"nincsen határos tér, csak végtelen ének"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 6. (596.) SZÁM — MÁRCIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Páll Lajos
Versei
Botházi Mária
„A szerves építkezések híve vagyok” - Beszélgetés Cseke Péter eszmetörténésszel
Szőcs István
Köz-művészet, elegyítettség, bölcsködések…
Király László
Versei
VARUJAN VOSGANIAN
Suttogások könyve
Sigmond István
Molekulák 24. A barlangkutató
ADORJÁNI PANNA
Tisztálkodás
Matei Vişniec
Versei
CSUSZNER FERENCZ
Rövidprózái
Vízi Tünde
Szubimágó
MÁTHÉ SZABÓ MAGDA
Emlékeim
ANDORKÓ JÚLIA
Az örökké bohóckodó lét természetéről
Gyenge Zsolt
Berlinálé 2012: a király két szeme
MAJOROS CSILLA
Művészi szabadság vagy politikai elnyomás?
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT A személyes hang
Áprilisi évfordulók
 
Sigmond István
Molekulák 24. A barlangkutató
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 6. (596.) SZÁM — MÁRCIUS 25.

A barlangkutató megtorpant a meredek sziklafalon, noha húsz-huszonöt méternyi távolságra volt még csupán, de a biztonságot garantáló, legmodernebb felszerelés ellenére is megoldhatatlannak tűnt a feladat, viszont semmiképpen sem tudott volna visszakozni, az egyetlen feltáratlan barlang számbavételét nem hagyhatta másra, talán felfedezi az áhított barlangrajzokat, amelyekről ódákat meséltek az elmúlt századok kutatói, de a jelenkoriak közül senki sem látta őket, legtöbben kétségbe vonták a rajzok létezését, nem érdemes életet kockáztatni a semmiért, az ilyen és ehhez hasonló vélekedés megtorpanásra késztette a dicsőségre áhítozó, legelszántabb keveseket is. Csakhogy a barlangkutatót, kit egész életében szégyellt a család, a gyerek az iskolában közröhej tárgya volt, úton-útfélen lemosolyogtak az emberek, a sarki fűszerest és a kisváros nyilvános piseldéjénél dolgozó úriembert is beleértve, most mintha látta volna magát egy hatalmas színpadon, lila pettyes, hófehér nyaktekerőben, a reflektorok vakító fényének sugaraiban harsonák bömböltek belázasodott elméjében, sok ezer transzba esett néző tapsorkánja kísérte lépteit, miközben a szakma világnagyságai ott álltak körülötte vigyázzba meredten. Így hát tovább kellett mennie, fel, fel a meredeken, és sikerült felérnie a barlang bejáratáig, ott csimpaszkodott kétségbeesve, a végzet szele barátságosan meglegyintette, merthogy végleg elsorvadt karjában az erő, s már-már lezuhant kimerült teste a mélybe, ám valaki lenyúlt érte, megragadta s felhúzta magához a barlang biztonságot nyújtó, lapos üregébe.
– Vártalak – mondta az ősember. – Ülj ide a tűz mellé, ha a hideg bemászik a csontodba, reumás leszel, mint atyám vala.
– Ki vagy te? – A barlangkutató félájult volt ugyan, a félelemtől, hogy elméjét agyi ürülékké silányították az istenek, s noha beszélni alig volt ereje, kénytelen volt szóba elegyedni a látomással, ki erősen belekarolt, s húzta magával a barlang mélyébe.
– Én te vagyok! Nézz reám, nem látod magad? – S hogy elhelyezkedett a pislákoló tűz mellett újra, láthatóan igen jó étvággyal szopogatta tovább a vértől csepegő, állati csontokat.
