"nincsen határos tér, csak végtelen ének"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 6. (596.) SZÁM — MÁRCIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Páll Lajos
Versei
Botházi Mária
„A szerves építkezések híve vagyok” - Beszélgetés Cseke Péter eszmetörténésszel
Szőcs István
Köz-művészet, elegyítettség, bölcsködések…
Király László
Versei
VARUJAN VOSGANIAN
Suttogások könyve
Sigmond István
Molekulák 24. A barlangkutató
ADORJÁNI PANNA
Tisztálkodás
Matei Vişniec
Versei
CSUSZNER FERENCZ
Rövidprózái
Vízi Tünde
Szubimágó
MÁTHÉ SZABÓ MAGDA
Emlékeim
ANDORKÓ JÚLIA
Az örökké bohóckodó lét természetéről
Gyenge Zsolt
Berlinálé 2012: a király két szeme
MAJOROS CSILLA
Művészi szabadság vagy politikai elnyomás?
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT A személyes hang
Áprilisi évfordulók
 
MÁTHÉ SZABÓ MAGDA
Emlékeim
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 6. (596.) SZÁM — MÁRCIUS 25.

„Édes gyermekem, régi tervem, hogy leírom neked mindazt, amit az én drága szüleimről és azok családjáról tudok, hogy maradjon meg legalább ennyi róluk a Te emlékezetedben. Mikor eljött a várt nyugdíjazás, nekikezdtem a munkának. Nem sokat írtam, évekre félretettem azt, amit megírtam, és csak jóval később, Édesapád halála után, mikor magamra maradtam, fogtam ismét hozzá.”
Így kezdődik egy emlékirat, aminek szerzője anyám, Máthé Szabó Magda, magyar-francia szakos tanárnő (1907-1982). Az irodalomtörténet valószínűleg nem, vagy alig tartja, tartaná számon ezt a több mint 100 oldalas visszaemlékezést, aminek értékét – túl kortörténeti dokumentum jellegén – az adja meg, hogy a szerző, Kuncz Aladár – (baráti körben Dadi) – unokahúga volt.
Felpillantok az írásból: szemben velem, az íróasztal mögötti falon Kuncz Aladár anyámnak dedikált fényképe: Magdusnak igazán szerető nagybácsijától, Dadi Kolozsvár 1924 jul.3 
A fénykép mellett apámról, Jancsó Elemérről készített Nagy Imre-rajz.
Elszoruló szívvel lapozgatom újra és újra az „emlékezéseket”, az üzeneteket a túlvilágról: visszakopog egy másik dimenzióból a régi Erica írógép, melyen már múltba és emlékekbe menekülő, nagybeteg anyám ütötte a billentyűket: ”anyai résztől a Kunczoktól származunk...”
A kiadásra szánt Napló (?) melyik részét nyújtsam át az olvasónak? Nehezen tudok dönteni, hiszen minden érdekes (ahogy egy fiatal „jó házból” való lány találkozik az Élettel......vagy semmi sem az, mert ugyan mennyiben érdekes, hogy egy fiatal lány a 20. században... Ha nem is találomra, kiválasztok egy részt a Naplóból. Talán azért is, mert anyám sokat mesélt Párizsról.
Kuncz Aladár kijárt anyámnak egy franciaországi ösztöndíjat. És a francia szakos ifjú hölgy, Kuncz Aladártól kísérve, elutazott külföldre....

                  Jancsó Miklós

Grenoble-ban én bevonultam a Protectionba (Protection de la jeune fille), ahonnan este 7 óra után nem lehetett kijönni. Dadi egy penzióba ment, ahova Bányai Laci vitte el. Grenoble-i tartózkodásáról Bányai Laci a Kitárul a világ c. könyvében számol be (...). Megérkezésünk másnapján értem jött a Protectionba. Én türelmesen vártam, eszembe sem jutott, hogy kimenjek körülnézni. Le rouge et le noirt olvastam, Stendhalnak regényét, amit Dadi megvett nekem. Emlékszem, hogy meg volt lepve, bizonyára azt várta: alig várom, hogy egy kicsit bebarangoljam a környéket, ismerkedjem az idegen várossal, mely hónapokra otthonom lesz. Kaffka Margit példáját említette, aki Párizsban, míg kint a tömeg Jún. 14-ét ünnepelte az utcán, ő nyugodtan olvasott szállodai szobájába. A 20 éves diáklány és a befutott írónő egyformán reagált a külső világra.
Grenoble-ban együtt kerestük fel Stendhal szülőházát. Dadi, mint Bányai említi, a könyvtárban Stendhalról szóló monográfiákat lapozgatott. 1929. febr. 15-én Párizsba hozzám írt levelében tanácsolja, hogy menjek el a Rue Vaugirard-ba, a Hotel Malherbe-ba (Anyám és Dadi franciául leveleztek, a levélrészeket magyarul közlöm, anyám fordításában, JM).” Te itt keresheted az én emlékeimet, mint ahogy kerestük Stendhal emlékét Grenoble-ban. Mindez oly messze van tőled és talán tőlem is, aki valami nagyon szépet kell még csinálnom, hogy megérdemeljem ezt az összehasonlítást Stendhallal” (...).
Valószínűleg Wanda hatására (anyám lengyel barátnője – JM) fordult meg az én fejemben is, hogy otthagyom a Protectiont. Ezt megírtam Édesanyámnak. Dadi válasza: „ ...megtudtam Anyádtól, hogy komolyan gondolsz arra, hogy elhagyd a Protectiont. Nem akarlak befolyásolni, de ebben a pillanatban (és ez a pillanat 2-3 hónapig, sőt tovább tarthat), nem tudok jobb helyet elképzelni számodra, mint a Protection, annak ellenére, hogy bizonyosan nagyon unalmas. Neked nincs pénzed egy jóhírű panzióra, a többiek elviselhetetlen helyek egy jó családból való fiatal leány számára. Értsd meg jól, nem attól félek, hogy ostobaságokat fogsz elkövetni. De van lelki higiénia is, amit nem nélkülöz könnyen az ember. Az olcsó panziók környezete undorító, még akkor is, ha az ember nem követi a lakók életfelfogását.”
Következett karácsony. Dadi is írt nekem. 
„....és neked is, nagyon kedves kicsikém, minden jót kívánok. Légy egészséges, légy mindig becsületes, tanulj meg jól franciául, légy boldog. Ez olyan valami, amiben te nem nagyon hiszel. Tévedsz, kicsi. Nem kell vágyni zajos boldogságra. Inkább keresni kell az összhangot az ész és a szív között. Légy jó, légy nagylelkű. Vannak emberek, akik mindenáron nevetni akarnak, feltűnni, nagy gesztusokkal élni: a fájdalmat is vállalhatják, ha zokoghatnak és nagy jeleneteket rendezhetnek. Ne keresd és ne várd ezt az életet. Légy elégedett a mosollyal, maradj inkább az ismeretlenségben, élj bensőséges baráti körben, és ha vállalni kell a fájdalmat, csak egy kis könnyet őrizz meg a szemedben. De akkor se felejts el mosolyogni. Mindig így kell gondolnod rám, akkor is, mikor nem leszek többé. És így kell nézned az élet kis és nagy eseményeit, mely mindenek ellenére megéri, hogy végigéljük.”
Milyen boldogságot okoztak a hazulról jött levelek. Mikor lementünk ebédelni, a tányérunk mellett találtuk őket. Édesanyám és Dadi szorgalmasan írtak, s ezáltal megkönnyítették az első idők magányosságának elviselését. (...)
Dadi beszámol leveleiben az otthoni eseményekről. 1929. febr. 4-én keltezett levelében a következőket írja: „Holnap előadást kell tartanom a teológusoknak Szabó Dezső kritikáiról. Ő nemrég megtámadta Makkait, azelőtt Tamásit és Benedek Eleket stb. Ne félj, objektív és gentleman leszek, annak ellenére, hogy megvetem ezt az embert.”
A Pestre való végleges visszatérést többször is említi leveleiben. Végig magyar állampolgár volt, és a tanári fizetését is folyósították. Az egész összegyűlt pénzét kölcsönadta Szász Böskének (20 millió pengő), aki egy panzióba fektette, ami csődbe ment s Dadi minden pénze ottveszett. Mikor a Fekete kolostorért járó honoráriumot megkapta, szomorúan mondta, hogy az egész rá fog menni a betegségére. Azt hiszem, a temetése, a koszorúk, a síremléke is ebből jött ki. Se a pénzt, se a sikert nem élvezhette.
„Így, kicsikém, le kell mondanom az utazásról. Nagyon sajnálom, nem csak magamért, de különösen érted. Másképpen ismerted volna meg Párizst, ha én ott vagyok. De Párizs olyan gazdag. És talán jobb, ha az ember lépésről lépésre ismeri meg gazdagságát. Én is így csináltam. És ámbár szegény voltam, mikor először ott voltam, mégis az a két utolsó hónap aranyos csillogásban él az emlékezetemben”.
Több levelében említette, hogy néhány hónapot szeretne Párizsban tölteni. Dátumokat közöl, határidőket tűz ki. Egyik levelében súlyos torokfájását említi, ami miatt el kell halasztania az utat, de amikor egészséges volt, akkor sem szánta rá magát az utazásra. 1930. ápr. 12-i levelében végleg leszámol a párizsi út gondolatával. Ha nem is jöhetett, tanácsaival állandó segítséget adott. 1929. máj. 15-i levelében írja:
„Párizsnak – mindennek ellenére – megvan a vonzóereje és alkalmas arra, hogy ambíciónkat táplálja. Hasonlíthatatlan város, ha ott az ember akar és tud tanulni... Jól teszed, hogy kimész Párizs környékére. Ne felejts elmenni Versailles-ba, Fontainebleu-ba. Fejleszd látási érzékedet, foglalkozz kissé a képzőművészetekkel és igyekezz megérteni a szépségüket. Egy templomnak, egy képnek, egy erdőnek a szépségét. Ezt szándékosan mondom neked. Te tudsz gondolkozni, élvezni egy gondolat szépségét, de nem értékeled eléggé a látási és hallási szépségeket (képzőművészet, zene). Párizsban alkalmad van arra, hogy neveld a szemedet. Láss, nézz és figyelj meg! És amikor hazajössz, beszélünk arról, amit láttál.”
Ugyanebben a levélben írja, hogy menjek el a Vaugirard utcába, a Malherbe szállodába, keressem a régi tulajdonosokat, akiké 1919-ben volt a szálloda és ha megtalálom őket, adjam át szívből jövő üdvözletét.
„Ez az én utcám. Több mint egy évig laktam ott. Ennek a szállodának az ajtaján léptem ki 1914 augusztusában reggel 5 órakor, hogy búcsút mondjak Párizsnak és az életnek – 5 évre. Barátaim, akik arra járnak, azt írják nekem, hogy még mindig hallják a Cinquantine dallamát, amit gordonkán játszottam. Ez az én utcám...”

