Visszatekintve a múlt század harmincas éveinek második felére, úgy tűnt, mintha a városi és a falusi ifjúság ki akarná egymás között cserélni a dalait. A népdalt a „nemes tanuló ifjúság” körében terjesztette több ifjúsági szervezet, intézmény is, rajongó énektanárok és kitűnő kiadványok (101 … 102 … Magyar Népdal, itt Erdélyben a Mi dalaink) … Ezzel szemben a slágert, a kuplét terjesztette a mozi, a rádió, a kabaré. (Ami a „magyarnótát”, a XIX. század teremtette magyar műdalt s az úgynevezett cigányzenét illeti, annak a lejáratását abban az időben kezdte meg teljes gőzzel a vendéglátóipar.)

Mindennek során különböző, határozottnak szánt, olykor már-már szektás értékítéletek alakultak ki: Melyik s milyen az igazi magyar dal, s mi az, amit rendes magyar fiatal nem vesz az ajkára? Így például általánosan elterjedt körünkben az a nézet, hogy az Erdélyi Mezőség magyar falusi lakossága már többé-kevésbé „elkorcsosult”, folyamatban van az elrománosodása, így dalaik, zenéjük sem igazán magyar, a „terepen” járva – Póka, Rücs, Toldalag, Vajdakamarás stb. –, lakodalmakban, mulatságokon, a helyszínen is „megbizonyosodva éreztük magunkat.”

Annál nagyobb volt megrendülésünk, amikor kiderült, hogy nagy zenetudósok, híres muzsikusok – Lajta Lászlóval az élen – felfedezték a mezőségi népzenét – a moldvai csángó után –, sőt, vallották, hogy „az az igazi”… Nem vagyok zenész, ezért ehhez nem is szólhatok hozzá. Különben is, vitatkoztak már erről elegen. Azonban egyes, már-már fanatikus csoportok, táncházba járók, hivatkozva olyan folkloristákra, mint Kallós Zoltán, énekesnőkre, mint Marosi Júlia: Szék községet, lakosságát, életstílusát, ízlését, szórakozási szokásait tették meg kánonnak, s egy roppant modoros, és már valóban magyartalan dalszöveg-előadási módot (prozódiát?) terjesztenek. Ehhez azonban, úgy vélem, jogom van hozzászólani… nemcsak mint volt kritikusnak, de mint a KÖZÖNSÉG egyik jámbor tagjának is.

Édesanyám rózsafája / Én vagyok a legszebb ága… 

E sorokat ma a széki kánon szerint imigyen énekelik (a nagybetűvel írt szótagok hangsúlyosak):

éDEEE saNYÁÁÁM roZSAAA ffáJAAA stb.

– s ehhez járul az esetleges kísérő hangszerek részéről a túlritmizálás, rángató, sulykoló, erőszakos szimplifikálásokkal. Ugyanis a helyes magyar kiejtés mindig az első szótagot hangsúlyozza.

Csakhogy, vetheti ellen valaki, itt nem az utolsó szótag hangsúlyozásáról, hanem elnyújtásáról van szó!... Hát – eredetileg valóban arról lehetett szó. Itt van például a dedrádszéplaki ének (a nagybetűs szótagkezdet hangsúlyos, a többszörös kisbetű az elnyújtás):

Magaaas Hegyrőőől Folyiii Kavíííz

Beneeem Babááám Töbeeet Nebíííz

HaBiii Zolííís Csakke Veseeet

Deaaa Zércsaaak Isteeen Veleeed

Kezdetleges lejegyzésem nyomán is látható: kéttagú elemeknél az első nagyon röviden és keményen ejtett szótagot egy másik követi, elnyújtott, de nem magasba rántott, lejtő, magánhangzókkal. Sajátságos, különös, de – ilyen. Így énekelhették az előbbi dalt is. Azonban a gépiesen muzsikáló mezőségi „bandák” (pardon: együttesek) agyonsulykolták az előadást. (E „kiszenekarok” leírását lásd A helység kalapácsában.)

Ugyanaz ment itt végbe falusi szinten, mint a műdalokkal – a vendéglátóiparban: kocsma, vendéglő, kávéház zajos hely; beszélgetés, jövés menés, zsinatolás van, széktologatás, tányércsörgés… azonkívül az egyes számokat számtalanszor el kell húzni… és így kialakult egy szintén túlritmizáló, vagy a „hallgató” nóták, a románcok esetében egy túldramatizáló, erőszakos, csapkodó játékmód, amitől kilúgozódnak az esztétikai értékek, ha vannak. 

(Egyébként, visszatérve a Magas Hegyről kezdetű népdalra, többen figyelmeztettek, hogy már az is romános, esetleg balkánias éneklési módra vall. Ehhez már megint nem értek, de fáj, amikor a ritmizálás a sulykoló fát idézi: slapp-slapp: slapp-slapp…)

Ha valakinek olykor alkalma nyílik, hogy régi fajta hanglemezről „magyar nótát” hallgasson, Székely Mihály, Palló Imre előadásában, azt hiszi, hogy álmodik… hogy művészetről álmodik.