Amikor Amalie hétéves volt, Rudi keresztülvitte a kukoricatáblán. A kert végébe vonszolta. „A kukoricás az erdő” – mondta. Azután a csűrbe vitte: „A csűr a kastély”.

Üres boroshordó állt a csűrben. Belebújtak. „A hordó az ágyad” – mondta Rudi. Amalie haját száraz bojtorjánnal díszítette fel. „Ez a töviskoszorúd” – mondta. „Elkárhoztál. Szeretlek. De szenvedned kell.”

Rudi zsebe tele volt színes üvegszilánkokkal. A hordó peremére rakta őket. Megvillantak. Amalie a hordó fenekén kuporgott. Rudi letérdelt eléje. Felhajtotta a ruháját. „Kiszopom a tejed” – mondta. Bekapta Amalie mellbimbóját. Amalie becsukta a szemét. Rudi beleharapott a kicsi, barna csomókba.

Amalie mellbimbói feldagadtak. Sírva fakadt. Rudi a kert végén át szökött ki a mezőre. Amalie beszaladt a házba.

A bojtorján beleragadt a hajába. Összekócolódott. Windisch felesége levágta a kócokat. Kamillateával borogatta Amalie mellbimbóit. „Soha többé nem játszhatsz vele” – mondta. „A szűcs fia megbolondult. A feje üres lett a kitömött állatoktól.”

Windisch megcsóválta a fejét. „Amalie még szégyent hoz ránk” – mondta.

A redőny nyílásai közt repedezni kezdett a sötét. Amalie belázasodott. Windisch nem tudta lehunyni a szemét. A szétcincált mellbimbókra gondolt. 

Windisch felesége az ágy szélén kuporog. „Azt álmodtam, hogy felmásztam a padlásra. Szitával a kezemben. A létrán egy döglött madarat találtam. Egy sárgarigót. Lábánál fogva emeltem fel. Alatta nagy, fekete legyek nyüzsögtek. Rajzani kezdtek. Ellepték a szita alját. Megráztam, de a legyek nem repültek el. Akkor feltéptem a padlásajtót. Kiszaladtam az udvarra. A szitát legyestől dobtam a hóba.”

A szűcs ablakát ellepi az éjszaka. Rudi a kabátján alszik. A szűcs a feleségével egy másik kabáton fekszik.

Windisch a falióra fehér foltját lesi az asztalon. A faliórában egy kakukk él. Megérzi a mutatókat. Felsikolt. A szűcs a milicistának ajándékozta a faliórát. 

Két hete a szűcs egy levelet mutatott Windischnek. A levél Münchenből érkezett. „Ott él a sógorom” – dicsekedte. Letette a levelet az asztalra. Az ujjbegyét végighúzta a sorokon, és kikereste azt a részt, amit fel akart olvasni. „Mindenképp hozzatok magatokkal edényeket és evőeszközöket. A szemüveg méregdrága. A bundát itt senki sem engedheti meg magának.” A szűcs lapozott.

Windisch fülébe hasított a kakukkolás. A mennyezeten át is érezte a kitömött madarak szagát. A kakukk az egyetlen eleven madár az egész házban. Éles hangjával darabolja szét az időt. Lebben a kitömött madarak bűze.

Közben a szűcs felnevetett. Ujjával a levél aljára mutatott. „Itt a nők nem érnek semmit” – betűzte tovább. „Nem értenek a főzéshez. A feleségem vágja még a ház tulajdonosának a csirkéit is. A dáma vonakodik attól, hogy megegye a vérét és a máját. A zúzáját és a begyét kidobja. Azon kívül meg egész álló nap cigarettázik, és minden férfit beenged magához.”

„Többre tartom – folytatta a szűcs – a legrosszab sváb asszonyt, mint az ottani legjobb németet.”

 

 

A bagoly elnémult. Leszállt az egyik ház tetejére. „Meghalt az öreg Kroner néni” – gondolta Windisch.

Kroner néni tavaly nyáron hársfavirágot szedett a kádár fájáról. A fa a temető bal oldalán áll. Ott, ahol a fű nő. A réten nárcisz nyílik. A rét közepén, egy tócsa körül sorakoznak a románok sírjai. Laposak. A víz beszippantja őket a földbe.

A kádár hársa édeskés illatot áraszt. A pap azt mondja, hogy a románok sírjai nem tartoznak a temetőhöz. És hogy a román síroknak más a szaguk, mint a németeknek.

A kádár házról házra járt. Hátán apró kalapácsokkal teli zsákot cipelt. Azzal kalapálta meg a hordók abroncsait. Ebéd járt érte. És alhatott a csűrben.

Ősz volt. A felhőkön túl már látszott a tél hidege. A kádár egy reggelen nem ébredt föl. Senki sem tudta, ki ő valójában. Vagy honnan jött. „Az ilyenek egyfolytában úton vannak” – mondták az emberek.

A hársfa ágai a sír fölé hajoltak. „Legalább nem kell létra” – mondta Kroner néni. „Nem fogok megszédülni.” A fűben ült, és a kosarába gyűjtötte a virágokat. 

Kroner néni egész télen hársfateát ivott. Egy szuszra kiürített egy csészényit. Teafüggővé vált. A csészében melegedett a halál.

Kroner néni arca ragyogott. Az emberek azt mondták: „Kroner néni arca kivirult.” Megfiatalodott. Fiatalság puhányság. Mintha azért fiatalodott volna meg, hogy ne érhesse utol a halál. Mint amikor az ember érzi a halált, és kivirul előtte. Mint amikor az ember egyre csak fiatalodik, míg meg nem törik a teste. Míg vissza nem jut a születés elé.

Kroner néni mindig ugyanazt a nótát dúdolta: „A kapu mellett a kútnál egy nagy, öreg hársfa áll.” Új szakaszokat költött hozzá. Hársfavirág-szakaszokat. 

Amikor cukor nélkül itta a teát, elszomorodtak a versszakok. Éneklés közben a tükör elé állt. Az arcán nyíló hársfavirágokat csodálta. A gyomrában és a lábán sajogtak a sebek.

Kroner néni farkasalmát gyűjtött a mezőn. Megfőzte. Barna levével bekente a sebeit. A sebek egyre csak nőttek. Szaguk egyre édesebb lett.

Kroner néni összegyűjtötte a mező összes farkasalmáját. És egyre csak főzte a farkasalmát, és egyre csak főzte a teát.

Rudi volt az egyetlen német munkás az üveggyárban. „Ő az egyetlen német az egész környéken” – mondta a szűcs. Eleinte csodálkoztak is a románok, hogy Hitler után élő némettel találkoznak. „Mindig csak a németek – mondta az igazgató titkárnője –, mindig csak a németek. Még Romániában is.”

„Ennek is megvannak a maga előnyei” – gondolta a szűcs. „Rudi jól keres. Jóban van egy fickóval a titkosszolgálattól. Magas, szőke férfi, kék szemekkel. Úgy néz ki, mint egy német. Rudi azt mondja, nagyon művelt. Minden üvegtípust ismer. Rudi nyakkendőtűt és egy pár mandzsettagombot ajándékozott neki. Persze üvegből. De megérte – mondta szűcs –, nélküle még most sem lenne útlevelünk.”

Rudi a fickónak ajándékozta az összes üvegtárgyat a lakásából. Virágcserepeket.

Fésűket. Egy kék hintaszéket. Tányérokat és csészéket. Képeket. Egy piros ernyős éjjelilámpát, ugyancsak üvegből.

Az üvegfüleket, üvegajkakat, üvegszemeket, üvegujjakat és az üveglábujjakat Rudi egy nagy kofferben hozta haza. Lerakta őket a padlóra. A színes üvegek hosszú sorokban kanyarogtak előtte. Sokáig nézte őket.