részlet
A dédapám, David Melichian, olvasott ember volt. A konstantinápolyi Robert Collége-ban tanult. Verseket vetett papírra és annyira szépen írt, hogy hozzá jöttek a környező falvakból, sőt még Erzurumból is, hogy ő írja le a szerződéseiket. David Melichian a környék vezetője volt, nagyjából úgy, mint manapság egy polgármester. Amikor 1915 tavaszán megérkeztek a janicsárok, belökdösték a házába, amelynek falait csak akkor kezdte építeni, és kövekkel ütötték agyon. Így végeztek az örmény vezetőkkel más tájakon is. Valószínűleg ezért volt az, hogy nagyszüleim inkább beszéltek háztetőről, mint égboltról, amikor a világ égtájai kerültek szóba. Olyan a gyermek szülők nélkül, mint a ház tető nélkül. Semmi se rosszabb egy tető nélküli háznál, mert onnan érkezhet a halál.
Setrak nagyapám nem tudta egészen pontosan megmondani, mikor is született. Csak arra emlékezett, hogy aratás idején történt, és ez elég is volt neki. Később, amikor az évek számára is értelemmel telítődtek, azt mondta, hogy az évszázaddal együtt született. Könnyebb volt kiszámolni így.
Öten voltak testvérek: két fiú és három lány. Macruhi volt a legnagyobb lány, aki aztán Erzurumba ment férjhez. Őt követte Harutiun, Maro, nagyapám és a legkisebb: Satenig. Macruhi a mészárlások idején halt meg. Az egyik éjszakán a török katonák visszavonultak, és hagyták, hogy a kurd martalócok kirabolják az aleppói úton haladó deportáltakat. Macruhit és férjét is lemészárolták. A gyermekükről semmit sem lehetett tudni.
A Melichian család nem akart csatlakozni a Deir-ez-Zor felé tartó konvojokhoz. Amikor a katonák körbevették a falut, más lányokkal együtt Marót is elragadták. Az egyik éjszakán sikerült elfutnia, és amíg őrei észbe kaptak: a parti sziklákról az Eufráteszbe vetette magát. Az ő emlékére nevezte el nagyapám a legnagyobbik lányát ugyancsak Marónak.
Nagyapám éppen Erzurumban volt a rokonságnál, nagyanyjával, Haciadur feleségével együtt. Visszatértükkor megpillantották a lángoló falut. Harutiun, a nagyobbik testvére, elébük jött, és elmesélte, milyen szörnyűségek történnek ott. Nagyanyjuk futásra biztatta őket, mert túl öreg volt ahhoz, hogy velük tartson. Az erdőben rejtőztek el. De túl ügyetlenek voltak, hogy rendesen csinálják és fogságba estek. A történetnek ezt a részét nagyapám csak egyetlen egyszer mondta el életében. Khorentől, az unokatestvérétől tudjuk, aki hallotta és továbbadta a történetet. Az történt, hogy a janicsárok vezetője maga elé hívatta őket ,és megparancsolta, hogy térdeljenek le. Elővette a kardját és megölte Harutiunt, a nagyobbik testvért. Harutiun örményül feltámadást jelent. Talán egyszer, ki tudja...
Aztán odafordult ahhoz, aki a nagyapám lesz majd, és akkor lehajtott fejjel sírt. Megragadta a haját és addig húzta, amíg a fiú kénytelen volt az arcába nézni. „Nézd meg jól!” – mondta a parancsnok, a lángoló falu és testvére holtteste felé fordítva a fiút. „Tudod, hogy hívnak?” Nagyapám könnyekben ázó tekintettel intette, hogy nem. A parancsnok kimondta a nevét, és arra kényszerítette: ismételje meg. Aztán hozzátette: „Te élni fogsz! Elég idős vagy ahhoz, hogy megértsd. Mondd el a fajtádnak, ki vagyok én, és mit cselekedtem a nemzetségeddel!” Nagyapám nem akarta elhinni, hogy élve megússza. Csak miután a parancsnok csizmájával kezdte rúgni, mint egy kutyát, csak aztán kezdett távolodni. Először gyanakodva, aztán elrohant reszkető, de mégis gyors, fiús lábain. A parancsnokon az egyetlen lehetséges módon állt bosszút. Nem felejtette el, de mindvégig hallgatott a nevéről.
Úgy hírlett, hogy a falujából senki sem menekült meg, húgát, Sateniget leszámítva, akit éveken át keresett, miután kereskedő lett Krajován, és meg tudta fizetni az idegen kongregációk árvaházaiban történő kutatást. Hosszú évek után érkezett válasz az egyik árvaházból, méghozzá Aleppóból. Pénzt küldött húgának és kísérőjének. A konstancai kikötőben, mert meg akart győződni róla, hogy biztosan testvérek, a kísérő külön-külön felsoroltatta mindkettejükkel nagyszüleik, szüleik és testvéreik neveit. Mindannyian meghaltak egy hegyvidéki településen, Erzurum mellett. Mert bizonyossá vált, hogy ugyanazokat a holtakat siratják, a kísérő átadta nagyapámnak a lányt. Satenig később férjhez ment egy brăilai kereskedőhöz. A háború után kivándorolt Amerikába, ott is halt meg. Én csak fényképekről ismerem.
