"a seb helye még vakítóan izzik"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 5. (595.) SZÁM — MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Március
Xantus Boróka
„A mi lehetőségünk a szó” - Beszélgetés Fried István Herder-díjas irodalomtudóssal
Fried István
Monográfia Tőzsér Árpádról
BENGT POHJANEN
Versei
SÁRKÖZY PÉTER
Egy „szardíniai” magyar író halálára
Sigmond István
Molekulák 23. A szomszéd bácsi
VASS ÁKOS
Versei
NEMES JÁNOS
Dodó, a címerállat
Tóth Mónika
Versei
HERTA MÜLLER
Fácán az ember, semmi több
Lászlóffy Csaba
Francia hármas (befejező rész)
Szőcs István
Igazi – legigazibb…
Síppal-dobbal – szaxofonnal?
Bakk Ágnes
43. Magyar Filmszemle „Kétharmaduk is elég lenne”
SZÉMAN E. RÓZSA
A derű mesterfoka
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT - Művész a zene mögött
Hírek
 
Szőcs István
Igazi – legigazibb…
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 5. (595.) SZÁM — MÁRCIUS 10.

Visszatekintve a múlt század harmincas éveinek második felére, úgy tűnt, mintha a városi és a falusi ifjúság ki akarná egymás között cserélni a dalait. A népdalt a „nemes tanuló ifjúság” körében terjesztette több ifjúsági szervezet, intézmény is, rajongó énektanárok és kitűnő kiadványok (101 … 102 … Magyar Népdal, itt Erdélyben a Mi dalaink) … Ezzel szemben a slágert, a kuplét terjesztette a mozi, a rádió, a kabaré. (Ami a „magyarnótát”, a XIX. század teremtette magyar műdalt s az úgynevezett cigányzenét illeti, annak a lejáratását abban az időben kezdte meg teljes gőzzel a vendéglátóipar.)
Mindennek során különböző, határozottnak szánt, olykor már-már szektás értékítéletek alakultak ki: Melyik s milyen az igazi magyar dal, s mi az, amit rendes magyar fiatal nem vesz az ajkára? Így például általánosan elterjedt körünkben az a nézet, hogy az Erdélyi Mezőség magyar falusi lakossága már többé-kevésbé „elkorcsosult”, folyamatban van az elrománosodása, így dalaik, zenéjük sem igazán magyar, a „terepen” járva – Póka, Rücs, Toldalag, Vajdakamarás stb. –, lakodalmakban, mulatságokon, a helyszínen is „megbizonyosodva éreztük magunkat.”
Annál nagyobb volt megrendülésünk, amikor kiderült, hogy nagy zenetudósok, híres muzsikusok – Lajta Lászlóval az élen – felfedezték a mezőségi népzenét – a moldvai csángó után –, sőt, vallották, hogy „az az igazi”… Nem vagyok zenész, ezért ehhez nem is szólhatok hozzá. Különben is, vitatkoztak már erről elegen. Azonban egyes, már-már fanatikus csoportok, táncházba járók, hivatkozva olyan folkloristákra, mint Kallós Zoltán, énekesnőkre, mint Marosi Júlia: Szék községet, lakosságát, életstílusát, ízlését, szórakozási szokásait tették meg kánonnak, s egy roppant modoros, és már valóban magyartalan dalszöveg-előadási módot (prozódiát?) terjesztenek. Ehhez azonban, úgy vélem, jogom van hozzászólani… nemcsak mint volt kritikusnak, de mint a KÖZÖNSÉG egyik jámbor tagjának is.
Édesanyám rózsafája / Én vagyok a legszebb ága… 
E sorokat ma a széki kánon szerint imigyen énekelik (a nagybetűvel írt szótagok hangsúlyosak):
éDEEE saNYÁÁÁM roZSAAA ffáJAAA stb.
– s ehhez járul az esetleges kísérő hangszerek részéről a túlritmizálás, rángató, sulykoló, erőszakos szimplifikálásokkal. Ugyanis a helyes magyar kiejtés mindig az első szótagot hangsúlyozza.
Csakhogy, vetheti ellen valaki, itt nem az utolsó szótag hangsúlyozásáról, hanem elnyújtásáról van szó!... Hát – eredetileg valóban arról lehetett szó. Itt van például a dedrádszéplaki ének (a nagybetűs szótagkezdet hangsúlyos, a többszörös kisbetű az elnyújtás):

Magaaas Hegyrőőől Folyiii Kavíííz
Beneeem Babááám Töbeeet Nebíííz
HaBiii Zolííís Csakke Veseeet
Deaaa Zércsaaak Isteeen Veleeed

Kezdetleges lejegyzésem nyomán is látható: kéttagú elemeknél az első nagyon röviden és keményen ejtett szótagot egy másik követi, elnyújtott, de nem magasba rántott, lejtő, magánhangzókkal. Sajátságos, különös, de – ilyen. Így énekelhették az előbbi dalt is. Azonban a gépiesen muzsikáló mezőségi „bandák” (pardon: együttesek) agyonsulykolták az előadást. (E „kiszenekarok” leírását lásd A helység kalapácsában.)
Ugyanaz ment itt végbe falusi szinten, mint a műdalokkal – a vendéglátóiparban: kocsma, vendéglő, kávéház zajos hely; beszélgetés, jövés menés, zsinatolás van, széktologatás, tányércsörgés… azonkívül az egyes számokat számtalanszor el kell húzni… és így kialakult egy szintén túlritmizáló, vagy a „hallgató” nóták, a románcok esetében egy túldramatizáló, erőszakos, csapkodó játékmód, amitől kilúgozódnak az esztétikai értékek, ha vannak. 
(Egyébként, visszatérve a Magas Hegyről kezdetű népdalra, többen figyelmeztettek, hogy már az is romános, esetleg balkánias éneklési módra vall. Ehhez már megint nem értek, de fáj, amikor a ritmizálás a sulykoló fát idézi: slapp-slapp: slapp-slapp…)
Ha valakinek olykor alkalma nyílik, hogy régi fajta hanglemezről „magyar nótát” hallgasson, Székely Mihály, Palló Imre előadásában, azt hiszi, hogy álmodik… hogy művészetről álmodik.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében