Életeink. Az örmény hegyek
Száz éve már – vagy időtlenség óta –
kísér és kísért egy vaskőbe karcolt,
derék fatörzsbe faragott,
égre maratott mondat.
Nem tudod, hol láttad, melyik életedben
a számlálhatatlanok közül;
isten hangját kongó barlangban-e,
hósipkás hegy falán,
elhagyott tömlöcök jeges folyosóján,
valamely kanyarban a rácsos vaskapunál,
legvégső soron egy büszke fegyvermúzeumban,
melynek egyetlen íves ablakából
megláthattad – igaz ember! – a fénylő Ararátot…?
… Lehet: nem-létezés vagy más-lét csapdájából
írja egy létező poéta: Metakszé,
kiválasztottak lángoló hitével,
mely előtt bölcsen meghajtod fejed, mert
tamáskodó, önhitt, köznapi szerkezeteid
sorra mondják föl a szolgálatot.
És ott elöl, fönn a bejáratnál,
váratlanul meglátod asszonyodat is,
csapat rosszcsont kölyköt igazgatva,
holott tudod róla: ezer mérföld messze
áll egy színpadon, s görög istenekkel pöröl…
Ám itt tele ég s föld köze megannyi hasonmással.
És ha éppen azték isteneid üzennek? –
minden erre vall.
Talán megszűntél a varázslatban,
s most gondolatban, testben újjá alakulsz,
döbbenten egy másik lét
felfoghatatlan üzenetétől,
melyet lassan betűzöl, mint a kezdetekkor:
E S K Ü S Z Ö M S O H A S E M J Á R T A M I T T
A látogató
Regényemben egyik szereplő mond valamit
valakiről,
miközben egy napraforgós kerttel
társalog.
És harminc-negyven év múltán váratlanul
megjelenik a rókaprémes asszony.
Ő a lánya annak a valakinek – mondja –,
akiről egy szereplő mondott valamit,
ami nem igaz.
T. i. valaki nem is öreg.
Mi több: köszöni jól van,
remek magyar kocsmát visz Amerikában.
Jobb lenne hát elmenni egy italra,
miután ily szépen tisztázódott minden.
S a napraforgós kert is – no de hagyjuk…
Hívjunk inkább taxit, sürget az idő.
A tengeren túl semmi sincs közel.
Illetlen s méltatlan gyalog járni.
Kerti reggel
A bazsarózsa bokron ötven bimbó –
akár egy gondatlanságból elkövetett
szerelmi vallomás:
túlzó, baljós és lenyűgöző.
Többé a tekintet nem csapong reggelente;
oda költözik, tapad a kert sarkába. –
S mint valódi költő, emlékezni kezdek,
mindenre, ami soha meg nem történt.
Látom a magasba tartó széles lépcsőn
legfelül állni a teremtőket,
tűzben lobogva, jégbe fagyva,
az állapotok állapotában. –
Szép reggeli fényben lebegnek azután,
ragyogó ruhákban, az elhivatottak,
keblükön kis tűzhányót melengetve,
övezve sistergő gondolatokkal, a rózsabokornál.
S bomlani készül a bimbó, beteljesül az óhaj.
Bizony itt a mesterdalnokok reneszánsza is!
Visszalopakodnak nyugállományú istenek,
hogy legyen mire-kire hivatkozni majd,
ha ki kell találni egy-egy történelmet.
Hallom, D. is írja már a Vak íjászokat –
jó hír.
Remek költő-asszony, de még ő sem tudja:
amint az elmélet kilép a kapun – menten
öldökölni kezd…
Ígyhát az üdvözlet
ma reggel elmarad.
Farsangi kendő – ’992
Évinek
Öltözz át, mert jönnek a
faramuci harmaták!
Költözködnek őszből télbe,
tavaszba a behavazott kerten át.
Alszik a, ébred a japán birsed,
élednek földbe fagyott hagymák.
Gyöngyöt fűznek a cérnás férgek,
vonaglásuk abba se hagynák.
Visszfényel jön az este, a szellem,
ONNAN – fogadja a test.
Abszurd gáztartály egy szép korondi kertben –
odabenn a házban Páll Laji fest.
Öltözz át, nem érted?! Ragyognod kell,
változnod. Menten indul a játék.
Rajongnak érted fák, leveli békák,
holott tél van. S az emberek – hát még…!
Velem jégcsapos gépmadár száll. Odalenn
emlékbe mosódik folyók gőze s a hó.
Idefenn-benn jó konyak, cimborák, s színesen
fotóz egy régi vágású besúgó.
Emlékszel? Kagylós, szikár tengerpartról
tartózkodón integet Takamura mester.
Pedig csak hangtalan özvegy sírás rázza –
szavától mégis átmelegszel.
Lassan születik szó és dallam, de te higgyed:
nincsen határos tér, csak végtelen ének. –
Ne szánd a magasba sápadozókat!
És öltözz már át! Hadd némuljanak.
Úgysem érteni: milyen
magyarul beszélnek?
