– Reggel-délben-este szedem a szívgyógyszereimet. Amúgy egészen jól megvagyok. Igyekszem kitérni a világ ostobaságai elől. (A magaméiról nem is beszélve.) Amelyektől nemigen tudtam megóvni magam sem ̉89 előtt, sem azt követően. Amerikát és Szibériát járt nagyapám, miután kivágta magát a Tajgából, úgy hazacövekelt, hogy kilencvenhárom éves koráig alig lehetett hallani a hangját. Olvasni viszont egy falu helyett olvasott. A színtiszta székely faluban románul „okított”, Krajovában katonáskodott édesapámnak viszont egy életre elment a kedve a betűvetéstől. Az én kezemben is szívesebben látta a kapát, a kaszát, a fejszét, a kalapácsot. Amikor megtudta, hogy 1968 derekán újságírásra adtam a fejem, épp csak ki nem tiltott az „élet”-ből. De azért, amikor édesanyám kezébe vette a Falvak Népét, mindig megkérdezte tőle, hogy merre csatangolok. Az ő világjárásáról és -felfogásáról Péter–Pál-napok alkalmával értesülhettem, amikor életben maradt fogolytársainak (jó komáinak) elsorolta élete nagy összeomlásait. A veszteséglistán elsőként szerepelt az 1940 őszi „hazameneküléskor” Brassóban odahagyott vastengelyű szekere; a vasúti poggyászkísérésből származó megtakarításuk megsemmisülése, ami Kolozsvár 1944. június 2-i bombatámadásakor odázta el jó időre a recsenyédi házépítést; szó esett a nagyenyedi és krajovai bevagonírozásról, még inkább az Ararát tövében töltött négy esztendőről; aztán az 1948-as zabaratásról, a hazaszabadulás lelki idejének érzékeltetéséről. Aminek ismeretében számomra nem szorul különösebb magyarázatra, miszerint 1956 után elveszítette a hitét, hogy valaha is szabad világban töltheti le hátralévő életét. Veszteségtudatától csak az ösztönlét tudatalattija mentette meg: újrakezdeni az újrakezdhetetlent. 

Ami engem illet: házkutatások alkalmával elvihették nyomdakésznek vélt kézirataimat, de a papírkosárba dobott jegyzeteim alapján később újraírhattam és publikálhattam „paradigmaváltó” szövegeimet. Személyes életemben – eléggé botor módra – nem számoltam a rendszerváltás utáni szeizmikus összeomlás következményeivel.  De az örökletes gének családi misztériuma mégis mindig kisegített.        

Egyébként a Korunk újabb természettudományi számának a szerkesztését fejeztem be éppen, és felvázoltam egy Jancsó Béla-leveleskönyv összeállításának és kiadásának „ütemtervét”. Hogy miért épp ezek a kérdések foglalkoztatnak pillanatnyilag? Látszólag nincs összefüggés e két „munkavégzés” között. Valójában mégis van. A tudomány és a művészet valóság-megismerését nem lehet elválasztani egymástól, és a világképformálás szintjén mindkettőnek élménnyé kell válnia mindannyiunk számára. A tudós nem tekinthet el a művészember intuícióitól, az író pedig a kutató felismeréseitől. A klasszikus német irodalmon iskolázott esztéta, Bernáth Árpád véleményét hívnám segítségül: „A szépirodalmat a matematikától nem az különbözteti meg, hogy az egyik szép, a másik igaz. Az elvek alapján létrejött rendezettségükben mindkettő lehet szép, de csak az egyik, a »szép« irodalom tesz különbséget a jó és a rossz között.” Hát erről van szó, azt hiszem. Ezt a különbségtételt igyekeztem eddig is erőm és tehetségem szerint nyilvánvalóvá tenni. 

– A szerves építkezések híve vagyok. És elképzeléseim megvalósításához mindig szövetségeseket keresek. Nyilván nem csak a magyar kollégáim között. Ha román részről ért gáncsoskodás, inzultus – ami a kilencvenes évek második felében gyakorta megtörtént –, nagyrészt fiatal román kollégáim védtek meg. Akiknek a pályakezdését egyetemi vezetőként magam egyengethettem. Akik Európát jártak, amerikai ösztöndíjat szereztek. Amikor a BBTE Politológiai Karán dékánnak választottak, egy hétig nem léptem át a dékáni hivatal küszöbét. De felgyűltek a napi megoldást követelő gondok, és „színre kellett lépnem”. Nem az én tisztem értékelni azt, hogy ez a négy tudományszak milyen arányban bővítette a BBTE magyar tagozatának kínálatát. Csupán annyit szerettem volna érzékeltetni, hogy nekem tizenkét éven át az egészért kellett dolgoznom ahhoz, hogy a magyar oktatás kereteit tágíthassuk. Az most már fiatal magyar kollégáimon is múlik, hogy miként tudják kitölteni ezeket a kereteket. A diáklétszám érezhetően apad, a minőségi követelmények pedig nőnek.

– A térségünkbe „világfelfordulást” hozó trianoni esztendőben jelessel érettségiző Jancsó Béla (1903–1967) már  Budapesten, Szegeden és Kolozsvárt végzett egyetemi tanulmányai idején európai látókörű esszé- és tanulmányírónak, eredményes irodalomszervezőnek számított. Az első világháború után induló fiatal erdélyi írónemzedék, a Tizenegyek (1923) egyik vezéralakja, pár évvel később pedig a Nyugat nagy reményeket keltő munkatársa. A feljegyzések szerint a Berzsenyiről, Kölcseyről, Kemény Zsigmondról írt esszéi/tanulmányai alapján Osvát a szellemi korváltást ígérő ifjabb nemzedék legjobbjai között tartotta számon – Illyés és Németh László mellett. Egy korszerűtlen „korszellem” megváltoztatásának igényével lépett fel akkor is, amikor Szegedről hazatérve Kolozsvárt hozzálát a kisebbségi magyar társadalom demokratikus önszerveződését célul tűző Erdélyi Fiatalok (1930–1940) értelmiségnevelő műhelyének a megteremtéséhez. „Egy megújítandó Európában megújult magyarságot kell teremteni” – szögezte le axiomatikus érvénnyel Tamási Áron 1940 őszén. Ennek a gondolatnak a jegyében dolgozott Jancsó Béla, akiben Tamási „kétszeresen lelki testvérét” fedezte fel a közös indulás éveiben. Ennek ismeretében ugyancsak felértékelődhet mindaz, amit levelezésében az utókorra hagyott. Olyan fontos eszmetörténeti, irodalom- és művelődéstörténeti csomópontokat világítanak meg akkori gondolatai, mint a Tizenegyek fellépése, az Erdélyi Fiatalok indulása és működése, a Magyarok Romániában-, a Nem lehet-, a Jelszó és mítosz-vita, a Vásárhelyi Találkozó körülményei és „mítosztalan” megítélése, a Szegedi Fiatalok, a Bartha Miklós Társaság, a Sarló története. Az irodalomtörténet-írás korábban a felvilágosodás történetét kutató Jancsó Elemért – Jancsó Béla testvéröccsét – tartotta számon, őt „ismerte” jobban. Az arányok azonban mindjárt megváltoznak, mihelyt azt is számba vesszük: Jancsó Béla nemcsak a korszerű erdélyi magyar szellemi élet inspirátora és organizátora volt, hanem annak Kárpát-medencei kiépítője is. Jancsó világosan látta és számtalanszor megfogalmazta: csak úgy maradhatunk meg, ha kialakítjuk azt a gondolkodásmódot, és meg­teremtjük azokat a szervezeti formákat, amelyek saját államiság nélkül is megtarthatnak szülőföldünkön magyarnak. Jövőstratégiáját a Kossuth-féle konföderációs államszövetség eszméjére és az autonómia célképzetére építette. Egyaránt szemmel tartotta a kelet-közép-európai összefüggéseket és az erdélyi/romániai viszonyrendszereket. 

– Van ebben valami törvényszerűség, kétségtelenül. A gyermekkori falum értékvilága odalett, és az a létforma is, amibe annak idején belenevelt. (Ma így mondják: amiben szocializálódtam.) A rokonok kihaltak, a velem egykorúak szétszóródtak. Legtöbben már nincsenek is az élők sorában. Érdekes módon a szüleim által nekem szánt otthoni dolgozószobámat sosem vettem „igénybe”. Az maga volt a határ. Valahányszor hazaérkeztem, mindig az volt az első dolgom, hogy induljak a mezőre. Mostanság, hogy már szülőfalumban is akár napestig csak írással foglalkozhatnék, semmi értelmét nem látom az „otthonlétnek”. Bizonyára azért, mert úgy érzem: kolozsvári dolgozószobámból többet tehetek az otthoni világ remélt jobbrafordulásáért. Amikor legutóbbi kötetem, a karácsonyra megjelent Védjegyek bevezetőjét H. Szabó Gyula Kriterion-igazgatónak átadtam, azt javasolta: Kolozsvárhoz társítsuk Atosfalvát. Igaza volt, hiszen az ellenfényben megrajzolt íróportrék java részét ott véglegesítettem. Atosfalvi házunkat különben második feleségem szemelte ki. Kezdetben nem árulta el nekem, hogy voltaképpen egészségmegóvás céljából. A falu egyik „legöregebb” házát újíttattuk fel. Ez lett az időnkénti gyülekezési/találkozási helye a sógoroknak, sógornőknek, Irénke első házasságában született gyermekeinek. Bukarestből ide „ruccannak haza” a fiamék, Budapestről a lányomék. Szovátára, Székelyudvarhelyre, Csíkszeredába menet vagy onnan jövet budapesti, kolozsvári, marosvásárhelyi, radnóti barátaink is be-benéznek. Egyetemi kötelezettségeim jó részét – doktori értekezések olvasását, értékelések megírását –, egy-egy (könyvtári környezetben) Kolozsvárt felvázolt előadás kimunkálását/véglegesítését ott is el tudom végezni, de „munka közben” bármikor kiléphetek az udvarra, a kertbe, lesétálhatunk a Küküllőhöz, felmehetünk a domboldali erdőkbe. Most is alig várom, hogy rám mosolyogjon a hóvirág, tapsikoljon az ibolya, kidugja fejét a csalán, nyújtózkodjék a komló. Ha szükséges, paszulyt karózok, gyomot tépek, öntözök. Mindez felfrissít, serkenti a gondolkodást és a kreativitást. Főként „alapjáratban” tartja az egyébként alattomosan ingadozó vérnyomást.

– Péter fiam előbb informatikusnak, majd szociológusnak készült. Most pedig mindkét szakmának az előnyeit igyekszik kamatoztatni az Új Magyar Szónál, illetve az Erdélyi Riportnál. Zsuzsa-Anikó lányom Budapesten tanít, az Új Ember című katolikus hetilap holdudvarában megjelenő kiadványoknak (lapoknak, könyveknek) dolgozik: mentálhigiéniás, pasztorál-pszichológiai, teológiai témájú könyveket és tanulmányokat fordít magyarra.

– A hadifogságból négy év után hazatérő édesapámtól azt tanultam, hogy a patkószeget is fel kell szedni, nemcsak az út porába hullott fél patkót. Sosem tudhatja az ember, hogy mikor veszi annak hasznát. Szegény édesanyámat is mennyit szekírozta amiatt, hogy kidobta a nyers krumplihéjat, ami életeket mentett annak idején a lágerekben.  Az igazság mindig a legapróbb részletekben rejlik. Olykor nagyívű elméletek is összeomolhatnak, ha nem nézünk a dolgok mögé, ha nem tárjuk fel a háttértartományokat. Bizonyára alkat kérdése: engem a mai napig izgalomban tart a mikrofilológusi „aprómunka”. Ami korántsem a joggal lenézett faktológiai pepecselést jelenti, hanem az önmagukon mindig túlmutató részletkérdések árnyalt tisztázását. Ez valóban olykor hónapokat vesz/vehet igénybe, mert „menet közben” nem mindig tudom eldönteni, hogy a megírás során végül is mire lesz szükségem. Ezt követően viszont hihetetlenül felgyorsulhat a munka. Napi rendszerességgel, mintegy „órabeosztással” szoktam írni. Erre akkor kényszerültem rá, amikor az egyetemen a dékáni teendők elől sem tudtam kitérni. Akkor szoktam meg, hogy minden nap fél hatkor keljek, és kilencig megírjam a napi „penzumot”. Minden napomat elveszítettnek tekintettem, amikor nem ezt tehettem… Atosfalván a kakasok ébresztenek, Kolozsváron a folytatásra, véglegesítésre váró kéziratok. 

– Most éppen a román nyelven megjelent sajtótörténeti tanulmányaimat rendezem kötetbe. Régi adósságom a Jancsó Béla-leveleskönyv tető alá hozása. Szülőföld-szociográfiám is megírásra vár, negyven éve gyűjtöm hozzá a feljegyzéseket, a megszólaltatható dokumentumokat. Volt egy periódus, amikor a hazahívó szó a két Homoród mente felfedezésére késztetett. Aztán a nyolcvanas évek második felében a belügyisek kitiltattak szülővidékemről. Nos, ennek a drámáját is szeretném megírni. De a volt szekuritáté irattárából még mindig nem sikerült megszereznem ezeket a dokumentumokat… 

1945-ben született Recsenyéden. Újságíró, szociográfus, irodalomtörténész, sajtótörténész és egyetemi tanár. Középiskoláit 1963-ban végezte Székelyudvarhelyen, 1968-ban a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári képesítést nyert. A filológiai tudományok doktora, egyetemi tanár a BBTE Újságírói Tanszékén. Doktorátusvezető, a Hungarológiai tudományok doktori iskola tagja. 1990-től a Korunk szerkesztője, több kötet szerzője. Kutatási területe: a romániai magyar irodalom és sajtó története, sajtóelmélet, szociográfia.