(........)
1930. ápr. 22.

„Nagy örömmel olvastam, hogy állandóan igyekszel művelődni. Különösen az tetszik nekem, hogy a kultúra alatt nem értesz egy csomó ismerethalmazt, hanem egy sajátos lelkiállapotot, amely által az ember képes szemlélni az életet, az embereket és a dolgokat nemes és felsőbbrendű szempontból. Hidd el nekem, ez is egy vallás, ha nem is olyan primitív, mint amit általában vallásnak neveznek. Nem kell arra gondolni, hogy az ember csak a kis nővérek és az egyszerű lények módján lehet vallásos. Az, aki ma – férfi vagy nő – esztétikailag és filozófiailag művelt, eljut, meg vagyok győződve, egy olyan mély és és egyszerű életfelfogáshoz, mint az apácák, anélkül, hogy szellemi értékeit csökkentené és megelégednék a hit és az élet annyira primitív formáival. A te utad, kicsikém, egy kicsit hosszabb, mint a vallásos lelkeké, de elvezet az is egy olyan lelki harmóniához, mely többet ér, mint az övék, mert a lélek munkája által kapja meg az ember és nem ösztönösen.”

(Majd később, néhány sor a Fekete kolostorról – JM)

„...Megírtam a fogságomról szóló könyvem egy fejezetét. A címe: Haláltánc Ile d’Yeuben. A Helikonban fog megjelenni. Áprily nagyon meg van vele elégedve. Azt mondja, hogy sohasem írtam ilyen jót (ezek az ő szavai) és meg van győződve, hogy magam sem tudom az értékét annak, amit írtam. Lehetséges, mert majdnem önkívületben dolgoztam, és egy sort sem olvastam át. Úgy adtam át a kéziratot Áprilynek, anélkül, hogy megszámoztam volna az oldalakat, mert nem mertem még egyszer elolvasni azt, amit meg kell írnom.”

