Különös, furcsa világba kalauzolja az olvasót Ármos Lóránd Rózsahús című kötetével. Különössége nem annyira szokatlanságában rejlik, hiszen nem egy tere, felbukkanó szereplője ismerős lehet a mai olvasó számára – ha a mindennapok világából nem is, magyar irodalmi olvasmányaiból mindenképp. Adott ugyanis egy többé-kevésbé reális tér, a nagyváros tere, és a verseket markánsan uraló, meghatározó irodalmi szöveghagyomány.
Mindezen jegyek még nem tennék/nem teszik Ármos versvilágát különössé – a versekből kirajzolódó meg- és beélt tér árnyalataiból, a jelzett szöveghagyományra való tudatos rájátszás és továbbírás mikéntjéből/hogyanjából azonban egy ironikus, nem egy esetben groteszk, a reálist és irracionálist gyakran egymásba játszó világ tárul szemünk elé.
Elöljáróban ugyanakkor nem árt talán megjegyezni, hogy elsőkötetes szerzővel állunk szemben. A huszonnyolc versből álló kötet teljes fegyverzetében állítja elénk a szerzőt, aki kötetnyi versébe belesűrített mindent, amit a mesterségből elsajátított. S bár ez a sűrítés túlságosan heterogénné teszi a kötetet, ez nem feltétlenül válik hátrányára.
Ha már utaltunk Ármos szövegvilágának térszerkezetére, induljunk ki a kötet nyitóverséből (Zümm, versmetró). Felütése tömör, szűkszavú: „Az ember.” A tömör verskezdettel kapcsolatos értelmezések – magasztosság/semlegesség/fintor? – ugyanakkor szűkíthetőek, ha figyelembe vesszük a vers alcímét: „éjjeli impró”. A továbbiakban gyakran visszacsengő szleng, nyelvi játék így már a kötet nyitóversében behatárolja a versek szövegvilágát, mint ahogy a nyitóvers folytatása is elmozdítja az első mondat által sugallható verstónust és szövegvilágot. Valójában a nagyvárosi – jelen esetben szövegszerűen is jelzett a tér konkrétsága: „móricz zsiga” – lét/ember hétköznapjainak vázlatszerű helyzetképeibe pillanthatunk bele. Tekintsük ezt a „versmetró” első megállójának – abban a nagyvárosi odisszeában, ahova a „versegyén” kalauzolja az olvasót.
A nagyvárosi tér-idő-szereplő hármasának sajátos felvillantása és (ön)meghatározása Ármos szövegvilágának egyik szervezőelemévé lép elő a kötet során. A körbeutazható világ megállóit legtalálóbban a kép, illetve filmkockaszerű felvillanásokkal érzékel(tethet)jük. Előzetesen talán csak annyit, hogy a versek szövegvilágától sem állna messze, ha szerzőnk szerkesztésmódját József Attila Eszmélet versének „fülke-fényéhez” hasonlítanánk. A rövid, egymás után felvillanó képek jellegüknél fogva vázlatszerűek. A nyitóvers után fokozatosan szűkül a tér (Forgó), kibontakoznak a fő- és mellékszereplők, akik balladai tömörséggel bukkannak elő, majd tűnnek el az olvasó szemei elől (Hat, szerelmes, Sminkdalok). Történeteik közt látszólag nincs átjárás és kapcsolódási pont, felbukkanásuk épp oly véletlen, mint eltűnésük, álmuk, jelenük és múltjuk a pörgő képkockák – és a nagyvárosi élet – ritmusához kötött (Váltások). De mint ahogyan a nagyvárosi lét szegmenseinek a felvillantása, úgy a filmszerűség motívumának hangsúlyozása sem öncélú a kötetben. Szereplői tekinthetők a „versegyén” megannyi szerepjátszásának – széttöredezettségük felismerése és egymás mellé illeszthetőségük ugyanakkor nem pusztán az olvasóra bízott. A bejárt teret pedig tekinthetjük saját belső terének, ahol a helyszínek, idősíkok és maguk a szereplők is – a filmtekercs metaforájára rájátszva – megállíthatók, visszanézhetők, kivághatók, vagy akár helyettesíthetők, ha kell: „A jelen: esendő körülmény,/a filmben cserélhető részlet: – magáról a versegyén/egy jövőbeli szép személynek/forgat” (Jövőbeli szép).
A fentebb vázolt szövegvilág azonban csak váz, keret, amelyre ráépíthetők a bevezetőben különösként definiált motívumok. A felvillantott világok mélyén ugyanis „fölsejlik egy másik világ”. A pillanatképek szereplői túllépnek mechanikusnak vázolt létükön – az önmeghatározás kísérletei után „kibontja magát szép hírmondó rendszereiben a gondolat” (Glóriák). Ez a – második megállóként is leírható – szövegszint, az elsőhöz viszonyítva részletezőbb technikával kidolgozott, szereplői, folytatva, avagy rájátszva korábbi metamorfózisukra – behatárolják önmagukat: hasonmások, skizofrén „versegyének”, akik „újjászülettek,” újra „feltámadtak.” (Zümm, versmetró, Glóriák). Ennek a szövegszintnek – ha nem túl önkényes az egyes verseken belül ilyen erős cezúrákat húzni – az elkülönítést is megkönnyítő jegye az irracionalitást súroló/vagy azt átlépő szóképek, szövegrészek sokasága, a szóképzésekkel, a szokásostól eltérő hangalakokkal, nyelvtani szerkezetekkel való játék: „Most éjjeledik. A kórház egén/ egy citrom s egy narancs egymást kergeti;// Onnan nézed azt a színház,/Most mélyül a játék/benne, ott fenn” (Éjjeli vers, csonka). Szövegtere és -ideje nyelvisége révén nehezen behatárolható, a „lent” és a „fent”, „éjszaka” és „nappal” (Éjjeli vers, csonka), „álom” és „való” (Rózsahús), „látszat” és „való”, normalitás és abnormalitás (Váltások) határai válnak viszonyítási pontokká az előző rész konkrét idősíkjaival és tereivel szemben. A világok kettősségének, álom és való, látszat és való ellentmondásosságának toposza ugyanakkor túlmutat a puszta szövegbeemelésen. Ármos ugyanis – a szinteknek megfelelően – az irodalmi/kulturális hagyományt is átértelmezi. Nem csupán a shakespeare-i „színház a világ” metaforának az átfordításáról van szó („Az égbolt mára olcsó, megkopott színház; a társulat kiköltözött” (Budapest anziksz)). Az előző szövegszint filmlogikájához visszanyúlva a „versegyén” sajátos logikával nemcsak önmaga hasonmásait cserélgeti, de a való-álom-látszat elemeit is egymásba játssza: „Mindent pontosan rögzítek/ Ha kell, később újrajátszom” (Arcvonal). Hadd idézhessek szemléltetésképp a kötet – és ennyi szubjektivizmus engedtessék meg – talán egyik legjobb verséből, az Isten arcá-ból: „Atyám, te engem úgy szeretsz,/ha jöttödre lebontom arcom;/lefejtem kusza ráncaim, és/ mosolyodat számra varrom;/csontjaim átrendezem/ameddig érsz, én is érjek.” A kettős világok közti különbségek/azonosságok/átjárhatóságok Ármos-féle elképzeléséről ugyanakkor tételes megfogalmazást is kaphatunk a kötet utolsó versében (Felszínetlen).
A „versmetrón” való utazás harmadik és jelen esetben utolsó megállójához érve érintenünk kell a bevezetőben említett irodalmi hagyomány, valamint a formai eljárások síkját is. A kötet huszonnyolc verse nem rendeződik ciklusokba, nagyobb egységeket Ármos az egyes verseken belül teremt: a különböző szövegszintek közti váltásokat gyakran zárójelbe tett szakaszokkal, keretes szerkezetekkel, sor- és strófaismétlésekkel jelzi. Hasonló funkciót tölt(het)nek be a kötetben megjelenő versformákkal való játékok (triolett, szonett), illetve verssorok (hexameter), verslábak (trohaikus, daktilikus versek) is. A különböző versformák, verslábak alkalmazása az esetek többségében ugyanakkor nem reflexió nélküli. A szerző ugyanis vagy már a vers címében jelzi az alkalmazandó strófát (Triolett), vagy a forma csak – a kötet újabb erősségének tekinthető – ellenpontozó (ön)irónia eszköze: „Ezzel megvan, Mester, hexameter ma a penzum,/ jól van, nyugtáz, ám belecsendül a gúny is:/ színes, szép fing lett, most engedd, szálljon az égig!” (A forma dicsérete)
Hasonló iróniát és játékosságot figyelhetünk meg az intertextuális utalások esetében is. Ármos – talán kissé önkényesen szétválasztott – szövegszintjeit a néhol nyelvileg redukált, néhol ironikusan átírt szövegutalások teszik teljessé, illetve értelmezhetővé: „(Lehunyja sok szemét a láz, lehunyja sok szemét a dunna; s a Dunnában a versegyén, hej, /alunna ő is, hogyha tunna...)” (Éjjeli vers, csonka). Nyelvi játékaiban mind a szépirodalmi („soványan jöttem, akarón”), mind a populáris szöveghagyomány („Lesz maga én juszt is skizofrén...”) elemeit egyaránt működésbe hozza. És mint a fentebbi szövegegységeinek alkotói, a „versegyén” úgy válik „rímspíler”-ré, hogy versjátéka sohasem öncélú, komikuma avagy tragikuma mindig kontextushoz kötött.
(Ármos Lóránd: Rózsahús, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2005.)
