Az öreg naphosszat üldögélt a szászrégeni állomás egyik padján. Sokáig bámult az elhaladó vonatok után, közben pedig nem köszönt rá senkire, így aztán senki sem köszönt vissza rá. Feslett posztókabátot, csizmát kívánó, elkeskenyedő szárú nadrágot viselt, lábán pedig, az egykori csizma helyett ormótlan bakancsot. Ősz haja – igencsak rég láthatott ollót – zsírosan tapadt a fejéhez, borostás arca egészen belebarnult a sok várakozásba. Nem különbözött az állomás környékén lézengő, személyvonatokra, alamizsnára váró többi öregtől.

A fél ötös személyhez érkeztem éppen, amikor feltűnt, hogy az öreg szokásos helye, hónapok óta először üres. Végignéztem a többi padon, de sehol sem láttam. Csak amikor már jeggyel a kezemben elköszöntem a jegyárustól, vettem észre, hogy mögöttem állt a sorban.

Kíváncsiságomban, hogy hova utazhat, leültem szokásos padjára. Gondoltam, a vonat érkezéséig csak sikerül valahogy egy pillantást vetni a jegyére, és reménykedtem, hogy ezúttal sem keres magának másik helyet. A jegyvásárlás végeztével valóban mellém telepedett. Motyogott valamit maga elé, jegyét, anélkül, hogy ránézhettem volna, zsebre tette, aztán, időt sem hagyva, hogy tervem meghiúsulása fölött méltatlankodhassak, megszólított. Magyarul kérdezte: 

– Hova megy az úrfi?

– Gyergyószentmiklósra. 

Eltettem én is a jegyem, aztán, hogy félbe ne szakadjon a beszélgetés, visszakérdeztem. 

– Maga?

– Én is Gyergyóba.

Három szál gyűrött cigarettát húzott elő valamelyik zsebéből. Felém nyújtotta. Én elutasítottam, ő rágyújtott. Akkor már ő nem akarhatta annyiban hagyni a beszélgetést. Megint megszólalt. 

– Ott születtem. 

Szívott még kettőt, aztán folytatta.

– Rég nem jártam arra.

Jobb lábát keresztül vetette a balon, jobb könyökével pedig térdére támaszkodva szívta a cigarettát.

– Most itt él? – került rám a kérdezés sora.

Megvonta a vállát, ingatta a fejét, majd válaszolt.

– Itt.

– Én itt születtem.

– És ott él?

Hosszú lett volna elmagyarázni, hogy ott is, itt is, máshol is meg, hogy ez bajból éppen elég, ezért megvontam a vállam, ingattam a fejem, és igennel válaszoltam. Már a második szál felénél tartott, amikor megint megszólalt.

– Aztán a jegye, az hányas helyre szól? 

– Ez személyvonat lesz – mondtam – mindenki oda ül, ahova akar. Nincsenek megszámozva a helyek.

– Az jó – és újra szívott a cigarettából.

Közben a hangosbemondó bejelentette a vonat érkezését, és elsorolta a fontosabb megállóhelyeket, én pedig magamban kiegészítettem a listát a kevésbé fontosakkal: Idiciu de Jos, Brancovenesti, Alunis, Alunis Mures, Rusii Munti, Deda, Deda Bistra, Rastolita, Lunca Bradului, Stanceni Neagra, Stanceni, Ciobotani, Toplita, Galautas, Sarmas, Subcetate Mures, Ditrau, Lazarea, Gheogheni. 

A felsorolás végeztével érkezett az újabb kérdés.

– Szép?

Nem értettem mire gondol, ezért visszakérdeztem.

– Gyergyó?

Nem válaszolt, csak az arcomat fürkészte. Igennek vettem.

– Szép is lehetne.

Bólintott, és befutott a vonat.

– Nem jön? – kérdeztem, miközben felszedtem a csomagjaimat.

– Van még idő, nem?

– Van.

Rágyújtott a harmadik szálra. 

– Minek rohanni?

Bólintottam, és felszálltam a vonatra. Úgy ültem, hogy az ablakból láthassam az öreget. Csomagjaimmal foglaltam a velem szemben lévő helyet is.

Amikor elnyomta az utolsó csikket, előkotorta zsebéből a jegyet. Forgatta egy ideig, hosszan tanulmányozta a nyomtatott oldalát, aztán, még mielőtt a vonat kifutott volna az állomásról, felállt, jegyét a szemetesbe dobta, és elballagott.

Egész úton a jegyemet bámultam. Próbáltam megfejteni, hogy mit láthatott azon a papírfecnin, ami eltántorította az utazástól. Végül arra jutottam, hogy a jeggyel nem lehetett semmi baj. Az ő jegyén csakis ugyanaz állhatott, ami az enyémen: Reghin 16:31 Gheorgheni 19:52.

Hazafelé robog a kora délutáni gyors. A nyitott ablakon bever az eső. Egy ülésre kuporodva szárítkozom épp. Talán el is bóbiskolok közben. Rám fér. Az elmúlt napok hirtelen változó, az elviselhetetlen, fülledt hőség és a nyomott esős idő között ingadozó időjárása jócskán megviselt. A vonatot is nehezen értem el.

A kalauzok elballagnak a fülkém előtt. Az első figyelemre sem méltat, a második megbámul az üvegen keresztül. Visszafele megkocogtatják az ajtót. Felkapom a fejem, de továbbállnak.

Jó félóra múlva – közben ismét elbóbiskolok – megjelenik egyikük. Kinyitja a fülkém ajtaját, köszön, aztán kérdi: 

– Bilet?

Megrázom a fejem. Nem szólalok meg. Nem vagyok hajlandó vitát nyitni a jegy kapcsán. A kalauz nem igazán érti. Bámul még egy ideig, aztán megint érdeklődik a jegyem felől. Végül feladja. Távozik.

Úgy tíz perc múlva, már ketten érkeznek. Megint bejön az előbbi, és kérdi:  

 – Bilet?

Megint csak a fejem rázom, de most sem elégszik meg ennyivel. Ismét jön a kérdés, aztán, mert választ nem kap, kihátrál a folyósóra, és társával sutyorog a teendőkről. Sutyorgás után a másik jön be. Unalmas alak. Ő is azt kérdi: 

– Bilet?

Fárasztanak már. Nem reagálok a kérdésre. Kis ideig vár, bámul, aztán visszamegy a folyósóra. Újabb tanácskozást követően továbbállnak.

Úgy két megálló múlva visszajön ez az utóbbi. A fülke ajtaja előtt még elnéz jobbra, elnéz balra, aztán bejön, és behúzza maga mögött az ajtót. Leül velem szemben. Magyarázni kezd. 

Olyanokat mond, hogy né, tudja ő, hogy nehéz manapság, meg, hogy a pénz is kevés, de azért mégiscsak úgy van az, hogy ha már a vontra felszállunk, akkor bizony jegyünk is kell legyen, és hát ő úgy látja, hogy nekem bizony jegyem az nincs, és ez mondjuk nem is lenne olyan nagy baj, a legjobb helyeken is előfordul ilyen, csakhogy az ő dolga éppen az, hogy mindenkinek jegye legyen, de persze nem haragszik, dehogy, mert hát ő is megérti a nehézséget, nehézségekből pedig bizony kijut manapság mindenkinek, de meg kell értenem, hogy vannak neki valami fránya felettesei, akik csak úgy meglepetésszerűen felszállnak néha a vonatra, és maguk is leellenőrzik, hogy itt a vonaton mikén s hogyan, s ha úgy találják, hogy valakinél nincsen jegy, akkor abból bizony baj lesz. Mindebből kifolyólag közli velem, hogy jobb lenne máskor az állomáson jegyet váltani, lévén a vonton váltott jegy az bizony jóval drágább, nem is beszélve arról, hogy ha attól a bizonyos fránya felettestől váltom, mert az aztán: ihaj-csuhaj. Szóval – azt mondja – most az lenne a szabályszerű, ha tőle váltanék jegyet, de hát látja ő, hogy nem állok úgy, meg hát amúgy is, ezért valami egyebet javasolna. Tegyek csak be egy kis pénzt a zsebébe, igen abba, abba a bal oldaliba pont, ő meg majd úgy intézi, hogy ha esetleg jönne az a bizonyos felettes, akkor semmiképp se zaklasson engem.

Szó nélkül hallgatom. Bosszant, hogy nem érti: nincs szükségem jegyre az utazáshoz. Fejcsóválásomat ajánlata elutasításaként értelmezi, és a lényeget tekintve nem téved nagyot. Közben megérkezik a másik a kalauz. Ismét a folyóson tanácskoznak. Az ablak még mindig nyitva, az eső már alig szemerkél, ki is pihentem magam némileg. Elnézem még a tanakodó kalauzokat, de hamar rájuk unok. Szeretném, ha inkább rám figyelnének, ezért csőrömmel megkocogtatom az ablakot. Csodálkozva merednek rám. Mosolyognék, ha tudnék, de inkább elrepülök.  

A férfi napokkal a nő előtt érkezik. Valami madarat követ idáig, vagy ha nem is magát a madarat, a hangját legalább. A parkosított folyóparton veszíti el a nyomot. Jobb híján ott heveredik le. Amikor megéhezik vagy megszomjazik, feláll, elballag a közeli árus bódéjáig, és két sörrel tér vissza pihenőhelyére. Ivás közben a folyó túlpartján sorakozó házakat vizslatja, majd – mert hamar rájuk un – a park fáit és a körülötte sarjadó növényeket. Ezután a parton kocogó nőket veszi szemügyre. A férfiakkal nem törődik. Éjszaka megfürdik a folyóban, hosszú ideig vacog, és elalszik egy padon. A hajnali ébredés után türelmetlenül várja, hogy végre nyisson a sörös bódé. 

Két nap telik el így, aztán a harmadik nap délelőttjén megérkezik a nő. Kiszemel magának egy napsütötte, a folyóhoz közeli padot, kis táskáját maga mellé helyezi és leül. Türelmesen vár. Néha el-elsimít egy-egy ráncot a szoknyáján, máskor a napszemüvegét igazítja meg. Aztán a madarakat, a verebek szökdécselését, a varjak röptét, a feketerigók énekét figyeli. Később pattogatott kukoricát vásárol a bódéból, és a pad köré szórja. A bódé előtti sorban épp a sörért érkező férfi elé áll.

Mire a férfi szokásos helyén elheverve végez kétfogásos ebédje első sörével, a nő köré már rajnyi madár gyűl. Hangosan perelnek egy-egy szem kukoricáért. A második fogás közben a férfi a pad körül zajló jeleneten szórakozik. Desszert gyanánt megbámulja a nő dekoltázsát, csettint a nyelvével, és elbóbiskol.

Kora délután – amikor a város irodáiban elérkezik az ebédszünet ideje – idősödő, öltönyös férfi érkezik. Autóját a fűre parkolja, határozott léptei elől szétrebbennek a madarak.

– Szia, órák óta várlak… – ugrik fel a nő. Szépen mosolyog, az arca kipirul, szoknyájába belekap a szél, de ennyi nem elég ahhoz, hogy befejezhesse a mondatot. Az öltönyös alak fojtott hangon vág a szavába.

– Mondtam már, hogy nem tudok jönni nap közben!

Körülnéz, de senkit nem talál, akitől tartania kellene. Mégis megjegyzi:

 – Egyáltalán, hogy képzelted, hogy ide rángatsz? Rengetegen sétálnak erre.

 – De… olyan szépen süt a nap. Hiányoztál!

 – Ne bolondozz! Nincs időm a gyerekességeidre!

– Úgy szeretem a folyóparton. Lehet, hogy valójában nem is ember vagyok, hanem sirály… Na?

 – Megint hülyeségeket beszélsz!

 – Elmegyünk ebédelni?

 – Teljesen elment az eszed? Ha valaki meglátna…

Az öltönyös férfi közben az óráját bámulja. Magában számol.

 – Mennem kell! Nincs időm ilyen szamárságokra! Azt hittem, valami fontos. Ne hívj többet, majd hívlak én. Este… vagy holnap este vagy holnapután. Addig vásárolj egy új harisnyát, és húzz új ágyneműt.

Két bankjegyet csúsztat a nő táskájába, aztán szó nélkül beül az autóba, és elhajt.

Sirály, mi? – húzza össze szemét, a korábban szétrebbenő madarak szárnysuhogására felriadó, sörösüvegek között heverő férfi. Azt eddig is tudta, hogy nem énekes madarat követett, de hogy pont sirály lenne… Feláll, lesimítja borzos haját, leporolja ruháját, cipőjét nadrágszárába törli, megdörzsöli borostás arcát, aztán leül a pityergő nő mellé.

 – Ne bánkódjék, jönnek még szebb idők.

 – Mit akar?

Meg is ijedhetne a nő, felpattanhatna, elrohanhatna, de nem teszi. A madarak megnyugtatják.

 – Elmondanék egy-két dolgot, ha megengedi.

 – Minek?

 – Szeretném. Mondhatom?

A nő hallgat.

 – Szóval, higgye csak el, lesz jobb. Ne bánkódjék. Lassan rendbe jön majd az élete. Családja is lesz. Persze nem olyan, mint amilyet kislány korában álmodott. Sem herceg, sem fehér ló. De szép lesz, meglátja. Hazugság is lesz, gyűlölködés is, válás is. De magácska talpra áll majd. Mert van magácskában valami, valami… Valami olyan, ami miatt éppen most még egy történetet is írnak magáról, és úgy lenne becsületes, hogy beismerjem, magácska miatt még én magam is benne leszek abban a bizonyos történetben. Ezért mondom hát mindezt el, mert a történetben is így íródik majd, és ha ott így esik, akkor kár lenne, hogy valójában ne így történjék. 

A nő hallgatja, de nem figyeli a szavakat. Szárnysuhogás tölti be a fülét. Folyót lát maga alatt, aztán a folyó végén a tengert. Csak a sós illatot nem érzi. Helyette a napok óta mosatlan ruhák szaga csapja meg az orrát. Abbamarad a szárnysuhogás. 

 – Miről beszél?

 – Megmondtam a jövőjét, kisasszony, drága.

 – Igen?

 – Boldogság, család, két gyerek.

 – Ne hülyítsen már! 

 – Pedig így lesz!

 – Mitől olyan biztos benne?

 – Attól, hogy a kisebbiknek én leszek az apja.

A nő megtörli a szemeit. Most nem zavarja, hogy elkenődik a szemfestéke. Végigméri a férfit, és csak alig fintorodik el. Kis gondolkodás és alig észrevehető vállrándítás után előhúzza táskájából a korábban kapott két bankjegyet. A férfinak adja. 

 – Vegyen ki egy szobát valahol. Zuhanyozzon le. Új ruhákat is vehet. Még buszjegyre is elég lesz talán, és fodrászra… fodrászra mindenképp.

A férfi elveszi a pénzt. Ingzsebébe gyömöszöli.

 – Bemutatkozhatna legalább.

 – Örömmel! – mosolyodik el a férfi, aztán feláll, és meghajol. – Hegyi Kornél – mondja – madárjós.