Azon filmek után, amelyet sikerült az idei, úgymond fapados Filmszemlén megtekintenem, a címben foglalt következtetésre jutottam. A filmek a bennük lezajló cselekmények által megkívántnál sokkal hosszabbak, a látható mélázások pedig egyre több feszengést eredményeztek.

A 43. Magyar Filmszemlét egységes és viszonylag olcsó jegyárak jellemezték, bár elképzelhető, hogy a jegyár tükrözte is a bemutatott alkotások elkészültségének állapotát.

A szemlét idén a Tarr Béla által vezetett Magyar Filmművészek Szövetsége szervezte önerőből, két budapesti moziban mutatták be az erre az alkalomra sietve elkészített játékfilmeket. Ennek ellenére voltak sikerfilmek, amelyekre szinte lehetetlen volt bejutni: ilyen a leginkább kiemelt alkotás, Pálfi György Final Cut – Hölgyeim és Uraim című filmje. A rendező a filmtörténet alkotásaiból vágott össze egy szokásos kis szerelmi történetet, és bebizonyította, hogy a montázs él és virul. A szerzői jogi problémák miatt „kizárólag oktatási célra felhasználható” címkével ellátott alkotás valószínűleg a narratíva- és a befogadáselmélettel foglalkozók számára is hosszú ideig biztosíthat nyersanyagot. Érdekessége abban rejlik, hogy a szereplők és a helyszín nem, viszont a cselekmény és – átvitt értelemben – a cselekmény ideje biztosítja az egységet. Ugyanakkor a cselekmény fondorlatai, amelyek a hivatalos hollywoodi sablonokra épülnek és tulajdonképpen összefogják a filmet, nehogy atomjaira hulljon, folyamatosan elidegenítenek. A néző újból és újból a „jé, ez az…”-élménnyel hadakozik, amely kizökkenti a belefeledkező filmnézés állapotából. Ugyanakkor minden film egy-egy másik történetet is felidéz, amely miatt bátran állítható, hogy a Final Cut szándékosan elvesztődik a filmmitológia hálójában. Pálfi kihasználja a montázsok egymáshoz illesztésében rejlő humorlehetőségeket, gondosan kidolgozza a különböző szinkrondramaturgiai különbségekben rejlő bakikat (például a szájmozgást mindig az adott betétdalhoz igazítja) és egy színes, az unalomérzetet több oldalról is támadó filmet vágott össze a mozgókép történetének nagy alkotásaiból.

A Magyarország 2011 című szkeccs-filmre a bejutás lehetetlen volt, valószínűleg a cím sokrétűsége, illetve a felvonultatott rendezői gárda miatt is. Az alkotás Tarr Béla produceri ötlete alapján készült: általa kiválasztott kilenc rendező egyenként öt perc körüli alkotását fogja össze. Az alkotók különböző formákban foglalták össze Magyarország utóbbi egy évéről alkotott véleményüket. A filmantológiát, amiképpen ezt az alkotók elnevezték, vegyesen ítélte meg a közönség és a sajtó.

Szász János portré-dokumentumfilmje, a Last Call – Dresden Dolls az alkotók, illetve a Dresden Dolls énekesnője, Amanda Palmer saját zsebéből finanszírozott alkotás. Abból az apropóból készült a film, hogy az egyszer már felbomlott kétszemélyes együttest a dobos Brian Viglione szerette volna újraéleszteni, ezért egy rövidebb amerikai turnét szervezett maguk számára. Koncertrészleteket, kulisszák mögötti jeleneteket, rajongókkal folytatott beszélgetéseket láthatunk. Az együttes két tagja felváltva mesél: előéletükről, történetükről, egymáshoz való viszonyulásukról. A közel egyórás film négyötö-dében egy kissé elcsépelt, hatásvadász tucat-promófilmnek tűnik. Amanda sóhajtozva, káromkodva beszél transzcendens élményeiről, míg Brian őszintébbnek, sebezhetőbbnek mutatkozik. Zenekari társa erre rá is tesz egy lapáttal, elmondja, hogy mennyi minden más bennük, amit a megfeszített munka csak előtérbe hozott. Felmerülhet a film magyar nézőjében a kérdés: mi az aktualitása ennek az együttesnek, a róluk szóló filmnek Közép-Kelet Európában, ráadásul úgy, hogy itt nincs is jelentősebb rajongótáboruk? A kérdés megválaszolatlan marad a film háromnegyedé-ben, így az alkotás távolinak hat. De az utolsó tíz percben történik valami, fel lehet ébredni. Amanda bejelenti, hogy Brian még nem tudja, de ő már tovább akar lépni, ő sokkal erősebb és tudja, mit akar. Sajnálja, hogy dobosának ez az álma. Majd a következő snittben újból koncerten vannak, meghajolnak. Teljes a boldogság Brian szemében, kissé úgy érezzük, társa átvágja őt. Ez, hogy mégis találhatott a néző egy olyan szálat, amely egy kis izgalmat visz a vászonra, megmenti az alkotást.

Egy másik egész estés alkotás, amely viszont hozzánk nagyon is közel álló problémával foglalkozik, Cserhalmi Sára első nagyjátékfilmje, a Drága besúgott barátaim. A téma az ügynökkérdés – talán minden érintett nációnak elkészült vagy el fog készülni az ezt megemészteni kísérlő filmje. Cserhalmi Sára filmjében nem egy közszereplő botrányainak körülményét ábrázolja, hanem egy pályáját beteljesítő besúgott (Cserhalmi György) és egy lecsúszott besúgó ellentétbe állítását láthatjuk. Viszont mindketten nagyjából egyedül élnek. A főszereplő egyetemi tanár, Czettl Andor kikéri a besúgói által leírt anyagát s rájön, hogy egyik régi barátja is köztük van. Miközben hirtelen felindulásában egy besúgókat elítélő cikket ír egy országos napilap számára, amelyben megnevezi barátját és annak morális szempontból elítélendő tettét, aközben ügynökmúltja miatt elítélt barátjáról (Derzsi János) kiderül, hogy súlyos betegsége folytán már csak egy hónapja van hátra. Érezhető, hogy ez egy politikailag korrekt film, amely szeretné éreztetni, hogy mindennek két oldala van, a besúgók negatív megítélése nem biztos, hogy minden esetben jogos. A cselekmény kiszámíthatósága – a halál, amely kissé eltúlzott igazságszolgáltatóként jelenik meg – már megóvja nézőjét a túlzott katarzistól. Ezt erősíti a haldokló barát, aki, miután véletlenül rátalál barátjának cikkére, egykedvűen figyeli a körülötte kialakuló felhajtást és várja halálát. Végül nem akarja megvárni, hogy fájdalmak között hunyjon el, ezért kiveti magát az ablakon, bár előtte még műszemét a barátjára hagyományozza. 

A film rengeteg elnyújtott jelenetet tartalmaz, amelyeknek viszont nincs súlyuk: egyik sem ad, de nem is erősít semmit a befogadóban. Ugyanakkor homályos a szinte elengedhetetlen szerelmi szál vagy talán háromszög, amely a besúgott, a besúgó és középpontban álló levéltáros, Györgyi Anna között alakult ki. Utóbbi szerepköre kissé túlzottan hangsúlyossá vált, hiszen ő a levéltáros is, aki kiadja az anyagokat, ennek ellenére dramatikus súlya alapján mellékszereplőségre van ítélve. A film kissé életszerűtlen: az alkotók megpróbálták mindegyik szereplőt a nyelvezetükön és az ábrázolt életkörülményeiken keresztül is jellemezni, de ennek eredményeképpen inkább sztereotípiákkal telitűzdelt típusokat látunk, amely által az életszagúságuk is odaveszett. Cserhalmi Sára filmjét, bár segíthet abban, hogy besúgóemlékezetünk traumáit feldolgozzuk, sajnos egyelőre még nem számíthatjuk a maradandó terápiás megoldások közé. 

Míg Cserhalmi Sára filmjében a nőiség nem kerül előtérbe, addig Török Ferenc Isztambul című alkotásának ez áll a középpontjában. Bár a filmet a szemle keretében csak zártkörű vetítésen mutatták be, azóta már rendszeresen játsszák a mozik. A főszereplő az elhagyott középkorú feleség és anya, akit egyetemi tanár férje elhagy egy tanítványa kedvéért. A feleséget, Munk Katalint, aki a legritkábban megszólaló szereplő, Johanna ter Steege alakítja. Mikor férje otthagyja, megőrül, mezítláb kószál a városban, bekerül az elmeosztályra, majd onnan megszökik, s az otthonról összeszedett pénzzel világgá indul. Közben két gyermeke aggódik érte. Lánya, akit Tenki Réka alakít, egy, a berendezés alapján nagypolgári miliőben várja gyermekének születését. Kisebbik gyermeke életigenlő egyetemista fiú, aki elítéli apját annak viselkedéséért, viszont a későbbiekben már nem utasítja el apja szerelmének közeledését. Török Ferenc története „kis lelki utazás” szép képekkel és hangulatokkal díszítve. A párbeszédek viszont még a leggyanútlanabb nézőnek is fülsértőek, életszerűtlenek, és a szereplők nem törekszenek arra, hogy értelmet adjanak szövegüknek. Ebből a szempontból megállapítható: a főszereplő a legéletszerűbb figura. Ellenben a férjét alakító Lukáts Andor, akitől a legtöbbet várná ugyanez a gyanútlan néző, nem lehel életet a kapuzárási pánik miatt szerelembe menekülő férfi alakjába, hanem még inkább lebutítja azt. Míg az isztambuli utazás és az anya török hotelszomszédjához fűződő rövid lelki románca egy szemet gyönyörködtető történet, addig a cselekmény Budapesten zajló részei inkább csak tettetett ügyetlenkedésről árulkodnak. Lehet, hogy az egész családnak ki kellett volna utaznia Isztambulba?

A szemle egyik figyelemfelkeltő és nehezen értelmezhető filmje Fancsikai Péter, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem végzős hallgatójának jp.co.de című filmje. Az alkotást már ősszel bemutatták Budapesten, a Trafó Kortárs Művészetek Házában, de mivel ez is az elmúlt egy évben született alkotás, így a Szemlén is „adásba kerülhetett”. Nehezen érthetősége abban rejlik, hogy a film a Krétakör úgynevezett Trilógiájának első része, és részleteiben szorosan kapcsolódik az egészhez. Egyrészt láthatjuk a Krétakör Prágai Biennálén sorra kerülő színházi kísérletének kvázi-dokumentumfilmes változatát, másrészt ezzel egybeszőve láthatjuk Budai Balázs, a film egyik alkotója és egyben szereplője történetének egy szeletét. A film meglepő képsorral kezdődik: egy belső helyiséget pásztáz végig egy kamera, míg a végén megállapodik egy éppen önkielégítést végző lányon, aki dolgának végeztével kisétál a szobából. Majd különböző témájú jelenetek váltogatják egymást, amelyeket nehéz elhelyezni a film kontextusán belül, viszont a teljes trilógiát ismerve minden megtalálja a helyét. 

Az alkotást önmagában értelmezni nehéz. Több előreutalást tartalmaz, amelyek a Krétakör trilógiájának teljes ismeretében válnak csak értetővé, ennek ellenére a képekben megfogalmazott dramaturgia kellő időben eléri csúcspontját. Nem lehet meghatározni, hogy Fancsikai filmjében volt-e felesleges képsor vagy akár csak unalmas pillanat. A nagyon erős hatású kezdőjelenet megtette a hatását, így itt már nem volt érezhető, de azon néző számára, aki a trilógiát nem láthatta, értelmezhetetlen maradt az előadás.

A fapados Filmszemlén általam látott filmek mindegyikét különös nézői reakció kísérte. A közönség nagy része a filmek időtartamának felénél kissé türelmetlenül mocorogni kezdett a székében. Elgondolkodhatunk, vajon ezt a szórakoztató ízek hiánya okozta-e – azoké, amelyeket Andy Vajna, a magyar filmiparért felelős kormánybiztos (aki nem vett részt az idei Filmszemle megrendezésében!) olyannyira támogat –, vagy csupán a művészfilmek sikerültek kissé még „művésziebbekre” az idén.