hamis szeretetünket.

*

Miért volt álságos a barátságuk?
Mert Alfi nem szólt: – Változzál meg, különben meghalsz!
Mert Dodó nem szólt: – Ne változzál meg, különben meghalsz!




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében