Ljudmila Ulickaja 2011-ben megjelent Imágó című regényét Borisz Paszternak Zsivagó doktorának párjaként tartják számon. Ez utóbbi 1905 és 1929 között játszódik, míg az Imágó a Sztálin halála utáni időszakban, 1953-tól; a zárójelenetben 1996-os dátumjelölést találunk.
Az Ulickaja-regény orosz címe Zöld sátor, az írónő elmondása szerint azért, mert a kiadójánál senki nem ismerte az imágó szó jelentését. A regény szerveződését tekintve találónak tartom, hogy magyarul az Imágó címet kapta. A különböző biológiai metaforák szövegszervező szerepét nagyon hangsúlyosnak látom a regényben. Úgy hatnak, mintha lefektetnék a főszereplők alakulóban levő sorsának teoretikus alapjait. Viktor Julijevics, Ilja, Miha és Szanya középiskolai irodalomtanára használja a metamorfózis, imágó (a rovarok utolsó fejlődési fázisa, melynek során egészen kibújnak a bábból), neoténia (az egyedfejlődés során a kifejlettek megtartják a faj némely fiatal egyedeire jellemző sajátosságait) kifejezéseket.
„De miért van az, hogy ez a metamorfózis nem ment végbe mindenkinél, sőt inkább csak a tanítványai kisebb részénél? Mi a lényege a folyamatnak? Az erkölcsi érzék kialakulása? Igen, persze. (...) Lehetséges, hogy a homo sapiens, értelmes ember is átél valami affélét, mint a neoténia, amelyet a férgeknél, a rovaroknál és kétéltűeknél figyelhetünk meg? (...) – Tudom én azt, hogy fiziológiai értelemben az én kamaszaim teljesen kifejlett egyedek. Hogy úgy mondjam, imágók.”
A kifejlettség kritériumait biológiailag természetesen a szaporodás képessége alapján határozhatjuk meg, a kérdések azonban elindítják azt a felvetést is, hogy az értelmes ember esetében is kimeríthető-e ez ennyiben. Viktor Julijevics barátjával, Miskával folytatott beszélgetésében a minőségi kritériumok behozásával fordítja a javára a vitát, vagyis az iniciációt a tudatossággal, önállósággal és a felelősségvállalással hozza összefüggésbe: „Miska, azt te is csak elismered, hogy bábok, kifejletlen emberek, kamaszok társadalmában élünk, akik felnőttnek álcázzák magukat.”
A fejlődés, kifejlettség, tudatosság problematikáját vizsgálva tekinthetjük az Ulicjaka-regényt a Zsivagó doktor folytatásának. Paszternáknál is felmerül a kamaszság kérdése, csak nincs ilyen erős teoretikus háttere: „A serdülőkornak át kell esnie a tisztaságszenvedély különböző válfajain. De ezek túlzásba viszik, nincs még elég józan eszük. Rettentő különcök és gyerekek” (Borisz Paszternak: Zsivagó doktor).
Kettős éle van ezeknek a fejlődéssel kapcsolatos metaforáknak. Meglátásom szerint elsősorban az egyedek egyénekké válásának folyamatait vizsgálja, másodsorban azt érzékelteti, hogy milyen hatalmi viszonyok határozzák meg a történetek alakulását, a politikai rendszer hogyan korlátozza az individuumot. A biológia metaforáinak használata egy olyan térbe helyezi a szereplőket, amely egy követhető, uralható és befolyásolható rendszer elemeivé degradál. És itt érhető tetten a két regény szereplőinek alakulása/alakíthatósága közötti különbség.
Mindkét műben fontos szerepet kap Paszternak Hamlet1 című verse. A Zsivagó doktorban a címszereplő verseként jelenik meg, az Imágóban pedig a Hamlet árnya című fejezetben kap nagyobb szerepet (de többször is megjelenik a regényben), a Viszockij-előadás elején hangzik el. A regényekben megjelenő Hamlet-figurák különbözőségéből adódik az, hogy Zsivagó beletörődő, az eleve kitervelt cselekmény szereplője, az Ulickaja-szereplők ehhez képest különböző irányú változásokat mutatnak, ha úgy tetszik, itt többféleképpen lázadó Hamlet-figurákról beszélhetünk. Ezzel magyrázható az is, ahogyan elbeszéléstechnikailag egységes külső elbeszélő jeleníti meg Zsivagó doktort, míg Ulickajánál szereplőközeli elbeszélést érzékelhetünk: a különböző fejezetekben hangsúlyosabb szerepet kapó szereplőkhöz közeledik az elbeszélői hang.
Az Ulickaja-regény szereplőinek alakulását egymással kontrasztív viszonyban figyelhetjük. Ilja, Miha és Szanya és a hozzájuk tartozó hangsúlyos női szereplők, Olja, Aljona és Anna Alekszandrovna kontrasztjában. A fiúk egy osztályba járnak, ugyanaz a tanár ébreszti fel bennük a tudásszomjat (Viktor Julijevics), ők ezt különböző tevékenységekre specializálják. Ilja a fényképészetre, Miha az irodalomra, Szanya pedig a zenére. A politikai rendszer ellen való fellépéseik a szamizdatirodalom terjesztésében és létrehozásában a leghangsúlyosabbak. Ilja és Olja ebből élnek, később Miha is csatlakozik hozzájuk. Szanya az egyetlen, aki kívül marad, a zenei szerzetességet választja. Mihát kényszermunkára ítélték a szamizdatos iratok terjesztése és tatár demográfiai feljegyzések miatt, amelyet a Zsivagó doktor szamizdat-kiadásába rejtett. Szabadulása után nem sokkal öngyilkos lesz. Az Imágó című fejezetben olvashatjuk Miha öngyilkosságát, és itt jelenik meg másodszor az imágó textuális elemként: mielőtt kiugrana az ablakon, kétszer elmotyogja: „imágó, imágó”. A vers, amelyet búcsúlevélként hagy, összecseng a Hamlettel: „Jövőmet fénybe vonva, nap hevében, / A hitvallásom büszkén zengi el: / Nem árultam el senkit semmivel. / Barátaim, imádkozzatok érettem.” És nemcsak összecseng, hanem Mihára formálja át a paszternaki Hamletet.
A két regényben megjelenő Hamlet-figurák együttesen rajzolnak ki egy huszadik századi Jézus-képet. Egy olyan Jézusét, aki nem mások bűneiért, hanem azok miatt hal meg, a hatalom a traszcendencia profán képévé válik. Zsivagó szabályok szerint él, „és ez a legfőbb szabály”, de ezek már nem olyan módon vonatkoznak a közösségre, ahogyan az evangéliumi szabályok, hanem egy kollektíva rendszerének működési szabályai, amelyek kizárják az individuális törekvéseket, az egyént minden lehető módon korlátozzák. Zsivagó a nem-cselekvő, nem-megváltó Imago Christi. Miha megöli magát, hogy megszabaduljon mások bűneitől, cselekvő, de csak önmegváltó. Ilja és Olja ketten írnak le egy olyan ívet, amely több ponton is köthető a keresztény megváltástörténethez. Mindketten alakítói és formálói a környezetükben élő embereknek, morális szabályokat működtetnek a rendszeréivel szemben, és cselekvők, bizonyos értelemben megváltók is, egymást váltják meg. Aljona és Szanya figurái által válik kontrasztívvá a szereplők rendszere: ők nem vállalnak közösségi szerepet, így nagyobb hasonlóságot mutatva Zsivagóval. Szanya a zenében keresi a működő rendszert, Aljona, pedig, úgy tűnik, nem is keresi, passzív részese, páciense lesz a cseleménynek.
Ulickaja regénye tehát egy olyan hatalmi rendszer szereplőit mutatja meg, amelyben korlátokat vonnak az imágó-lét köré, pontosabban ennek lehetőségeit. A szubimágó, melyet írásom címéül választottam, olyan rovari állapotot nevez meg, amelyben a rovar már teljesen kifejlett, de még nem ivarérett, ezért csak egy újabb vedlés után lehet imágóvá. Az Imágó narratív beavatkozás a vedlésbe, kérdés, hogy lehetséges-e teljesen imágóra bontani ezeket a történeteket.
Ljudmila Ulickaja: Imágó. Mag-vető, Budapest, 2011.
Jegyzet
1„A zaj elült. A szinpadra kiléptem/ Az ajtó szögletének vetve hátamat. / Messzi visszhangokat halászva tán megértem, / A kor, amelyben élek, merre tart. / Rámnehezedett az éj homálya, / Ezernyi látcső csillan róla rám — / Atyám, ha lehet, tekints e fohászra: / Múljék el ez a keserű pohár. / Szeretem szívós, szép szándékaid, / S a szerepet játszani kész vagyok. / De már egy újabb dráma készül itt, / Amelyből kimaradnom volna jobb. / Ám a cselekmény eleve kitervelt, / S az út végét elhagyni nem lehet. / Magam állom a farizeus-tengert. / Élni — nem leélni kell az életet.” (Fordította: Gömöri György)
