Keskeny, fekete kötet, a Magvető igényes kiadása. A kalapos, lehajtott fejű, mezítlábas férfi figurája a borítón igencsak elfoglalt, figyelmének mozdulatai átszármaznak az olvasóba. Leguggolva, ölbe véve a könyvet, kinyitni, olvasni azt.

Nem nevezném még a cím hatására sem bohócnak a borító figuráját. A kékes felvétel, mely a belső borítón fehér-fekete, a kalap és a bő kabát, a háttér színházi térre emlékeztető nyitottsága gazdagabbá teszi az alak dimenzióit, amelybe nem csak a vásári cirkuszok piros orrú bohóca fér bele. Talán a cím ekphraszisza…

Ezt a dimenziókbeli gazdagodást erősíti fel a fülszöveg és a két belső címlap: a fülszöveg1 bohócmosolyra vonatkozó két jelzője a bohóc kettősségét, a nevettetést szolgáló festék alatt meghúzódó fájdalomra hívja fel a figyelmet. Az első címlap megismétli a borító írott szövegét, míg a második belső címlap már hozzátesz ehhez. Eszerint a kötet a 2003−2009 közt íródott divertimentók és impromtuk gyűjteménye, tehát „bohóckodó”, szórakoztató és rögtönzést sem nélkülöző szövegek csokra.

A versek lírai történetté állnak össze a három fejezettagoló cím hatására: a Búcsú az angyalitól versei Dsida alakját állítják középpontba (de nem csak), azt a bölcs derűt búcsúztatják, amely a poeta angelicus védjegye. A Cantus firmus versei a szövegköziség révén neves költőelődök szavát mutatják fel változatlanként, melyek az alcímbeli divertimentók és impromptuk alapjai. A Gloria mundi versei a latin közmondás ideértett igéjét közvetítik, ám e múlás-változás valójában a lét természetéhez, örökkévalóságához s nem változatlanságához tartozik.

A kötet darabjai egyenként is, de együtt különösen érzékletessé teszik a címet. A Weöres-féle tojáséj tömörségéhez mérhető a cím jelentésbeli sűrűsége.

A könyv első részét egy Kosztolányi-mottó vezeti be: „Láttál-e roppant fényt a magasban?” A mottó a kötetkezdő, Láng Zsoltnak ajánlott vers záró szakaszára rímel, megidézve a (kevesek által) szavak révén megközelíthető angyali magasságot. „Testvéri végtelen virrad ránk esti tájul: / Szavak fölött a lét, mint szent, egzakt orom, / Lobog, s figyeld, a hűlt terekben mennyi fájl hull!”

A Könyvvásárok könyvvására szójátékot sziporkázó kavalkádja a felszínes, a köznapi, a megélhetés, a Kölcseyt idéző balsors (no meg a versforma, nótajelzés), a múlt, a vásárló-olvasó s az editor közt evickélés közben ad némi fogalmat az angyalitól való búcsúzás esetleges mikéntjéről. A lírai történet folytatódik, születésnapoktól halálokig, könyvhetek és Írók Boltjában röppenő szavakból (is) szület(het)ő barátságok teremtik meg a kontextusát, vezetik fel a fejezet címét adó kurta ciklus, a Búcsú az angyalitól Dsidának ajánlott öt versét. Az öt vers akrosztikonja valóban főhajtás a hunyt mester előtt: az AVE DSIDA JENŐ ADIEU KAF szavakat olvashatjuk ki a versfőkből.

Az hommage alkotójának nevét rejtő háromszakaszos a borító hátlapján is olvasható: kiszakadva az eredeti, Dsidát megidéző versfüzér szövegkörnyezetéből, az időtlenség általánosulása, a teljes élet megragadásának igénye válik hangsúlyosabbá, rávetül a kötet egészére is, amely a fülszöveg szerint elhallgatások, rögtönzések, alkalmi futamok gyűjteménye.

A lírai történet lassan-lassan naplótöredékké válik, a megformált személyes lét mérföldköveit és látszólag jelentéktelen pillanatait felölelő sorok a maguk szeszélyes törvényeit követve örvénylenek bohócöröklétté. A csodálva tisztelt Dsida, korábban megteremtett alteregók kísértései, a Cantus Firmus fejezetben megidézett, a KAF-i szűrőn átzuhogtatott, átszemélyesített költői, a Gloria Mundi számvetései és szembesülései, születésnapjai, költözései mind-mind arcai/megnyilvánulásai, felvillanásai eme bohóctermészetű, hideg terű örök létnek. („S nincs túl, csak élni mindent, és élni minden arcot.” Túl. Élni minden arcot.) A naplószerűséget a megteremtett személyes élet jegyeinek felvillantása is erősíti (az idő múlására való reflektálás, születésnapok, barát halála, redaktorok, editorok, költőelődök és költőbarátok, Írók boltja, könyvhét, költözések, volt és jelenlegi lakhelyek beemelése a szóvilágba stb.).

A kötet külső, vásárlói szemeket csalogatóan fényes borítójának fülszövege, mely arra enged következtetni, miszerint az egybegyűjtött versek, természetükből kifolyólag, nem egykönnyen interiorizálható interpretációi a lét partitúrájának. A kötetzáró Impromptu, Op. 50, amely már elhelyezéséből következően is visszasugárzó erejű, látomásszerű, „hangok s elhallgatások” megszólaltatója, ahogyan azt a fülszöveg is előrebocsátotta. E két pillér közt az alkalmi futamok sorjáznak, talán valakiknek valóban alkalmatlan játszadozásokként, de mindenkor „a túl könnyed s túl nehéz… bohócmosoly” leképeződéseiként. Egy művészi-emberi lét esetlegességein túl az emberien egyetemes kap hangot, pontosabban szót. A kötet lét körül való forgolódásának eszköze és módja a szó. A szóvirágzások, a felvilágosodás korának megidézett nyelvezete, Esti Kornél szócsapolásai, Rudika papagáj és a család beszélgetései, a harmadik egység mottója („Nincs is szavam.” Pilinszky) a létezés nyelvszerűségét állítják előtérbe („Márpedig / Ami történik, ami megtörténhető, az szinte / Önmagától összeáll, mondják, a nyelvből,/ Az emlékezetből, az elmondhatatlanból…” Csomolungmai márvány).

Az ambroziánus szonett által invokált mindenség atyja is szavak által közelíthető meg. A lét azonban nem ragadható meg a szavakkal, hisz „szavak fölötti”, ám a költemények alapján a szó tűnik legmegfelelőbb megközelítési módjának. A létezés világa áll a legközelebb a léthez, még ha ezt a világot a redaktorok pálcája alakítja is, még ha ez a világ nem is más, mint „elharapott nyelv, dadogás, sós, idegen hab a szájban” (Gloria Mundi. Hommage á Paul Celan)

A léten, létezésen fogást találni mindenkor probléma volt, s lesz ezután is. (A közhelyek maguk is bohócként viselkednek: nevetségesek, ugyanakkor ha sikerül a megkopottságukat fellebbenteni, kitűnik néminemű közük az igazsághoz, igaz voltukban kényelmetlenek, nehezek.) A szó kézenfekvő, nemcsak közhelyek alapanyagaként, hanem a lét fénytörőjeként is (a kötetben megmutatkozó) bohócsága okán is.

Kovács András Ferenc: Bohóc-öröklét. Magvető, Budapest, 2011.

1„Ezek a versek voltaképpen a Sötét tus, néma tinta darabjaival szinte párhuzamosan íródtak, álltak össze könyvvé – alkalmi futamok, alkalmatlan játszadozások, hangok s elhallgatások, rögtönzött kódák, zárlatok, hiányjelek, rejtett cezúrák a lét partitúráján – nem tudni, miért túl könnyed egy fölmeszelt bohócmosoly.” Marosvásárhely, 2011. január 11-én (Kovács András Ferenc)