Ezt az idézetet közölte Édesapád Kuncz Aladár c. nagyon szép írásában, mely az Utunk 1966-os évkönyvében jelent meg. Mikor Áprily 1962-ben Kolozsvárt járt és minket felkeresett, megmutattam neki ezt a részt. Nem felejtem soha ezt a délutánt, mintha „szellemet” idéztünk volna, a Dadi emléke olyan jelenvaló volt, még akkor is, ha nem kimondottan róla beszéltünk. Mikor Áprily elment, megcsókolt engem, s kért, írjam le neki ezeket a sorokat. Én leírtam. Visegrádról köszönte meg nekem:
„Köszönöm drága emlékű barátomnak ezt a néhány mondatát, melyet szíves volt a francia nyelvű levélből számomra lemásolni. Szeretettel köszönti Áprily Lajos. Visegrád, 1962. okt. 16.”
(....) Dadi  ír arról a kétségről, mely az alkotói lázban elfogta. 1931. okt. 8-i levelében írja:
„Néha pesszimista pillanataim vannak. Minden untat. Még a munkában sincs örömem. Már 400 oldalt írtam, ez majdnem két kötet. Nem tudok róla semmit mondani, hogy jó lesz-e vagy sem.”
Jan. 24-i levelében írja: „Most nagyon sokat dolgozom. Négy nap óta ki sem mozdulok itthonról betegség ürügyén, de valójában dolgozom. 500 oldalas fogságomról írt regényemből csak 6-7 fejezet van hátra. Az egész műnek mindegy negyede. Képzelheted, mennyire sietek, hogy befejezzem. Ha Isten segít, február végéig kész leszek. És hogy panaszkodjam is. Azt hiszed, tökéletes harmóniában élek? Amit csinálok, nagyon nehéz, annyi nyugtalanságot okoz és egyedül, egyedül vagyok.”

(És a legutolsó levél a kórházból, testvéréhez – JM)

„Édes jó Vili!
Az útleveledet vedd ki, Drágám – ha valóban nélkülözhetetlenné tudod magad otthon tenni. Jun. 15. táján gondolj arra, hogy felgyere. Erre az időpontra számítok Rád, mert addig kibírom, kivéve ha operálnak”. (olvashatatlan szavak, JM) 
Édesem, ölellek Mindnyájatokat”

1931. jún. 27.-én temették Kuncz Aladárt. (Néhány mondat a temetésről – JM)

Kós Károly által vitt erdélyi fenyőkből koszorút csináltak, s nagy koszorú készült a marosvécsi tölgyek leveleiből, amik alatt a Helikon megalakult. Rengeteg koszorú volt intézményektől és magánosoktól. Gyászbeszédek hangzottak el, Krenner Miklós, Kós Károly, Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár, Mohácsi Jenő tartottak búcsubeszédet. A temetésről készült képek elvesztek. Laci, ahogy a koporsó mellett állt, úgy nézett ki, mintha Dadi maga állt volna saját koporsója mellett.
Azután hazajöttünk. Én elrendeztem az íróasztalát, amelyen megírta a Fekete kolostort, s amelyen én is írtam róla szóló emlékeimet. Az én leveleim, újságpapírba csomagolva, ott voltak az egyik fiókban. »Nem akarom, hogy azt mondja a lányod, hogy ellógattam a leveleit« – mondta Anyukának, Párizsból való hazatérésem előtt.
Több tennivaló nem volt. A hozzám írt leveleit még lemásoltam. Nagyon egyedül maradtunk.”

Itt fejeződik be anyám írása. Talán egyszer teljes terjedelmében olvasói asztalra kerül azokkal a Kuncz-levelekkel együtt, amiket anyám féltve őrzött, és amelyekről így rendelkezett: „halálom után hamarabb, mint 30 év, ne publikáld ezeket a leveleket. De akkor sem fontos... meglátod...” 

(Elhangzott a Kuncz Alapítvány emlékező estjén az író halálának 80-ik évfordulóján Budapesten 2011. jún. 15-én.)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében