"nincsen határos tér, csak végtelen ének"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 6. (596.) SZÁM — MÁRCIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Páll Lajos
Versei
Botházi Mária
„A szerves építkezések híve vagyok” - Beszélgetés Cseke Péter eszmetörténésszel
Szőcs István
Köz-művészet, elegyítettség, bölcsködések…
Király László
Versei
VARUJAN VOSGANIAN
Suttogások könyve
Sigmond István
Molekulák 24. A barlangkutató
ADORJÁNI PANNA
Tisztálkodás
Matei Vişniec
Versei
CSUSZNER FERENCZ
Rövidprózái
Vízi Tünde
Szubimágó
MÁTHÉ SZABÓ MAGDA
Emlékeim
ANDORKÓ JÚLIA
Az örökké bohóckodó lét természetéről
Gyenge Zsolt
Berlinálé 2012: a király két szeme
MAJOROS CSILLA
Művészi szabadság vagy politikai elnyomás?
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT A személyes hang
Áprilisi évfordulók
 
Szőcs István
Köz-művészet, elegyítettség, bölcsködések…
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 6. (596.) SZÁM — MÁRCIUS 25.

Mottó
„távol légy, alacsony tömeg”
                                              (BM)

Tulajdonképpen a színház kezdte: csúfondároskodott a rajongóival… Hogy aszongya, kiöltözve jönnek a színházba, puccba vágják magukat, hehehe! És ájtatos pofákat öltenek: buta kispolgárok, lám csak. Mutassunk nékiek ellenpéldát: a személyzet öltözzék lomposan, a jegyszedő fújjon hagymaszagot a belépőkre, a színlap legyen alacsonyra helyezve, s nehezen olvasható, hogy a néző düllessze ki az ülepét, vagy álljon négykézlábra. Igazgató, dramaturg, rendező ne kellesse magát a bejárat körül, netán még azt véli hinni a közönség, hogy számít, és szívesen látják. Az igazgatók legbutábbja, amikor kitüntetést adnak át az intézménynek, a színpad elején izzadságfoltos fekete ingben és gyűrött nadrágban, nyúlánkozva vegye át!
A bölcselkedés aztán évtizedeken át a negyedik fal eltávolításáról szólott: a láthatatlan negyedik fal az, amelyik elválasztja a nézőteret a színpadtól, azt ugye át kell törni. Pedig a színház azon alapszik, hogy a színpadnak megvan a maga külön gravitációs erőtere! Az igazi drámai színész, ha le is lép a színpadról a nézőtérre, magával hozza egy darabját a színpad erőterének, ami áthatolhatatlan burokként veszi körül.
Ám igaz: van más típusú színész is, aki inkább „komédiás” (na jó, legyen „komikus-fajta”), aki bármikor kiszól a darabból, társalogni lehet vele a proszcénium páholyából, vagy leugrik a nézőtérre, és Kalampász néni fülébe súgja, figyeljen, mert a primadonnán ma nincs bugyi. Mindez azért lehetséges, mert a színháznak – értve ezen az újkori színházat, a XVI. századtól – vannak nagy, sokezer éves előzményei, pl. a passiójátékok, a ceremoniális mágia, aztán a „színjátékszerű” népszokások, az alakoskodás megannyi féléje, aztán a vásári szórakoztatás és maga a cirkusz. Mindez azonban csak „színházszerű”, de nem maga a színház! A színház imitt-amott, felhasználhatja eszközeiket, de lényegében más! A fő különbség: a színház tartó gerince a színművész – és a költő, a drámaköltő. A színházszerű szertartásoknak, vagy mókázásoknak művelői pedig alkalmi szereplők vagy bohócok, gladiátorok, akármilyen hatásosak, de nem művészek; tartóoszlopaik pedig bizonyos hagyományos „közszokások”… vagy – a közszereplési vágy!
A színházasdi elegyeskedő, önprofanizálási interakcióitól vérszemet kapva, jön a demokraticista szobrászat: ne divinizáljuk a személyiséget, ne száműzzük hőseinket a magasság magányába, a hideg, jeges űr idegenségébe; éljenek itt közöttünk, velünk, a mindennapiságunkban; és a gyalogjáró vagy az úttest szintjére állítják, jobb esetben egy bokor vagy falrészlet védelmébe ajánlják a műalkotást.
Az első gyalog- vagy mélyszoborral, mifelénk Temesváron találkoztam, egy mellékutca csendes kis parkjában, az utca szintje alatt egy méternyi mély üres medencében Dózsa György, avagy Székely György, az 1514-es parasztfelkelés vezére, kövérkés combjaira simuló harisnyában, puffos bugyogóban: nem népi hős, de nem is félelmetes felforgató-gyujtogató-közgyilkos, hanem egy nyugdíjra érett balerin. Nem tudom, szobrásza kivel és min vitatkozott alkotásán keresztül: egy biztos, nem lett se híres, se fenegyerek, sem érdekes, a szobrát senki le sem köpi. Azonban a gyalog meggyalázás lehetőségével ugyanitt, szintén Temesváron találkoztam először.
Nem is messze az említett szobortól, de már a főútvonalon, alig valamivel a gyalogjáró szintje fölött áll az a Szűz Mária-szobor, amelyet Dózsa György „kegyetlen halála miatt engesztelésül”, még az első világháború előtt emeltek. A helytörténészek mondják, hogy a helyi hagyomány szerint épp azon a helyen Dózsa Györgyék kivégzésekor egy alacsony felhőben látomásszerűen megjelent a Madonna: valószínűleg a füst- és porfelhőből hirtelen kiváló szűzmáriás zászlóról lehetett szó; teszik hozzá, mint ahogy jó két és fél évszázaddal azelőtt, Szent László rúdon hordozott mellszobra megrémítette a tatárokat a moldvai csatában, lásd Arany János versét.
A szobor talapzatába, a mindenre gondoló tervező, egy kis vaslemez ajtóval elzárható üreget illesztett, hogy a kegyeletből meggyújtott gyertya esőben vagy nagy szélben se aludjék ki. Egy ízben, jó 25 évvel ezelőtt, amikor az ajtócskát kinyitottam, egy döglött galambot találtam begyömöszölve!
Legyen akármennyire demokrata is az ember, csőcselék azért létezik! Az a bizonyos hat százalék; amely olykor lehet tíz is, és válságos időkben felfuthat harmincra is, egy barom százat csinál alapon. És nem azért, mert így írta meg Le Bon vagy Ortega, hanem, mert minden tanító, közterület-gondnok, városatya és utcaseprő, temetőőr és erdész ezt tapasztalja és tanúsíthatja, és sajnos, ezek nemcsak az értelmi fogyatékosok közül kerülnek ki: a profanizálásra való hajlandóság legalább annyira gyakori eszes, jó családból való személyeknél is. Röhögve nyomja el szivarcsikkét a költő szobrának tetején, a fagylaltos zacskót a tündérkirálynő orrára ragasztja, és a szökőkút nimfájának legalább a kisujját haza akarja vinni trófea gyanánt. 
Külön erőtérbe, a tiszteletébe és az áhítatéba kell hát „zárni” a műalkotást és a művészetet. Egy gondozott virágágyás olykor hatásosabban megvéd egy emlékművet, mint egy aknamező. A szépség – és a hozzá tartozó áhítat – erős fegyver, és talán ezért harcol ellene több mint száz éve minden közmodern közbölcsész, közteoretikus, közköltő, közdramaturg és közköpü.
Bölcs, szörköntöst ölts, mert inkább egy kisded kerti törpe a rózsák között, festett gipszből, mint egy óriáshídra festetlen bronzból két lábra állott hatalmas pincebogarak között. 
Még valamit: a művészet terén is érvényes, ami a politikában, ahogy a jó Végetius több mint másfélezer éve tanítja: Qui desideret pacem, preparet bellum… vagyis, ha azt akarod, hogy békén hagyják a szépséget (áhítatot, kegyeletet), légy készen arra, hogy szerényen szájon vágd a gyalázkodókat! Ezért most a 80 éves Banner Zoltán műítészt és szavalóművészt azért köszöntöm, mert egy ízben (tanúja voltam) egyik műsoráról kikergette a nézőtérről a röhincsélő suhancok egy bandáját!




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében