A háború után egy-két évtizeddel már sokan úgy érezték, a sok újonnan alapított népi együttes ellenére, a Falusi dal városi ajkon mozgalom már nem az, ami volt; kezd kiszikkadni, s mindig csak két út van előtte, s melyiket válassza? Művészet keveseknek vagy szórakoztatóipar sokaknak? Zenei tanulatlanságom ellenére én is be-bekapcsolódtam a vitákba, „publicisztikai hangvételű cikkecskékkel”. Hogy vagy úgy kultiváljuk, s éltetjük a népdalörökséget, ahogy Kodályék kottapapírra tették, vagy ahogy egyes fiatalok, fej- és torokhangon, olykor rikoltozva is; vaskos táncszókat is bekeverve „ultra naturalista” módon. (A folk és a country stílus, legalábbis nálunk, még nem neveztetett néven.)

Az első változathoz sok művész kellene, de még több „igazi” művészetet igénylő – közönség; de sajnos, az akkor kibontakozó kommersz-zenei mozgalmakéhoz képest csak elenyésző számban került. Esténként az utcákon hullámzó tömegen átevickélve siettünk koncertre – a háromnegyed részben üres hangversenytermekbe. A pop-rock-folk stb. zenéhez pedig külön életérzés, világnézet és fül (?) kell (vagy füldugasz), amit nem ad a népdal; még egy-egy István, a király sikere ellenére sem, mert például határozott különbséget tesz éneklés és ordítás között… még ha a másik hegyoldalban lévő valakinek is dalol…

Egyszer arról értekeztem, van harmadik út is: a népdalokat meg lehet szabadítani őstermelői szókincsüktől – nem úgy azonban, mint hitbuzgó cenzornők vagy szerkesztőségi titkárnők, akik, ha egy ilyen nótasort idéz valaki: „ide látszik messzi torony teteje”, rögtön kijavították „messze üzem” tetejére –, hanem akár a „minden vízbemártott test, kisangyalom, a súlyából annyit veszt, kisangyalom” mintájára, akár reklám aláfestésére, satöbbi, és a hagyományos kiseggyüttesek helyett modern, sokszínű hangszerelésű zenekarok játsszák. Lám, Kodály is milyen zseniálisan használja a szaxofont a Háry Jánosban. Egy zenetudós azonban megdorgált: nem kell sietni olyan zsilipek feltépésével, amelyeket már úgyis rongál az Idő!

Ennek ellenére javasoltam cikkekben ilyen népzene-együtteseket: hárfa, két fagott, kasztanyetta… Egy zongoraművész – zeneprofesszor megállított az utcán: jó, hárfa, fagott, de hogy jön ide a kasztanyetta? Hát például, feleltem, Csillagom-révészem, vígy által a Dunán, uramtól maradott subám neked adom; ez tiszta hárfa-csilingelés és fagott-búgás, de amikor a révész pattogni kezd: nem viszlek ám, nem bíz én, mert nagy zaj mén a Dunán, ez már szemenszedett kasztanyetta! „Nem tudom, nem tudom: felelte a zongorista; azt hiszem, nem úgy verik a cigányt”, és elment.

Ennek ellenére megkerestem Zoltán Aladárt, kiváló zeneszerző volt (később Vásárhelyen a filharmóniának s a Népi Együttesnek dolgozott), elfogadta ajánlatomat, hogy gyermekdalokat hangszereljen úgy, hogy a zenekar négy nagybőgőből, négy szaxofonból, négy harsonából és négy üstdobból álljon. Rendben van, felelte, de vokálszimfonikus mű lesz. Írd meg a kórus szövegét. Fel is dolgoztam a Dombon törik a diót, a Debrecenbe kéne mennit, és azt is, hogy Megy a gőzös Kanizsára. Zoltán Aladár azonban túl fiatalon, 48 évesen elhunyt; szövegkönyvem hosszú évtizedek óta szerkesztői fiókokban fakul.

Hiába, ha egy költői lelkű szerkesztőt utolér az életkorközépi válság: vagy Oblomov, vagy Pató Pál lesz belőle, vagy közművelődési egyesületek titkára, netán színházi intendáns…