Vihar utáni ragyogás, a szél rózsaszínűre seperte az ég alját. A vízcsobogás és a zihálás különböző hangeffektusaira emlékszik vissza csak, a borzongatóan fülledt időben egy kakaduhang hasított bele időnként a falusi csendbe.

M. egy isten háta mögött ágaskodó sorompó mögül, a deszkák szálkás résein ki-kipillantott a megutált, megunt „nagyvilági térbe” – azzal a tudattal, hogy „az apánk is mi vagyunk” (!), és senki sem sejti, hogy az út hová vezet.

Torokszorító szippantások; mintha pergamenbőrt érintett volna, cserepes ajka égett. Ha megpróbált jobban behatolni a lány körül párálló helyi hagyományba s lelki közegbe, hát bizony csak bizalomközhelyek – s a múlt szakadéka fölé hajló, kilúgozott lárvaarcok árnyékában a meg-megakadó idő… miként ha rozsdabarna por szállongana.

A többi – különösképp, hogyha az argó mint cigarettahamu lepereg – csak az Örök Isten szájából ránk fújt képzelet játéka. Őbenne, M.-ben pedig az untig ismétlődő lelkiismeret-furdalások. Ami a tikkasztó éjszakákon rászáradva is ragad még; csak úgy, mint elhagyott udvarházak nyálkafoltjai.

Felült a nyirkos ágyban, cigarettát keresve a mély álomba merült lány mellett, aki alvás közben csikorgatta fogait... Ő lenne ezek szerint a megváltás esélye ezen a felfűtött bretagne-i fövényen? Az ő nyavalygásai s buja álmai, melyeket ennek a szívós kőrakások közé visszavágyó, fölkarolt kis testnek, csendes ima helyett, érdemes magába fogadnia?

„S velem együtt a neandervölgyi ködökbe nosztalgiával bámuló, letűnőfélben lévő civilizáció homunculusi-sápadt férgei!”

A megkukult mesterek szétszórt öröksége után kutatva, még Montaigne mogorva, nagy orrát is hasztalan keresné itt.

   

A lány nagyanyja az éjjel megint az ágyba vizelt; pedig e paradicsomi színekkel dühöngő és gyümölcsökkel dúslakodó, őspatinájú tájon sehol semmi kényszer- neurózis. 

Csupán a női hang melegét, leheletét érezte nyaka hajlatában. S lustán arra fordította fejét, mint aki csodálkozva veszi tudomásul, hogy neki szól az újabb (utolsó) kihívás: a kéj vagy a kín édeskeserű salak-íze.

Borzongatóan fülledt idő, a napfény nehezen tört át a sárrétegen.

Egy álmatlan éjszaka, kényelmes fekvőhely híján: mivel jár? Mikor senki sem mer elaludni…

„Émile ilyenkor, öntudatlan emlékezet-vesztéssel, infantilitással, képes volt visszasírni sajgón a fiatalság gyönyöreit” – duruzsolta M. fülébe nevetve a lány; mulattatóan, mintha csak egy kedves közös családtagról lenne szó.

Ködfoszlány ereszkedett alá; a jellegtelen stílusú köztéren a csonka fatörzset egészen körülölelte s elfedte. M. megérintette a lány villát tartó kezét: bőre nyirkos volt és hideg (neki viszont túl gyorsan nőtt a szakálla – közben az a fajta álmosság tört rá, amelytől hányingere van az embernek).

Egy régi épület cirádás, puttós balkonjai feltűnő módon kiríttak, az étteremből nézve, ahol egymással szemben ültek – az ember némelykor váratlan döbbenettel szembesül környezete érthetetlen kontrasztjaival (!) –, ám az ő szájából: „Illik a paraszti intelligencia ősi patinájú hagyományához!”, ravaszul kiötölt teóriaként hangzott el a dicsőítés. Mutatta is – saját hamisan élénk hangját hallgatva – a lány hiúságát körüludvarló hízelgéssel. 

M. ült enyelegve, mint aki rég elfeledte a hazai verssorok avarízét. Erőt vett rajta a kimerültség; nyelve hegyével csak a sós vért ízlelte sután – úgy ült ott, mint akit már nem zavar a mímelő gesztusait, bárgyú gőgicsélését átitató undor. Tegnap dél tájban két dagadozó izmú legény, vállalva a kockázatot, hogy kimerészkedjenek a haragos tengerre halat fogni, csalni kezdték őt is a fele-zsákmány ígéretével, de mire kelletlenül ráállt az alkura, a csónak láncával fölsértette a kezét.

Senki sem mert elindulni a főváros irányába. A szálló vendégeinek körében teljes volt a felfordulás: az áramszünet még tartott, mint a háború alatt. S az újabb vihar is ott volt, fékezhetetlen erejével, a levegőben.

Amikor belekarolt a lányba, hogy hazakísérje, átvillant az agyán: a hegyipatakok holnap kilépnek a medrükből!...

Persze, erre nincs hegyipatak. 

Gőgös és boldog biztonsággal nézett a lányra, aki Émile-t, a kubizmus meg a szürrealista irányzat szaktekintélyét nagyvonalúan, búcsúpuszi nélkül faképnél hagyta. A napkeletről Párizsba csöppent magyar „Messiás” miatt történt minden, akit először a francia lány töröknek nézett. Akár egy giccses amerikai álom… S hihetetlen (most kívülről látja szórakozott, tétova vigyorát), hogy őt ez egyből milyen férfias örömmel töltötte el!

(„Mint egy reinkarnációs sztori, ha eszedbe jutna valakinek elmesélni!”)…

„Ismerős a kezed” – Az övé, az idegené. Más szóval: amit a jósnő józanul, okos érvvel, az ígéretes jövő árába előre belekalkulál!...

Ugyanaz a nő volna, aki egy délután megáll a tükör előtt, s fésülködés közben: „El fogok menni”, mondja M.-nek kedvszegetten (migrénre panaszkodva)?

Egyszerű női szeszélyből? 

Mademoiselle elutazik… Hogy férjhez menjen Bretagne-ban?

Aznap este M. későig ázott ingben, dideregve járkált, sikerült egészen lerészegednie.

„Hol van az a lány, aki egy kesztyűfelhúzásba a vetkőzés minden illúzióját bele tudta varázsolni? Halszagú, vörösre dolgozott ujjakkal is. »Vigyázz, Morái! – ezzel a tréfás okítással őt illette vacsora –, hogy pénz ne maradjon a megpaprikázott, dús szeletekre feldarabolt husikán!«”

Egyedül ébred; komoran nézi a szakadozott, csíkos tapétát a csupasz falon.

Azt beszélik, reggelre megpihen a tenger, mely fekete hullámkarjaival a mólót csapkodja.

*

Fölszállt a köd, friss áramlattal jött el a dagály. A komorszürke ég felderült. 

Az ellobbant szenvedély fanyar utóízével tekintete (mégis) mindegyre a néptelen útra téved. Karéj házikenyérhez lyukacsos sajtot szel komótosan.

A tenger csendje súlyos. Őskori.

Keze elhasznált ruhadarabok, jegyzetek, rongyos fehérnemű-kacat közt kajtat… S látja, amint lila lóhere, kakukkfű közt fekszenek az áttetszően nedves sziklán. A lány szétvetett combokkal, boldogan, szemérmetlenül. Mi lehet, ami nyugtalanítani tudná még őt: egy ötlet, vágy, vagy az ambíció?

Ha zenét hallgat, magányos hangulat (?), kimegy a házból, messzire csavarog; elkotródik az emberek útjából.

„Férjhez mész egy hosszú hajú amatőr festőhöz, akinek ismerős az ádámcsutkája, s akinek a papája borkereskedő Brestben.”

„Te gúnyolódsz velem, ugye?”

„Azt képzeltem, hogy még mosakodni is tudok, épp olyan jól, mint egy francia… De látom, más igazságot adagolt be neked valaki, aki szerinted…” 

„Ő nagyon művelt – vágta rá, kócos fejét megrázva, dacosan. – Azt mondta, nincs miért sajnáljalak, mert nálatok is van tenger otthon… A Fekete-tenger!” 

„Kisasszony, ön egy idegennel élt. Ám mély benyomást tett rám… remélem, én is önre?...” 

Hány hasonló alkatú, arctípusú nő suhant el mellette. Mind franciák… A száj s az orr körül földereng olykor valami ismerős vonás (legtöbbször torz és groteszk idegenséggel: amint asztmatikusan szippantják az orrlyukak a levegőt) – akár meg is érinthetné rajtuk a bőrt; a napos síkságot, borús oromzatot, rejtett, hullámzó völgyeket. 

Nem számít semmi már.

Akár egy panoptikum, olyannak tűnt ez a néhány hónap. Azt hitte, hogy érti a franciák szavait. Ennek a lánynak a hangját, beszédét különösképpen.  

El innen. Már semmi sem érdekelte.

Képzeletben viszont: a lány ott áll a parton, őt várja hűségesen.

*

(Önkívület)

Nyárvégi kalandnak indult. Barbár viharok; mennydörgéses szívük kitárulkozni vágyott. Előfordul, hogy az ember tévedéseit tartja erénynek; unja a sok díszt, nem lel az olcsó köznapi szertartások közepette szeretnivalóra. Többet ér egy lapu (kígyófog savának persely), mit tűz perzsel. Tilalmak ellen lehet gyógyszer, ha csak úgy eszét veszti az ember? Szív a talaj, csermelyed szerteszivárgott.

„Lótuszevők vagy szirének fenekednek barlangjukból rád”; hallgass, ne fecsegd ki előre, hogy izzik a mélyvíz tüköre – s ragadozó madarak támadják meg bőrödet, csupasz nyakad. Időnként beléd hasít az átváltozás iszonyata: az óriásteknős idő ál-arcokat görget. A születés és a szerelem álma rejtélyes utazás, vagy képzeletbeli ragyogás. Homoksivatagból a hím-test tobzódó tengerágyába.

Lesújt rá tarkód lángárnyéka, a nemtő hatalmasra duzzadt mellbimbójára tapad a száj. A lázadás rézcsőrű-madár-illúziója (szukanyelvtől koptatott, foszfortól /ki/fosztott zsigerek), míg el nem ragad a villámoktól felbolygatott hullámdagály.

Két meztelen lábát magasba rúgva vitorlázik, és megnyílik tajtékozva M. előtt a selymes, lilába hajló, harmatos mákonnyal telített mályvarózsa – nincs kétely, nincs halál! –, és mire halandó részével a tátongó szakadékba zuhan, feltámad a tengeri szél, s elnémulnak az istenek. Szerelem apálya jön, fanyar nyál, nyelved penészfoltosan vonaglik. Tönkrebágyadtan kiesel a hullámverések üteméből, midőn a hús folyékonyan áramlott, s hagytad, hogy elnyelje az iramló idő. Vagy az űr.

„A mi élemedett korú papunk igen kedveli a kappant – újságolta volt M.-nek egyik utolsó ebédjük után –, mondván, hogy vidáman hal meg az, aki a kappan fehér húsát falva múlik ki.”   

Arca az édes bortól kipirult; szokása szerint szeretett mindent élénken előadni.  

„Mintha Rabelais-nál olvastam volna valami hasonlót” – jegyezte meg M. – hogy aki a kappan fehérjét szereti, nem hasonlít a rókához, mert az se kappannak, se tyúknak, se csirkének nem eszi meg a fehérhúsát.” 

„Máskor – folytatta a lány – a halakról társalogva, az öreg tréfásan kötötte ki, hogy a cigányhalat kivéve minden fajtát feltálalhatnak neki, ámde a fogolynak a szárnyáért, az apácának a combjáért még a Purgatóriumból is képes lenne visszatérni ide a Földre.” Ezen aztán mindketten derültek. Majd M. újra Rabelais Gargantuáját idézve: „A combról jut eszembe: miért olyan hűvös mindig a kisasszony combja?... –, ki se várta a választ: – Erre a kérdésre se Arisztotelésznél, se Afrodienszisznél, de még Plutarkhosznál sem találsz megfejtést.” És felszabadultan nevetve, nem állta meg, hogy bele ne csípjen a lány kemény combjába.   

Délutánra elállt az eső, és M. hosszú sétát tett végig a tenger mellett kanyargó ösvényen. Amikor egyedül volt, a jó hangulata elszállt; egyszeriből ráébredt, hogy a lány társasága nélkülözhetetlenné vált számára. Minden apró gondja, öröme mélyen beleivódott a lényébe, úgy magával ragadta, mintha nem is lett volna élete korábban, saját külön élményei és tervei legalábbis feledésbe merültek egyelőre. 

Megleste a lányt (egész napra kimaradt, messziről jöhetett) a hídnak csúfolt rozoga pallón, amint túl sokáig fogta, szorongatta egy szeplős orrú gyermek kezét. Egy fáradt mosoly rebbent még arcán, s azzal köszönt el a fiúcskától, hogy: „Még viszontlátjuk egymást”. Majd: „Veled is” – fakadt ki váratlanul; ekkor vette észre a mögötte lehangoltan álló M.-t. – „Nincs ebben semmi különös… – folytatta kissé akadozva, zavartan. „Igazán nincs?” – kérdezte csodálkozva (még nem kétkedő hangnemben) M. Mire a lány még jobban zavarba jött, s lesütötte a szemét: „Nincs… Hiszen mindenki jön-megy, utazik, hosszú a nyár. Hát még az élet” – vágta ki egy ügyes fordulattal.

(M. később bevallotta magának, hogy habár nagyon szenved, rég érezte, hogy be fog következni a jóvátehetetlen; hiába áltatja magát, ennek előbb-utóbb meg kellett történnie, mivel kimondatlanul is állandóan ott volt valami kettőjük között, ami elválasztotta őket.) 

A lány nem találta a helyét otthon, mindenképp vitorlásra akart ülni, vagy legalább egy csónakba. „Ha te nem tudsz vagy lusta vagy, evezek én majd!” – mondta ellentmondást nem tűrően, meglehetősen izgatottan. Néhány gyermek követte őket a mólon, mikor elindultak a part mentén a XIII. századi kőtemplomtól távolodva. Lábuk belesüppedt a finom barnás homokba. Egész idő alatt hallgattak, M. pontosan érzékelte, hogy mihelyt beültek a csónakba, fülledtség és némaság nehezedik mindenre. A tenger lecsendesedett, alig lehetett érezni a csónak mozgását. Bennük azonban ijesztően tornyosultak a kétség, a harag, a meg nem értés bősz hullámai.

(Kárókatona)

Hullámkarok közt ölelné magához a mélyvíz, ám ő csak a fickándozó halakat lesi. Fekete szárnyával-árnyával betakarja áldozatát. Ki vagy te, és ki adta neked e nevet? Kárókatona! Kormorán! Ízlelgeti a szót, s beleképzel játékos, bűnös jelentést és hangulatot. Vádol a szó (és felment); csak a súlyos szárnycsapások ne árulkodnának mohó kéjről, vadász-szenvedélyről. A könnyedség mögött, ahogyan fölragadja áldozatát, több van életösztönnél, tengermorajba vesző egyenlőtlen, néma küzdelemnél – kegyetlenséget takar. Ott lebeg fennkölten, vagy inkább csak megengedvén magának a könnyelműséget, mi pedig kiküzdött fölényünk tudatával úszunk, vergődünk alatta, görcsös mozdulataink, rejtett gesztusaink mögül ki-kisüt az indulat. Van, aki legszívesebben gyilkost kiáltana.

Lángoló nyárban szilánkokra törik a fény, a tengerár hersegő tarajával el-elrejti előlünk a zsákmányszerzés rutinos – a csőrével a magányt átfúró kárókatona némely pillanatban már-már elegánsnak tetsző – bukórepülését. Az örökkévalóság része nyilván ez is.

„A remény ott van, mégis, elraktározva valahol emlékezetedben; jóllehet ritkán veszed észre.” Összemosódnak a dátumok… A levegő tele van kátrányszaggal, halbűzzel; erjedő, dohos mázban úszik – zománcba fagy hirtelen – minden. Egy sütöde fehérfüggönyös ablakában kanári lóg; a kalitka alatt skarlát színű languszták…  A lány most óriási mezeivirág-csokrot tart a kezében, a férfiak közben a Szajna füzeseiben megvitatják a háborút, a kétes békét, Európa jövőjét. Émile fél karral átöleli a lányt (M. mintha kis szúrást érezne a mellkasa alatt); gyümölcs- és kenyérszaggal telítődik orruk, kedélyük…  Minden hiába: a szörny mitologikus árnyéka újra meg újra rávetül a gyámoltalanul kiszolgáltatott világra.

Elolvadt jövőkép, elpörkölt növényzet.

M. tapintatosan bánik magával, amíg át nem jutott „a tű fokán”.

(Ruganyos olvasással veszi számba – nem betűről betűre – emlékeit, elölről hátra s körbe-körbe.) A sejtelmes – a hipnózis lehetőségében rejlő! –, beleértve a fölismerhetően testet-öltő testeket, persze, csupán a képzelet párájából előtüremlő húst és szúrás funkciójára képtelen csontokat, még hogyha emlékezeted hűsége kétségbevonhatatlan volna is; kitérve vagy egyenesen kivágódva kényszer-pályádról, nem szükséges szimulálnod többé a mindent-elérni-vágyás, a mindentagadás pózait avagy a pókhálóban vergődés iszonyatát. Hiányzik-e majd az előtörténeted óvatos, megismételhetetlen (föl)tálalása: a génekből feltörő és pallérozásban, tartós okításban fürösztött organizmus hiú pazarlása, valamint a henye orgazmusok oktalan fröccsenései? A memória kockázata sem több (ott, ahol a tér kitágult és végképp beszűkült a tét), mint időnként feltúrt poros iratállomány.

M. a gyertyalángba bámul. Hajósziréna bőg. 

„Mindjárt útra kelsz – gondolja. – A megérkezés olyan lesz, mint az ébredés; s elfelejted, amit útközben láttál…”

2010. január 7–10.