Nagyapám bujkált, ahogy csak tudott. Néhány rendes török, aki ismerte az apját, egy istállóban szállásolta el, a tífuszból is kigyógyították. Útközben betegedett meg, azt evett, amit talált, mint a vadállatok, és összegömbölyödve aludt a hidegben. Amikor erőre kapott, a törökök úti elemózsiát adtak neki és fezt a fejére, hogy ne nézzék gyanakodva az idegen szemek. Nagyapám elindult napkeletnek, Mózes hegye felé, amit törökül Musza Daghnak neveznek. Azt hallotta, hogy oda francia hajók érkeznek és felveszik az örmény menekülteket. Csak éjszaka haladt előre, elkerülte az országutakat, elkerülte a kurd bandákat és a deportáltak Mezopotámia sivatagai felé tartó konvojainak útvonalát is.
Khoren elmesélte, hogy ült és sírt nagyapám, fezzel az ölében, miközben nézte a hullákat sodró Eufrátesz elnehezült és vöröslő, varkocsokként egymásba kapaszkodó hullámait. Babilon vizei is ilyenek lehettek hajdanán. „Nem dobtad el a fezt? – kérdeztem tőle, miután Sofia nagyanyám elmesélte az Eufrátesz melletti sírás történetét. „Miért tettem volna? – kérdezte nagyapám. Emberséges törököktől kaptam és legalább védett a naptól. Fejemre raktam és mentem tovább. Mit tudsz te erről? Élni akartam.” Aztán nagyapám megszúrta az egyik ujját és megmutatta a vércseppet nekem: „Hadd lássalak, te is megcsinálod ugyanezt?” Féltem, de szégyenkeztem is a félelem miatt. Becsuktam a szemem és hagytam, szúrjon meg ő, miközben szorítottam az ujjamat, hogy ne fájjon. Akkor bukkant fel egy vércsepp az én ujjbegyemen is. „Én öreg vagyok, te pedig gyermek. De láthatod, hogy egyformán él mindkettőnkben a vér. Ezt nevezik az élet szeretetének.” Nagyapám néha szerette volna megédesíteni emlékeit, ezért beszélt olyan sajátos módon a vérről. A vér filozófusa volt. „A vér – mondta – engedetlenebb, mint a hús. Ezért beszélnek a vér szaváról, a megátkozott vérről.” Máskor meg így szólt: „Ha elfárad a vér, következik a mankó. Egyébként a vér olyan, mint egy belső mankó. Mindenki a saját vérére támaszkodik.” Megint máskor ezt mondta: „ A vér mindig visszafordul és beléd harap, mint egy nedves orrú fenevad. Sohasem elégedett. Isten őrizz attól, hogy elégedett legyen.”. Néha bátorítani próbált: „Ne feledd, a te véred földbe csapódó kard.” Valószínű, hogy az Eufrátesznél maradt valami belőle örökre, és a véres habokkal társalog. Az emberek gyakran társalognak saját gondolataikkal. Setrak nagyapám a saját vérével beszélt.
Túl későn ért a Musza Dagh alá. A csatározások véget értek, és a hegy utolsó harcosait elmenekítő hajók rég elúsztak. Nagyapám akkor ismét hátat fordított a tengernek és ismét elindult északnak, Oroszország felé. A hosszú úton: Jereván, Tbiliszi, Rosztov irányába.
Európába tartott. Ez volt a családi hagyomány, hogy a fiatalok, mint Nagy Péter cár hajdanán, járják be Európát, tanuljanak mesterségeket, tanulják meg, miként kell európai módra beszélni és viselkedni. Aztán hazatértek és megnősültek. Ennek köszönhetően menekült meg néhány idősebb unokatestvére a Melich nemzetségéből: Oskian, Artur, Melcon, Calust, Nşan és Khoren. Azokból a levelekből, amelyeket békés időkben vasárnap olvastak fel a Zakar falubeli templom udvarán, nagyapám megtudta, hogy Romániába érkeztek. Akkor ő is elindult nyugatnak. Időközben megváltozott körülötte a világ. Látta, ahogy rangjelzés nélküli katonák húzzák maguk után a sebesülteket, hogy a császári rendőrség lovait hallva szétfutnak a nagyobb csapatok is. Közeledett az orosz forradalom.
A katonai konvojok, vásáros kordék és koldusbandák között Setrak nagyapám egészen Odesszáig jutott. Ott inasnak állt egy örmény borbélynál, aki azért vette fel, mert rá akarta hagyni a műhelyt, és a lányát is hozzá adta volna. Nagyapám seperte össze a levágott hajat, ő mosta a törölközőket. Egy napon fiatal lovas érkezett, a lovat az ajtóban hagyta és belépett az üzletbe. Amikor nagyapám rá akarta rakni a kendőt, pillantásuk találkozott a tükörben. Az élet néha úgy intézi a dolgokat, hogy még ő is meglepődik. Az a fiatalember nem volt más, mint Khoren, akit a többiek küldtek, hogy a rokonság nyomára akadjon. Khoren már nem várta meg a borotválást. Letépte magáról a kendőt, karon ragadta nagyapámat és így szólt: Egy Melichian nem szolgálhat senkinek! Maga mögé ültette a nyeregbe és elindult vissza Krajovára. Mert nagyapám időközben, könnyeivel küszködve elmondta: nincs értelme a további utazásnak kelet felé, a nemzettség többi tagja halott már. Még Satenigről is ezt mondta, anélkül, hogy sejtelme lett volna az évekkel később, a konstancai kikötőben lezajló találkozásról. Egész életében csak akkor, egyetlen egyszer mesélt az idősebb testvér, Harutiun haláláról.
KARÁCSONYI ZSOLT
fordítása