Az ősember a barlangkutató szakasztott mása volt. Ez utóbbi megsemmisülve álldogált az állati bőrökbe öltözött ősember mellett, az egyik szemét már félig kinyitotta, nem mintha a menekülésre késztetést legyőzte volna benne a szakma, lett légyen az barlangkutatás, geológia, lélekvándorlás, időutazás vagy egyszerű agyi ribillió, csakhogy a sors milyen?, hát, csak olyan, hogy a közröhej-utód meglátott egy rajzot a barlang falán.
– Sziporkázó rajzolat – suttogta áhítattal a barlangkutató.
– Az asszonyt próbáltam falba vésni, s azért oly kalimpáló, mert a modellt akkor rögzítettem, miközben a szakadékba zuhant – közölte az ősember rezignáltan. – S most itt maradtam egymagam, s egyelőre senkit sem lelek, kit meghágni volna kedvem, hogy ne vesszen ki a család, a faj?, nem tudhatom. A kecskék, tyúkok, barikák meg egyéb, ilyenszerű fajzatok a távoljövő ígéretei, bölények, orrszarvúak, mamutok vannak itt csapatostól, de rangon alulinak tartanám kikezdeni egy ilyenszerű szörnnyel, még a hattyúk s a nyulak sincsenek ínyemre nagyon. Feltételezem, hogy gondolataink egyazon tálból cseresznyézik ki a lényeget, s magot nem nyelünk soha. Ez minden, amit tudni kell. Nos, jer, add a homlokod!
Az ősember összetapasztotta a szeme fölötti, alacsony homlokán végighúzódó dudort a barlangkutató nyirkos homlokával, mintha összenőtt fejű ikertestvérek lettek volna egy sziklába épített orvosi rendelő kietlen nőgyógyászatán.
– Milyen kotyvalék forrong benned – kérdezte az ősember felháborodottan –, hogy oly büdösség árad bensődből, mely vetekszik egy hasmenéses őstulokból kifröcskölő, friss trágyalé émelyítő szagával, utoljára gyomorvérzésben szenvedő rénszarvasok megnyüvesedett spermájának bűzét éreztem ilyen áthatónak, miközben külsőd olcsó illatfelhőbe burkolózva, hatodrangú ringyóként riszálja magát, tudod, szégyenükben a kövek is megrepednek, ahova lépkedel. Mi lett belőletek? Mindenki prostituált?
– A barlangrajzok... a barlangrajzok a falon... – A barlangkutató még mindig delirált.
– És mit látok itt? A lepra megfertőzte a szellemet? Csökött lett? Töketlen eunuch? Ki arra sem lesz képes, hogy a gondolatot a rögök közül kiemelje, nem hogy felrepítse az égbe! Engem nem érdekel a halál, a fájdalom, a gyötrelem, vérbe mártott ronggyal takarjátok le a meggyilkolt szenteket, mit bánom én, a farkascsordákat sem sokallom, hadd pusztuljon, ki nem arra született, hogy legyen, és éljen az örökös dinom-dánom, nem érdekel, ropjátok a táncot egymás hulláin, ha ehhez van kedvetek, csakhogy ti megaláztátok a lelkeket, nem akarnak már újabb és újabb testeket, ti zavarba hoztátok Istent, és hol vannak a kérdőjelek? Meghalt a kétely, mely egy-egy lépéssel előbbre tudná tolni a világot! Micsoda átok sújtotta a jövőt, ha a díszruhába öltöztetett félelem diktálja a ritmust, a lélegzetvételt, s a rohanó patkányokat az utcasarkon? Tudod mit? Atyaisten, megkeresek egy nyulat, egy hattyút vagy egy mamutot, és újrakezdjük a teremtést, az első kísérlet sikertelen volt, beláthatod. – Azzal nyakon ragadta a barlangkutatót, s az asszony után menesztette a mélybe. És sűrűsödtek a barlangrajzok. Egy férfialakot is fel fognak fedezni majd a tudósok, a legmodernebb barlangkutatói felszerelésben kőbe vésve, ahogy kézzel-lábbal kalimpálva szoktatja magát az elmúláshoz.

2011.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében