Figyelme nem irányul semmire, ő teremtett mindent, min csodálkozzon? A hófehér kőpadlón magányos egyforintos. Nem illik a harmóniába.
*
Izzadtan húzom magam után beleimet Függedi úr pazar villája felé. A Fővárosi Vízművek alkalmazottjaként kötelességem leolvasni a világ végén rejlő vízmérőket is.
„Csak ne lenne olyan irdatlanul meredeken!”
Véget nem érő szolgalmi út vezet a milliárdosok lakta hegyoldalból ehhez az egyetlen fránya címhez. A húszpercnyi szakaszon hatványozódnak a zavaró körülmények, épp egy dühödt tacskóféleség igyekszik bokámat szaggatni.
Alig bírok már lépni, amikor végre feltűnnek a grandiózus birtok kontúrjai. Korábban azt hittem, hogy Függedi úr csupán egyetlen ingatlannal rendelkezik. Dehogy! Akad neki bőven irigye a csak milliomosok között is. Tőlük halottam, hogy övé még két villa a Bimbó úton, egy négylakásos társasház a Törökvészin, és új panzióját a Hármashatár-hegyen építteti. Az egyik távol-keleti nagykövetség is az ő rezidenciáját bérli.
„Mostanság az ilyeneket nyírják ki.”
Mindezt a túrát azért az egyetlen fránya MOM 25-ös vízmérőért…
A kert terméskő-kerítéssel körbebástyázva. Kamerák kereszttüzében a bejárat. Végeláthatatlan zöld terület, modern öntözőberendezés, teniszpálya, dzsakudzi és a sátáni hangon dühöngő, habzó pofájú rottweilercsapat. A medence mellett hintaágy, japánkert, tavacska aranyhalakkal és vízirózsákkal. Kerítése mentén tujasor, előtte amorf alakzatú posztmodern szobrok. Csengetésemre hosszú ideig semmi.
„Na, ide se jövök vissza!”
Ilyenkor már rég rikácsolni szokott a házvezetőnő. Rekedtes hang a kaputelefonban:
– Ki az?
– Jó napot! A vízórát jöttem leolvasni!
– Várjon…
Ni! Ez Függedi úr. Sosem láttam. A csavaros hajú házinéni legendákat zengedezett róla; legutóbb szuperszonikus istennek nevezte.
„Beteg lett, vagy csak pihenőnapjait tölti?”
Hallom erőszakos hangját, ahogy bezavarja valahova a kutyáit. Nyílik az elektromos garázsajtó, ő döcög felém. Ilyennek képzeltem: zömök, pocakos, buldog ábrázatú. Rolex óra, vastag arany nyaklánc, medálként a legdrágább, miniatűr kézitelefon, csicsás, bő ing. Napbarnított arca mosolytalan.
A légkondicionált garázsban négy luxusjárgány. Friss autógumi-illat. Arrébb medence, feszített víztükörrel. Csillogó márványpadló, kristályüveg-választófalak, szolárium, hogy télen is nyár lehessen. Minibár, hűtött italok… pont most, amikor épp kiköpni készülöm a tüdőmet. Innen kapni valamit… nem úgy megy, ingyenélőknek nincs.
A vízmérő csupaszon árválkodik a falon. Függedi úr robot módján kísér, s közben orra alól:
Múltkor negyven köbmétert becsültek, közben csak harminchét fogyott. Két hónapig használta a pénzemet a vízművek. Korrigálódik, de nehogy már maguk járjanak jól! Megint emelnek, igaz?
– Persze, de csak a szokásos hat százalékot, alig többet, mint hét forintot.
– Hah, az magának nem elég? Szorozza be negyvennel, na ugye?
Tekintete üveges. Gyermekként talán jobban örülhetett egy darabka cukornak, mint ma a legdrágább világkörüli útnak.
A vízóra alatt, a hófehér kőpadlón egy magányos egyforintos árválkodik. Függedi úr, tartja a köztünk lévő távolságot, méla undorral várakozik. Irritálják a kötelező ceremóniák. Ilyenkor mintha hangyányit megerőszakolnák ezek az emberforma beszélő lények.
A mérő leolvasása és rögzítése után a forintért nyúlok. Függedi úr tartaléklángon pislákoló, keskeny ívű szeme kidülled, ráncai elsimulnak, támadó testtartást vesz fel. Nem szól, csak figyel. A klíma ellenére halántékán és homlokán verejtékcseppek jelennek meg. Szándékosságát leplező, kétségbeesett mosómedve mozdulattal kap az érme felé. Nem hagy időt, hogy visszaadhassam. Miután kikapja kezemből, megszólal, akár a sértődött arisztokrata:
– Biztos az asszony ejtette le!
Reszelősen veszi a levegőt. Zsebkendőjével törli homlokát. Lassan billeg, mintha maga sem tudná, hogy elessen-e, vagy sem – kelletlenül vágódik a földre. Hintaágyához segítem.
– Fiatalember, mentőt gyorsan!
– Jó, csak adjon telefont!
– Nincs magánál?
Viszolyog, mégis odaadja. Húsz perc múlva ígérik a mentőt. Készülékét visszaadom, megnyugtatása végett közlöm:
– Ez a hívás nem került pénzbe!
Kendőjével törölgeti telefonját. Majd a fejéhez kap.
Jaj, ne az államiakat! Az egyes gombot, és adja… Függedi vagyok, jöjjenek!
Rosszabbul lesz.
– Hozzon vizet… a nyári konyhából!
A toldaléképítmény felé menet tekintetét magamon érzem, még ilyenkor is arra ügyel, hogy nehogy kárt okozzak, vagy elcsenjek valamit.
Kimért kortyolgatása közben rémülten, mintegy segélykérőn szorongatja kezemet.
– Embereket tapostam el! Ezután minden máshogy lesz, nem akarok elpusztulni!
Oly bűnbánóan néz rám, mintha gyóntatójához imádkozna.
– Rögtön jönnek, nem lesz baj! – nyugtatom.
– Kicsit jobb… de miért fogja a kezemet? – kérdi.
– Ön szorongatta az enyémet; így maradtunk.
A levegőből aláereszkedik a böhöm mentőhelikopter. Villámgyorsan ellátják.
„Semmi komoly, csak egy kis pánikroham.”
Ismét magabiztos és távolságtartó. Visszarendeződik életunt, buldog arca.
Ő teremtette mindezt, min csodálkozzak?
